Jó anya lennék-e?

Szerző:

Többször elhangzott már tőlem baráti társaságban: de jó, hogy nem a mai világban kell felnevelnem a gyerekeimet.
De tényleg.
Úgy érzem szülőként talán nem is állnám meg a helyemet.

Látom a rengeteg toporzékoló, dacos gyerkőcöket, látom a szülőket, akik nem tudnak mit kezdeni velük, látom – elvétve – a kellemes, nyugodt, odafigyelő szülői hozzáállást.
Nem irigylem a mostani szülőket ebben a felgyorsult, impulzív digitális világban.
Megadni a gyereknek a figyelmet, törődést, tudást, értékrendet, a jól kimutatható szeretetet. Ez bizony nem kevés időt és fáradságot igényel a szülő részéről.
Megéri?
Ez nem lehet kérdés.
Természetesen.

Annak idején dr. Kopp Mária orvos, pszichológus, magatartáskutató egy magánbeszélgetésben azt mondta, hogy Európát nem a harmadik világháborútól, hanem a semmittevésben felnövő, saját kontrollálatlan vágyainak odavetett generációktól félti.
Sajnos felnőtt egy olyan generáció, amelynek egy részét nem lehet feladatokkal terhelni, mert unja, nem kis idő múlva odébb áll.
Ezek a fiatalok, mivel kitartó munkát sem az iskolában, sem az életben nem végeztek, nem is tudnak maguknak parancsolni, más véleményét elfogadni még kevésbé, így a házasságban, családi életben, de a munkahelyen is nagyon sok kudarccal találkozva megkeserednek.
Érdemes az írást ilyen szempontból olvasni.

Ne okozzunk szeretetből, könnyelműségből maradandó kárt a gyerekeinknek.

A mostani kor otthonaiban jelen van az a csendes, de annál szomorúbb tragédia, amely a szemünk láttára ragadja el a számunkra legkedvesebbet: a gyerekeinket.
Ők ugyanis egy szörnyű mentális állapotban vannak.
A legutóbbi 15 év statisztikájából egyértelműen kiviláglik, hogy a gyerekek pszichológiai rendellenességei egészen elképesztő méreteket öltenek: minden ötödik gyerek mentális rendellenességben szenved; a figyelemhiányos rendellenességek száma 43, a serdülőkori depressziós betegségeké 37 százalékkal, a 10-14 éves gyerekek körében az öngyilkosság arány 200 százalékkal nőtt.
Azért ezek eléggé mellbevágó számok.

Igen, az a valóság, hogy – bár ezt fáj saját magunknak bevallani – mi szülők is hibásak vagyunk, nekünk kellene segíteni a gyermekünknek.
A huszonegyedik század gyermekei már nem élik meg az egészséges gyerekkor élményét, ehhez tartozna például: az érzelmileg elérhető, megközelíthető szülők, az egyértelműen meghatározott határok és erkölcsi minta, a felelősség; kiegyensúlyozott étrend, megfelelő mennyiségű és minőségű alvás (jajj, de nehéz a kutyaütő kölköt este az ágyba parancsolni) 🙂 a megfelelő mennyiségű, szabadban eltöltött aktív mozgás, kreatív játékok, a közös, önfeledt szabadidő eltöltése.  

Ehelyett a gyerekek ezt látják: 

örökké elfoglalt szülők, a végletekig kényeztető szülők, akik mindent megengednek a gyermeküknek (nem számolva a következményekkel), az érzés, hogy ” nem kellesz senkinek”; kiegyensúlyozatlan étrend és hiányos alvás; az “otthonülős” életmód…. sorolhatnánk.

A végtelen stimuláció, technológiára alapuló szórakoztató eszközök, az igények azonnali kielégítése.

Hogyan lenne lehetséges, hogy ilyen körülmények között egy mentálisan egészséges gyerek nőjön fel?  Jó kérdés.

Természetesen sehogy….

 

Ha azt szeretnénk, hogy gyermekünknek valóban egészséges és önfeledt gyerekkora legyen, akkor vissza kell térnünk egészen az alapokig:

Állítsunk fel korlátokat, közben ne feledjük, mi a gyermekeink szülei és nem a barátai vagyunk.  Ezt most senki se értse félre…..

Azt biztosítsuk a gyermekünknek, amire szüksége van, és ne azt,  amit szeretne.

Biztosítsunk számára egészséges ételeket és korlátozzuk a nassolást.

Naponta legalább egy órát töltsünk a természetben.

A családi, közös vacsora alatt felejtsük el az elektronikus kütyük nyomogatását.

Rendes, asztali játékokkal is játsszon a gyerek.

Minden napra kapjon valamilyen feladatot, pl: beágyazás, a játékok összeszedése játék után, kiteregetés, táskák elrendezése, megterítés…. stb.

Minden nap ugyanabban az időben feküdjön le, és tiltsuk meg neki, hogy az ágyba vigye a kütyüjeit.

Tanítsuk meg a felelősségtudatot és az önállóságot. A kis sikertelenségektől ne védjük meg őket. Ezzel megtanítjuk megbirkózni a nehézségekkel, leküzdeni az akadályokat.

Tanítsuk önállóságra. Tanulja meg mi az a türelem, és adjunk neki esélyt, hogy a szabad idejét (azt a keveset) valóban szabadon  töltse el. Ezalatt kissé unatkozhat, ami arra sarkallja majd, hogy alkotótevékenységeket végezzen.

Az élet ne  csak szórakozásból álljon. Ne vegyük körül gyerekünket állandóan a technikával, hogy ne unatkozzon.  (Persze ez egy nagyon könnyű megoldás a szülő részére, addig is csöndben van a kölök.) Semmilyen oda nem való tárgy ne legyen az asztalon, amikor étkezésről van szó. Akkor se, ha autóban vagy étteremben ül, vagy akár az üzletben vagyunk vele. Ezzel arra ösztönözzük a gyermek agyát, hogy gondolkozzon! és kitaláljon valami unaloműzőt.

Legyünk ne csak fizikálisan, de emocionálisan is elérhetőek a gyermekünk számára.

Tanítsuk meg neki, mik is azok az szociális készségek.

Ne a telefonon lógjunk, a gyerekünkkel beszélgessünk.

Tanítsuk meg, hogyan birkózzon meg a haraggal és az ingerültséggel.

Tanítsuk meg kezet fogni, helyet átadni, megosztani valamit, együttérezni, illetve megfelelően viselkedni az asztalnál vagy beszélgetés közben.

Tartsuk vele az érzelmi kapcsolatot: nevessünk rá, pusziljuk meg, csiklandozzuk meg, olvassuk neki, táncoljunk, ugráljunk vele, kússzunk-másszunk együtt.  Röhejesnek tűnik. Persze, de hatásos. 

Ezt olvasva most szinte hallom a felhördülést, hogy mikor van nekem minderre időm.  Van és lesz. Csak olvasni volt hosszú, a mindennapokba észrevétlenül lehet becsempészni ezeket a dolgokat.

Változtatni kell eddigi szemléletünkön, különben az egész utánunk következő generáció pirulákon fog élni…..

(Forrás: Metropolitan)

Ha  tetszett az írás, kérek egy piros szívecskét, és a megosztást is megköszönöm.