Megkopott karácsony

 

Anna a szobaablakból nézte a kígyozó sort az ideiglenesen felállított sátor előtt, ahol ingyen ebédet osztottak az arra rászorulóknak.

– Évekkel ezelőtt még csak a hajléktalanok sorakoztak itt – emlékezett vissza, ahogy az évek múltak, egyre több, idős ‘jobb napokat látott’ ember is beállt bátortalanul, szégyenkezve a sorba, asszonyok, férfiak vegyesen. Figyelte őket, hajléktalanokat most nem látott.

Az igényesen felállított sátorból halk zene szólt, nem tudta mire vélni. A rádióban pár perc múlva közölték, hogy a Máltai Szeretetszolgálat állított sátrat, pont itt vele szemben. A zene, az ebédlőnek kialakított sátor, ha csak egy kis időre is, de némiképp visszahozta a szegény, éhes vagy magáramaradott embereknek a karácsony hangulatát.

Elszorult a szíve.
Hogy saját fájó gondolatait némiképp elterelje, próbálta kitalálni, hogy ezek a  megalázó helyzetben lévő emberek évekkel ezelőtt vajon mivel foglalkozhattak, hogyan juthattak idáig, mivel tölthetik most a napjaikat. Szinte kivétel nélkül időseket látott, ki lehajtott fejjel csendben, ki egymással beszélgetve várakozott.
– Vajon melyik tv csatorna lehet – morfondírozott, látta amint egy operatőr filmre veszi a csendben várakozó tömeget. A kamerát észrevéve az emberek óvatosan, észrevétlenül hátat fordítottak. Kivétel nélkül mindenki.

Anna olyan erősen szorította az ablakpárkányt, hogy az ujjai belefehéredtek.
Ismét érezte, ahogy szíve erősebben ver, pedig a gyógyszerét is bevette. Lelkét elöntötte a fájdalom, a keserűség, sírni lett volna kedve.
– Lehet, hogy jövőre én is itt fogok sorakozni? – kérdezte magától.

A közeledő karácsonyra gondolt, nem várta már úgy mint régen, egyáltalán nem várta, rossz kedve lett már a gondolatától is, sőt fát sem állított az utóbbi években.
– Hogyan kerültem ilyen helyzetbe? – oly sokszor kérdezte magától, miközben a várakozó embereket nézte.

Az ablaknál való álldogálástól megfájdult a dereka. Nehézkesen elindult a fotelig, egy halk szisszenéssel lassan ereszkedett a jól ismert, enyhülést nyújtó karosszékbe. Lehunyta szemét, gondolatai lassan a múltba révedtek, hagyta hogy átjárja lelkét a ‘régenvolt’ karácsonyi emlékek hangulata, a fenyőfa illata.  Akkoriban jóval az ünnep előtt már lázasan készülődött, sütött-főzött, gondosan becsomagolta az ajándékokat, és egyáltalán nem érezte magát fáradtnak.
– Persze, hisz  fiatal voltam – nyugtázta magában.

– Miért nyűg manapság a karácsony – tűnődött el. – Igaz, mostanában túlzásba is viszik az ajándékozást, a készülődést.

Amíg gyerekei kicsik voltak, csillogó szemmel, izgatottan várták a Jézuskát, ő pedig ugyanolyan izgatottan és örömmel készülődött, hogy boldogságot vigyen a gyerekek életébe. Pedig szerény ajándékokat kaptak, ők mégis minden apróságnak nagyon tudtak örülni.

– Nem volt ez a fékeveszett költekezés – neheztelően sóhajtott.

A gyerekek felnőttek,  a karácsony  fénye is megkopott, az ajándékozás izgalmát pedig felváltotta a találkozás, a szeretet, az együttlét öröme.

– Azután megszülettek az unokák – melegedett fel szíve a gondolatra.
Igaz, hogy kicsit fáradtabban, de ismét érezhette a karácsonyi készülődés minden örömét. Boldog volt, hogy megélhette ezt is, újból átélhette azt az örömöt, amit csak egy kisgyerek képes nyújtani, mikor izgatottan bontogatja a fa alá készített szépen becsomagolt ajándékokat.

– Az ajándékok – váratlanul zökkent vissza a valóságba, egycsapásra elfelejtve a ‘régmúlt’ karácsonyok minden szép emlékét.

Kevés nyugdíjából éppen csak ki tudott jönni a hónap végére, sokszor még addig sem.
– Vennem kellene valami szerény kis ajándékot, legalább az unokáknak – hetek óta érlelődött benne a gondolat, pedig tudta, hogy végképp nem marad még ennivalóra sem pénze, ha ajándékokra költ.

Minden évben a gyerekekkel megbeszélte, hogy senki nem vesz semmit, az együttlét öröme lesz a karácsonyi ajándék.
– De mindig megszegték az ígéretet – dohogott magában, és ő gyakran ott állt üres kézzel, szégyellve magát, miközben a gyerekek megajándékozták őt.

– Mégis kellene valami meglepetés, hiszen Kisanna még csak hét éves – ő még nagyon várja a Jézuskát. Ismét befurakodott érzései közé a ‘régenvolt’ karácsony hangulata.
– Ha Kisannának veszek valamit, akkor a nagyobbaknak is muszáj lesz – lelkiismerete présként szorította össze a szívét.

– Bármilyen apróságot vásárolok, az is nagyon drága – számolgatott magában, nem tudta eldönteni, hogy a pillanatnyi karácsonyi örömért az egész havi pénztelenséget, a mérhetetlen szegénységet válassza.
Mert ezidáig ezt tette.

Úgy érezte szíve meghasad, szerette volna világgá kiáltani fájdalmát.
– De minek?
– Ugyan ki értené meg?
– Talán a sátor előtt várakozó emberek?
– Igen, ők biztosan – próbált erőt gyűjteni magában.

Holnap már karácsony.

– Jó gyerekeim vannak, még soha sem hagytak magamra az ünnepek alatt, de megint üres kézzel fogok menni az unokáimhoz – hálatelt szívét a lelkiismeretfurdalás gyötörte.

Elmélkedését a kapucsengő éles hangja törte meg.
– Megjött Tamás – nehézkesen állt fel a fotelből.
Az ajtóban fia őszinte örömmel ölelte át, ledobva kezéből a rengeteg csomagot.

– Mik ezek Tamáskám? – kérdezte.
– Ajándékok – vigyorodott el a fiú.
– De hiszen… – kezdte volna, de fia nem hagyta szóhoz jutni.
– Anya ne aggódj! Kaptam karácsonyi pénzjutalmat, vettem ajándékokat, és a nevedben odaadjuk az unokáidnak, hogy ne szomorkodj. És neked is vettem.

Anna szótlanul állt, könnyei lassan végig csorogtak az arcán, lelkében a hála, a meghatottság, a ‘régenvolt’ karácsony érzésével.