Hiába kértem az Istent…..

Szerző:

Az öreg egy padon ülve fáradtan törölgette zsebkendőjével könnyező szemét. Időnként a napra hunyorgott, jól esett neki a késő őszi langyos-meleg napsugár.

– Ki tudja meddig tudok még lejönni ide – sóhajtott egyet.
A közelben lakott, a szoba ablakából rálátott a Kosztolányi Dezső térre. Ha csak tehette és az időjárás is kedvező volt, lesétált a parkba.

Szeretett itt üldögélni.
Szerette nézegetni a sétáló fiatalokat, a szerelmespárokat, a padon pihenő nyugdíjasokat, a beszélgetésbe felejtkező asszonyokat. Ilyenkor eszébe jutottak a régi szép emlékek, amikor feleségével a korhadt padokon ülve közösen tervezték a jövőjüket.

Fülében még fel-fel cseng lépteinek kopogása, utolsó halk szavai – vigyázz magadra – azután már a döbbent némaság, a magárahagyatottság maradt számára.
Egyedüli megnyugvást csak az emlékek felidézése nyújtotta, ilyenkor – ha csak néhány percre is, – de elfelejti, hogy milyen nagyon magányos.

De a jövő most már a múlt.

– Elment. Itt hagyott – visszhangzott fülében a sok éve tartó gondolat.
Tizenöt éve mindennap fohászkodott és kérte az Istent, hogy először őt szólítsa magához, de imája nem talált meghallgatásra. Lassan tíz éve, hogy egyedül van, sajgott a szíve, nem akart már többet élni.
Közeledett a halottak napja, szokatlan erővel rohamozták meg az érzések.

Hiányzott neki a család, hiányoztak a gyerekei.
Gondolatai Zoltánkára terelődtek. Okos, céltudatos fiú volt már kicsi korában is. Orvosi pályára készült, rengeteget tanult, soha nem járt sehová, csak a jövője érdekelte. Titokban nagyon büszke volt rá, ő pedig feleségével együtt erőn felül dolgoztak, hogy az egyetemi költségeket állni tudják, de nem csalódtak. Erőfeszítéseik nem voltak eredménytelenek, Zoltánka az egyetem elvégzése után sikeres orvos lett.
Hamarosan megnősült és két szép unokával ajándékozta meg őket. Sajnos felesége már nem láthatta, amint felcseperednek.

– Hiába kértem az Istent…-sóhajtott ismét.
Azóta sem felejtette el azt a napot, örökre szívébe véste azt az érzést, amikor este Zoltánka elébe állt. Látta rajta, hogy küszködik a szavakkal, érezte, hogy valami nagyon fontos dolgot készül elmondani neki.
– Apa, elmegyünk – szólt nagy nehezen.
– Hová – kérdezte, miközben érezte ahogyan a torka elszorul.
– Külföldre, kaptam egy nagyon kedvező ajánlatot. – fia lassan, minden lelkesedés nélkül ejtette ki a szavakat. Zavarban volt. Súlyos döntést hozott tudta, hogy apjának nagyon rosszul fog esni.

Az öreg nyelt egyet, gyomra émelyegni kezdett.
– Menjetek fiam – csak ennyit tudott kinyögni.
Mindenre számított, csak erre nem. Titkon Zoltánban volt minden reménye, úgy gondolta öregkorára ő sohasem hagyja cserben, sohasem hagyja majd magára. Eddig mindig számíthatott rá, megbízható fia volt. Az elkövetkező hetek lázas készülődéssel teltek a családban, de az ő szívét présként szorította a fájó gondolat, hogy egyhamar nem látja őket viszont.

Lassan csend telepedett az életére.
Az első időszakban gyakran hívták őt telefonon, elmesélték hogyan illeszkedtek be, a gyerekek csacsogtak a telefonba, de egy ideje már a telefonbeszélgetések is ritkultak.

– Nincs időm apa – szólt a telefonba fáradt hangon Zoltánka. Az öreg sejtette, hogy fia nagyon sokat dolgozik, mint ahogy azt is észrevette, hogy lazul már a sok éve fennálló szoros kapcsolatuk.
Időnként elmesélték merre jártak a nagyvilágban, küldtek fényképeket is. Az unokákra szinte rá sem ismert már, nagyra nőttek.

– Megkaptad a pénzt, amit küldtem? – kérdezte a fia.
– Megkaptam, de nem kellett volna költeni rám. Nincs szükségem semmire. A nyugdíjamból eléldegélek. – válaszolt az öreg, miközben lelke mélyén csak egy ölelésre vágyott.

Nem szólt, soha nem panaszkodott.
A szokásos búcsúzkodás után üresnek érezte magát, a magány mázsás súllyal nyomta a vállát.

Péterkével, a kisebbik fiával csak a gond volt. Még gondolatban sem merült fel soha benne, hogy Péter segíteni fogja őt, ha a betegség maga alá gyűri. Vagy egyszerűen csak mellette lesz magányos óráiban. Péterke más volt. – Nemtörődöm és felszínes – hitte róla.
Nagyon szerette őt is, de nem tudott megbarátkozni kicsapongó életmódjával.

– Ha csak fele annyit tanult volna, mint Zoltánka, többre vitte volna az életben. Éles eszű, de lusta gyerek volt. Csak a buli, a lányok, a haverok. – dohogott magában az öreg.
De nem tudott haragudni rá, vidám természetétől mindig megenyhült a haragja is. Ha morgolódott is magában, fia körbe táncolta, mosolyt csalt az arcára.

De már ennek sincs semmi jelentősége. Péter is bátyja nyomdokába lépett, pincérként munkát vállalt egy hajón, őt sem látta már közel két éve. Viszont gyakrabban telefonált, mint Zoltán, végeláthatatlan vicces történeteket mesélt a különféle kalandjairól, arról, hogy merre jártak, hol kötött ki a hajó, képeket is küldött. Az öreg tudta, hogy őt akarja felvidítani, pótolni az űrt, amit maga után hagyott.
Azonban az utóbbi időben a fiával történt valami, eltűnt a sok nevetés, eltűntek a mókás történetek. Apai szíve rosszat sejtett. – Csak nem keveredett bele valamibe? – érezte, hogy fia már nem a régi, eltűnt a sok nevetés, eltűntek a mókás történetek.
– Baj van, fiam? – kérdezte sokszor aggódva.
– Nincs apa, semmi baj, jól érzem magam, sok szép helyen jártam, majd hívlak, nyugodj meg – búcsúzott el ilyenkor gyorsan Péterke.
Az öreg gondolatai visszatértek a jelenbe, megborzongott, észre sem vette, hogy a levegő lehűlt. Tekintete a szökőkútra tévedt, egy pillanatig megpihent rajta.

-Akkor induljunk- mondta magának. Nehezen állt fel a padról, közben felpillantott a szemben lévő ház ablakára, mely mögött az üres lakás várta.
– Holnap kimegyek a temetőbe – vegyes érzelmekkel gondolt most a halottak napjára. Furcsa, megfoghatatlan érzések ölelték körbe.
– Hiába kértem az Istent…- az érzései, mint az óceán hullámai csapkodták.
– Eljött az én időm is talán? – kérdezte magától.
– Nem bánnám már… legyen mindennek vége – sóhajtott fel.

A házhoz érve már alig kapott levegőt, a lépcsőkön is zihálva lépkedett, megpihenve minden fordulóban.
Remegő kézzel kotorta elő a kulcsokat a zsebéből, de azok súlyos koppanással estek a földre.
– Még ez is…. morgolódott magában, miközben az egyik kulcsot próbálta beilleszteni a kulcslyukba.
Az ajtó nem volt bezárva, pedig tudta, hogy bezárta… vagy mégsem?

– Ehh, egyre feledékenyebb vagyok – mérgelődött.
Az előszobából halk neszezésre lett figyelmes.
Egy kis szorítást érzett a mellkasában, miközben óvatosan nyitotta ki az ajtót, minden váratlan eseményre felkészülve.
Csak egyvalamire nem gondolt.
Tárt karokkal Péter – a szófogadatlan, hűtlen fia – ott állt az ajtó mögött.
– Apa, apa, hazajöttem, nem hagylak egyedül, nem bírtam tovább nélküled, nem megyek már sehová – hadarta egyszuszra a fiú, miközben könnyes szemmel, szorosan átölte az öreget.