Véletlenek találkozása

Marc, az apjával történt újabb veszekedés után dühös léptekkel viharzott az autójához. Az autó ajtóját olyan erővel csapta be, hogy egy pillanatra még maga is meghökkent.
Egy mély lélegzetvétellel beindította a motort, teljes erővel a gázra lépett, miközben gyomrában érezte, ahogy a Porsche V 10 motor hirtelen meglódul. A felbőgő motorhangra a körülötte lévők ijedten kapták fel fejüket, nézték ahogy szemük elől az autó egy pillanat alatt eltűnik. Szinte magán kívül, öntudatlanul vezetett. A szájában érezte a dühtől felgyülemlett keserű ízt, homloka izzadság cseppektől gyöngyözött, úgy érezte, hogy a szíve rögtön felrobban.

Monaco felé vette az irányt, de minden cél nélkül rótta a kilométereket, egyre erőteljesebben nyomta a gázpedált. Agya robot üzemmódban működött, időnként érzékelte, hogy a városon kívül vezet, felfelé az Alpok irányába, azután le, visszafelé. A benne felgyülemlett indulat egy percre sem csillapodott. Csikorgó fékkel kanyarodott be egy parkolóba, épp hogy meg tudott állni a járdaszegély előtt, érezte ahogy az autó lökhárítója koccant, és fogalma sem volt hol jár. Szaporán vette a levegőt, ezért egy-két mély lélegzetvétellel próbálta haragját csillapítani.

Egy ideig üldögélt még az autóban, feje kezdett lassan kitisztulni, a gyomra szorítása is lassan felengedett.

–   Mi a francnak kell ez a gazdagság, minek kell ez a cégbirodalom, ha nincs egy nyugodt percem sem, és kegyetlenül boldogtalan vagyok. Jajj, apa milyen súlyt tettél a vállamra? Már negyvenhárom éves vagyok, és nincs magánéletem.

– Esküszöm, hátrahagyok mindent, téged is beleértve apa. Lesz, ami lesz, nem érdekel  – fortyogott hangosan, miközben szemével pásztázta, vajon hol is van most.

A parkoló előtt egy kis teret vett észre, azon túl a tenger kékes-zöld víztükre csillogott. Kivágta az autó ajtaját, és határozott léptekkel elindult a parkon keresztül.

És akkor meglátta őt.

A nőt, aki neki háttal egy padon ült, és a tenger felé nézett. Hirtelen megtorpant, nekitámaszkodott a mellette álló fának és figyelte őt. Érezte, hogy ez a látvány fokozatosan enyhíti a benne lévő feszültséget. Legalább tíz percig mozdulatlanul állt, egyre inkább átadva magát a saját érzéseinek. A keserű szájízt már nem érezte, a haragja is fokozatosan elpárolgott, lassanként megnyugodott.

Gyönyörködött a nő látványában. A szeme itta a már szinte szürrealisztikus képet. A tenger felől lenyugvó nap tökéletesen rajzolta ki a nő sziluettjét. Vállai kissé fáradtan előre dőlve, mozdulatlanul ült padon a tengert figyelve. Széles karimájú nyári kalapot viselt. Haja lazán feltűzve, egy-két kiszabadult tincset, a tenger felől jövő szellő a nyaka körül simogatta. Volt valami megnyugtató ebben a látványban. Marcot szokatlan, megmagyarázhatatlan,  ugyanakkor megnyugtató érzés kerítette hatalmába, soha nem tapasztalt még ilyet, pláne egy nő láttán. Az idő múlását is csak elzsibbadt lába jelezte, ki tudja mióta támasztja mozdulatlanul a fa törzsét.  Óvatosan a fa másik oldalához lopakodott.

Hirtelen egy ág reccsent meg a talpa alatt. Összerezdült, nehogy elmúljon a pillanat varázsa, ez a különös, megnyugtató érzés. De nem történt semmi, a nő továbbra is mozdulatlanul ült a padon. Erőt gyűjtött és lassan közelebb sétált. Érezte, amint lábai megremegnek, szíve kicsit másként dobogott, mint ahogy szokott. Odaért a padhoz, tétován álldogált a pad mellett.

– Ez nem én vagyok, rám nem jellemző ez a bizonytalanság, én a magabiztosságomról és a dühömről vagyok híres  – vigyorodott el magában.

Halkan kérdezte, hogy leülhet-e. A nő rá sem pillantott, gépiesen bólintott és tekintete továbbra is a távolba révedt.

Marc némileg feszengve nézett körül. Előtte a tenger hullámverését a sziklákon, hátulról az autók tompa zaját és a sétányon nevetgélő emberek hangját hallotta. Eltelt pár perc, amíg rá mert pillantani a nőre.

Lesütött tekintete először a nő lábfejére tévedt. Keresztül vetett ápolt lábán egyszerű, de nagyon elegáns saru volt. Világos színű lenge nyári nadrágot viselt, egy gyors pillantás a kézfejére, sehol egy gyűrű, sem óra, sem karkötő, ápolt kezeit összekulcsolva az ölében tartotta.

Óvatosan egyre feljebb pásztázta tekintetével, félt hogy fürkészését a nő észre fogja venni, ő azonban kissé szomorúan továbbra is a tengert nézte. Lassanként egy-egy gyors pillantással profilból szemügyre vette az arcát is. Teljesen smink nélküli volt, vagy ha volt is rajta, természetesnek hatott. A tenger felől jövő szellő a kalap alól előbukkanó szőkés barna rakoncátlan hajtincseit időnként az arcába fújta. Néha megérezte a nő semmihez sem hasonlítható finom, diszkrét parfümje illatát is.

Megszűnt körülötte a világ, a nő látványa, közelsége jó hatással volt rá. Bár kicsit vibrált még a gyomra, de nyugodt volt, nem érezte már az apja iránti féktelen dühét. Azt akarta, hogy ez a megnyugtató érzés soha ne hagyja el, ne illanjon el a pillanat varázsa.
De elillant.

Ezt a varázst a nő táskájában megszólaló telefon csörgése törte meg, aki  ijedten rezzent össze a hangra. Ösztönösen és gyorsan nyúlt a táska felé, de a hirtelen mozdulattól kicsúszott a kezéből a telefon. Mindketten egyszerre hajoltak le érte.
Ekkor látta meg a nőt teljes valójában. Látta a gyönyörű, hatalmas zöld szemeket, a sűrű hosszú fekete szempillákat, az arcán lévő gödröcskét. Tekintetük egy pillanatra össze fonódott, majd zavartan félrenézett, amikor kezébe tette a telefont. Ismét megérezte a nő diszkrét, finom parfümje illatát, hallotta simogató hangját is, amikor válaszolt a hívásra.

Marc úgy érezte, egy villám csapott bele, egyenesen a gyomra közepébe. Amíg az ismeretlen nő szótlanul hallgatta a telefon túloldalán lévő véget nem érő beszédet, agya lázasan zakatolt.

– Mit csináljak, hogyan szólítsam meg? – tudta, ha most nem lép, elveszíti, és sohasem fog rátalálni.  – Elment a józan eszem – villant át rajta.

– Hamarosan megyek – a nő csak ennyit válaszolt, és lassú mozdulattal eltette a telefont.
Magához vette  táskáját, és kedvesen elköszönt.

Marc megbabonázva nézte amint átsiet a parkon, kecses mozdulattal beszáll az autójába és lassan kikanyarodik a parkolóból. Hirtelen észbe kapott, rohant az autójához, hátha utol tudja érni  és követni fogja, bárhová is megy.

De a nő eltűnt a szeme elől, elvesztette őt.
Az út szélén egy gyors mozdulattal leparkolt, leforrázva ült az autóban és döbbenten vizsgálta önmagát, hogy mégis mi a fene ütött belé. Így még soha nem érzett, és egyáltalán meg sem tudta fogalmazni magában, hogy mit érez. Talán azt a belső békét, nyugodtságot, amelyre évek óta vágyott, és amit a nő közelségétől most megkapott.

Csendben üldögélt, nézte a jól ismert pálmafákkal és leanderekkel szegélyezett hazafelé vezető utat. Gépiesen kapcslolta be a rádiót, Joe Dassin 35 évvel ezelőtti ‘Et Si Tu N’Existais Pas’ romantikus száma szólt, legszívesebben elbőgte volna magát.

Beindította a motort és elkeseredve elindult. Nem tudta hova menjen. Haza nem akart menni az üres házba, a céghez sem, a családjával sem akart találkozni. Céltalanul bolyongott Nizza utcáin, abban reménykedve, hátha véletlenül meglátja a kis piros cabriót, amibe a nő beszállt.

– Miért nem jegyeztem meg a rendszámot – korholta magát.

Hirtelen  –  szinte a semmiből  –  egy piros autó bukkant fel a kereszteződésben, és hogy elkerülje a balesetet, ösztönösen jobbra húzta a kormányt. Egy hangos csattanás, aztán néma csönd.

Később kétségbeesett, tompa hangokat hallott, majd a kábulatból lassan ébredezve  kinyitotta a szemét. Homályosan látta maga előtt a reménytelenül keresett ismerős arcot. A nő aggódva figyelte őt, valamit mondott is,  de Marc nem értette.  Csak a nő kezének érintését érezte az arcán.

Hatalmas sóhaj szakadt fel mellkasából.
Végre.