Lehet-e a siker egy értékmérő fogalom?

Lehet-e a siker egy értékmérő fogalom?

Nehéz kérdés.  Kinek mit jelent a siker?

Úgy vélem, hogy a siker az értékeinknek, értékességünknek csak egy kis szelete.

 

Az előző bejegyzésben azt az okos kis másfél kilós szervünket, az agyunkat vettem górcső alá…és befejezésként a baby-boomerek és az Y-Z generáció bezárkózásával fejeztem be.

Innen folytatom…

Az internet-adta lehetőségek robbanásszerűen kitágították a nyitottság lehetséges mértékének a technikai hátterét. A fiatalabb generációk sokkal jobban tudnak alkalmazkodni ehhez, mint a régebbiek.

Ugyanakkor az értékes információk felhígulnak az információ özönben, azaz a megnövekedett lehetőségek igen sokszor látszat-tudást, és nem bölcsességet adnak.

Az adott oktatási rendszernek óriási szerepe lehet abban, hogy felnőtté válva mennyire gondolkodunk logikusan, problémaközpontúan.

A jó tanár vitatkozni tanít. És itt nagyon fontos, hogy az igazi vita nem arról szól, hogy kinek van igaza, hanem arról, hogy mi az igazság.

Az a vélemény járja, hogy az internet korában már nem kell tanulni, hiszen minden információ és tudás fenn van a világhálón.
A vélemény részben igaz.

Végtelenül elkeserítő, hogy nagyon sok egyetemi előadás lényege még ma is az információ átadás. Természetesen igaz, hogy alapvető információkra szükség van a véleményalkotáshoz. Az is nyilvánvaló, hogy egy sor olyan szakma van , amely óriási felelősségű, sok esetben azonnali döntéseket kíván, ahol nem lehet kiguglizni, hogy pl. a beteg vajon éppen haldoklik-e, avagy mégsem.

De.

Az igazán jó egyetem gondolati mintákat ad. Eltérő „mindset”-eket mutat meg, és ezzel segíti azt, hogy az internetről és máshonnan ránk zúduló információkat keretbe, gondolatmenetekbe tudjuk elhelyezni. Azaz a jó egyetem messze nemcsak tudást ad, hanem bölcsességre is tanít. (Ez a kijelentés persze az oktatás egészére is igaz.)

Közhelyesen szólva, két dolog biztos:

az állandó bizonytalanság és a folyamatos, egyre gyorsabbnak tűnő változás. E két tényező milyen kihívások elé állítja az egyént és a társadalmakat?
Az állandó, felgyorsult változást a szervezetünk stressznek éli meg. A stresszről kimutatták, hogy gátolja az idegsejtek regenerációját az agyunk központi információ feldolgozó egységében, a hippocampusban. A túlzott gyorsítás kiégéshez vezet.

Azaz: meg kell adnunk magunknak és egymásnak a feltöltődés esélyét.

Nem véletlen, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező Angliában, ha valaki a munkájával kapcsolatos email-t küld a kollégáinak a hét végén, az nem dicséret tárgya, hanem megbélyegzéshez vezet, mert a kolléga nem tudja jól beosztani az idejét…
A változások közepette hogyan hozzunk úgy döntéseket, ha nem tudjuk, hogy az meddig maradhat érvényben?
Ezzel a helyzettel meg kell tudnunk békélni.

Olyan világot élünk, amelyben nincsenek csalhatatlan vezetők, amelyben senki sem lehet egymaga biztos abban, hogy igaza van.

Ezért kell a fokozott nyitottság, és a fokozott érzékenység azokra a véleményekre, amelyek pontosan az ellenkezőjét mondják annak, mint amit mi hiszünk.

Ha magát a döntéshozatali mechanizmus nézzük: vajon egyénileg, vagy közösségileg lehettünk sikeresebbek?
Helyzetfüggő.

Ha olyan döntést kell meghozni, amely a számunkra már korábban sokszor megismert, bejárt döntési lehetőségeket ad, akkor bőven elég az, ha az egyén dönt. Ha azonban a helyzet új, az egyéni döntések adott esetben katasztrofálisan rosszak is lehetnek. Ilyenkor kell igazán nyitottnak lenni a kollektív bölcsesség által sugallt megoldásokra.

Ehhez viszont érzelmileg érettnek, és kifinomult érzelmi intelligenciával kell rendelkeznünk.

Egy példa, ennek az igen széles fogalomkörnek az érzékeltetésére: a döntéseink érzelemfüggőek. A negatív érzelmekre sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint a pozitívakra.

Sóvárogjuk a pozitív helyzeteket, de még ennél is sokkal inkább menekülünk a negatív helyzetektől. A múltbeli emlékek által kódolt érzelmek emiatt igen erősen befolyásolják a döntéseinket. Ezért is nagyon fontos az, hogy kellő időt és energiát fordítsunk arra, hogy a benső énünkben feldolgozzuk a múltban minket ért hatásokat, és ne engedjük azt, hogy egy szélsőséges negatív (avagy pozitív) múltbeli hatás kizárja azt, hogy egy adott helyzetben egy adott, igen ésszerű, és helyes megoldást válasszunk.

Az érzelmi intelligenciának hihetetlen ereje van a mindennapi életben. Ennek értéke hat akár a szociális életünkre, vagy az üzleti világban meghozott döntéseinkre és végső soron a sikereinkre.

Vajon a siker értékmérő fogalom?

Prof. Dr. Csermely Péter szerint:

” A sikert nem tartom értékmérő fogalomnak. Számomra az öröm és a szeretet sokkal fontosabb mércék a sikernél. A kiegyensúlyozott élet egyik nagyon fontos alapja az öröm és a szeretet adásának (és elfogadásának) a képessége. Az igazán bölcs emberek arcára idős korukban kiül a benső béke. Ez annak a szeretet-tengernek a hozadéka, amelyet egész életük során oda ajándékoztak a környezetüknek. Az ilyen embereknek még a ráncaik is mosolyognak, mert életük alapvető árama a mosoly. A szeretet a mindenség olyan áramlata, amely körbejár, és sokasodik. Nagyon szerencsétlen ember tehát az, aki kizárja magát belőle.”

 

Forrás: Prof. Dr. Csermely Péter

Ha tetszett amit olvastál, kérek egy kis piros szívecskét, és megköszönöm, ha meg is osztod.

Jajj, csak nehogy lemaradjak róla….. rohanása….

Jajj, csak nehogy lemaradjak róla….. rohanása….

Jajj, csak nehogy lemaradjak róla….. rohanása….

Ma a tökéletesen működő másfél kilós szervünket veszem górcső alá….aminek működését időnként figyelmen kívül hagyunk….

Ami nem más, mint az agyunk és annak hihetetlen gyors működése.

VAJON MEDDIG GYORSULHAT AZ AGY?

Hogyan definiálhatjuk az „ agy sebességét” illetve vannak-e az agyi működésnek határai?

 

Az agyunk sebességét végső soron az egyes idegsejtekben végbemenő molekuláris folyamatok limitálják. Azonban attól még messze vagyunk, hogy ezt a határt ostromoljuk a mindennapi gondolatainkban. Bizonyos agyi válaszok (ilyenek például a reflexszerű gondolataink, cselekvéseink) szinte maximális sebességgel „jutnak eszünkbe”, de a gondolatok többsége egymással ütköző elemi gondolatmorzsák százaiból, ezreiből alakul ki.

Minél újabb, váratlanabb, szokatlanabb egy helyzet, annál több ilyen, egymással akár konfliktusban lévő gondolatáram ütközik bennünk. Az agyunknak ezt a fajta működését bizony jócskán lehet még optimalizálni.

 

Az internet megjelenése óta a világ elképesztően elkezdett felgyorsulni. Hűen követik ezt a filmek. Érdemes megnézni egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli „akciófilmet”. Ma elalszunk rajta. Ugyanakkor az egy igen jó kérdés, hogy meddig lehet még a látványsűrűséget (és gyorsaságot) fokozni. A legtöbb moziban ma már a hangerő is a sokszorosa annak, ami akár csak 1-2 éve volt. A moziból kijövő emberek kiabálnak egymással, mert enyhe halláskárosodást szenvedtek a filmnézés közben.

 

A CSENDNEK LASSAN MÁR A FOGALMA IS ELTŰNIK AZ ÉLETÜNKBŐL.

Érdemes elgondolkodni azon, hogyha a „jaj, csak le ne maradjak róla” rohanása, és az egymást túlkiabáló zaj állandósul, akkor hova lesz a benső béke.

 

Túl sok ingert nem tudnak feldolgozni a sejtjeink sem. Zavarodottá válnak, nagyobb lesz a sejtekben a belső zaj, azaz a molekuláris folyamatok tervezhetetlensége.

Ez mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy egyre több ember „ok nélkül” is ideges, és nem találja a helyét. Itt lenne elkezdeni nyugalom és csendreceptet osztogatni nagyon sokaknak.

 

Viszont a posztmodern embernek lényegesen bonyolultabb problémákat kell először is megértenie, majd megoldania, mint akár csak néhány száz évvel korábban.

VAJON NAPJAINK POLGÁRAI OKOSABBAK LETTEK?
Bizony, ez így van.

Már a változások sebességének a növekedése is növeli az alkalmazkodás igényét és jelentőségét. A túlnépesedés egy csomó olyan emberi konfliktushoz vezet, amelyek új megoldásokat igényelnek. A világban megnövekedett mobilitás az új helyzetek számát önmagában is megsokszorozza. Erre is visszavezethető (sok minden más, így az iskolázottság, a jobb táplálkozás, stb. mellett) a Flynn-effektus néven elhíresült hatás, nevezetesen az, hogy az átlagos intelligencia hányados (IQ) az elmúlt csaknem száz évben folyamatosan nőtt. (Az IQ értékeket mindig az aktuális populációval hasonlítják össze, így ez a növekedés a nominális IQ értékekben nem látszik.)

 

HOGY EZ AZ „OKOSODÁS” VAJON BÖLCSEBBÉ VÁLÁST IS JELENTENE-E, AZ EGY IGEN JÓ KÉRDÉS.
Európában több mint 70 éve nem volt kontinens méretű háború. Milyen nagyszerű lenne, ha sikerülne észnél lennünk, és megőriznünk legalább ezt az állapotot.

 

NAGYON FONTOS, HOGY TANULJUNK A MÚLTUNKBÓL. HIBÁT SAJNOS VÉT AZ EMBER.

De a múltban elkövetett nyilvánvaló hibákat sorozatosan megismételni már nagyon nagy butaság, úgy is mondhatni, hogy bűn. Amióta az emberiség feltalálta az írásbeliséget, és így robbanásszerűen megnövelte a múltról átadható ismeretek számát, és különösen az óta, amióta az emberiség tudása az internet révén közkinccsé vált, nincsen már mentség arra, ha újra és újra belegyalogolunk a múlt csapdáiba.

No persze a sok információ rengeteg értéktelen info-zajt is ránk zúdít. Azaz az egész oktatási rendszer egyik legfontosabb feladata, hogy segítse a felnövekvő generációkat megkülönböztetni az értékes információt a szeméttől.

NYITOTTAK VAGYUNK-E A VILÁGRA ÉS MIT IS JELENT EZ A VALÓJÁBAN?

 

ÖRÖMÖT.

Örömöt akkor, amikor valami olyant tapasztal meg az ember, ami izgalmas, ami érdekes, ami új. Annak a folyamatos várását, hogy az élet tartogat még tanulságokat a számunkra, és vannak még felfedezetlen örömök azon kívül is, amelyet már ismerünk.

Ennek ellentéte a rettegés. Azoknak az embereknek az élet rettegés, akik szoronganak mindentől, ami új, ami más, ami a megszokott, kicsike világukból kilóg. Az ilyen emberek általában „levágják” (megbélyegzik, elítélik, kizárják, megsemmisítik és a sor sajnos folytatható…) a világ azon részét, ami már nem fér bele az idillikus és zárt kis világukba, és ezzel nagyon sok kárt tudnak okozni maguknak és másoknak is.

 

Az ember, amikor változással találkozik, reflexszerűen „bezárkózik”, miközben éppen az ellenkezőjét kellene tennie.
A nyitottságunk mértéke nagymértékben a rendelkezésre álló forrásaink által meghatározott.

És itt a forrás alatt messze nemcsak pénz dominál (bár nyilvánvalóan az is), hanem lelkierőt, nyugodtságot, szeretetet is.

Ha minket gyökeresen megrázó változásba kerülünk, akkor a forrásaink (lelkierőnk, nyugodtságunk, szeretetünk, de pénzünk is) elhasználódnak ennek a változásnak a kezelésére.

 

EMIATT TÖRVÉNYSZERŰ, HOGY ILYENKOR A VISELKEDÉS BEZÁRUL.
Ugyanakkor soha nem szabad elfelejteni azt, hogy éppen a legnagyobb bajunkban szorulunk rá a legeredetibb megoldásokra, amelyeket igen sokszor éppen a korábban soha nem látott, távoli emberek viselkedésmintái és információi adhatnak nekünk.

 

Számos területen figyelhető meg eltérő reakció és gondolkodásmód a generációk között.

 

Felmerül a kérdés, hogy az említett „ bezárkózás” mértéke mennyire tér el akár a baby-boomerek és mondjuk az Y-Z generációk kapcsán?

Folytatás a következő bejegyzésben.

 

Forrás: Prof. Dr. Csermely Péter

Ha tetszett amit olvastál, kérek egy kis piros szívecskét, és megköszönöm, ha meg is osztod.

Hol húzódik meg a határ a personal branding és a digitális nárcizmus között?

Hol húzódik meg a határ a personal branding és a digitális nárcizmus között?

Hol húzódik meg a határ a personal branding és a digitális nárcizmus között?

 

Egy gondolat régóta motoszkál már bennem és nem hagy nyugodni. Sőt! Kifejezetten idegesít. Gondoltam, körbejárom a témát.

Rendben. Tudom, hogy szükséges a személyes márka építése. No, de ennyire és ilyen módon?

 

VAJON MI KÉSZTET EGYES EMBEREKET, VÁLLALKOZÓKAT, HOGY POSZTJAIKAT SZINTE ÁLLANDÓ JELLEGGEL, A SAJÁT KÉPEIKKEL JELENTETIK MEG?
Amikor túlbuzgón mutogatják a márkás autókat, az exkluzív helyeket, ahol előfordulnak és még sorolhatnám.
Tegnap egy állati klassz yachton voltam, jelenleg épp kászálódok be egy mercibe széles vigyorral, de holnap már ott leszek és ülök a helikopteren……Amikor hirtelen jön a siker és nem tudják hogyan kezelni. Vagy nemes egyszerűséggel a siker a fejükbe szállt?

Akkor még nem ejtettem szót a szakmai alázatról…..

Tévedés ne essék. Tudom, hogy odatették magukat, megdolgoztak ezért a sikerért. Bármi módon, akár némi segítő hátszéllel.

MI OKOZZA EZT A KÉNYSZERT, HOGY ÁLLANDÓ JELLEGGEL MUTOGASSÁK MAGUKAT KÜLÖNFÉLE PÓZOKBAN?

A határtalan önbizalom?
A narcizmus?
Az egoizmus?
Az exhibicionizmus?

Hol van az a tűrési pont, amikor már túl sok van belőlük. Amikor már a fásultság, rosszabb esetben a megcsömörlés küszöbén vagyunk.

Pengeél.

Nem ártana végiggondolni: lehet, hogy néha a kevesebb több lenne?
A népszerűség, a siker azonban könnyen felcsúszhat a fejbe, ha nem tudjuk hol a határ.

A közösségi médiának és az internetnek köszönhetően az „én” egyre fontosabb szerepet kap a társadalomban.

A 2013-as év egyik legdivatosabb kifejezése, a „selfie” mára a közösségi média, az önimádat és az egoizmus szinonimájává vált.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy manapság a digitális narcizmus korát éljük, mely korlátlan lehetőségeket kínál az önreklámozásra.

Egészen a 90-es évekig a média egyfajta kiutat kínált a valóságból azzal, hogy fiktív univerzumot teremtett a sorozatok, szappanoperák és filmek segítségével. Majd megjelentek a valóságshow-k, amelyek a figyelmet ismét a valóságra, a hétköznapi emberre irányították. Az elmúlt évtizedben a közösségi média ezt a jelenséget csak még inkább felerősítette. Lehetővé tette, hogy saját életünk eseményeit vagy vállalkozásunk sikereit is megoszthassuk másokkal, így saját 24 órás műsorunk sztárjai lehetünk. Fogyasztókból végül szereplőkké váltunk.

DIGITÁLIS NÁRCIZMUS

Szakértők szerint valójában a digitális exhibicionizmus és önimádat áll minden sikeres mobilapplikáció és honlap hátterében.

A különböző közösségi oldalaknak köszönhetően saját videocsatornánk lehet, leírhatjuk gondolatainkat, követőket szerezhetünk, önjelölt celebekké, márkákká válhatunk. Azt mutatunk meg magunkból, amit csak akarunk, a hibáinkat pedig néhány kattintással törölhetjük. Tudnék rá egy-két példát hozni….

Természetesen nem minden közösségimédia-felhasználó narcisztikus, de a közösségi média olyan a narcisztikus személyiségzavarral küzdő embernek, mint a drog. Ők tehát az igazán komoly felhasználók, akik képtelenek elszakadni ezektől az oldalaktól és elképesztő mennyiségű bejegyzést gyártanak.

Tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a selfie-k, státuszmódosítások, követők, bejegyzések és barátok száma pozitívan korrelál a nárcizmussal.

A nárcisztikus emberek ugyanis nagyobb valószínűséggel használják a közösségi médiát arra, hogy kívánatos – bár sokszor kevésbé valóságos – képet mutassanak be önmagukról a világnak.

Ezt a témát már bővebben kifejtettem ebben a bejegyzésben.

 

Természetesen az még nem probléma, ha elismerésre vágyunk, az egészséges identitás valójában nagyban függ attól, hogy törődünk azzal, amit mások gondolnak rólunk. Ez a civilizált világ alapja, emellett szellemi jólétünkhöz is elengedhetetlen.
Nem szabad bevenni a most oly divatosan csengő és sokszor emlegetett ”lesz@rom” tablettát.

A probléma ott kezdődik, amikor már a lájkok számától függ az önbecsülésünk, és az állandó elfogadás iránti vágyunk megakadályoz abban, hogy egészséges, boldog kapcsolatokat alakítsunk ki. Vagy netán a vállalkozásunkat is ettől tegyük függővé.

A digitális nárcizmus hatalmas nyomás alá helyezi az embereket.

 

SELFIE-MÁNIA

A „selfiezés” manapság kulturális függőségnek tekinthető. Gyakorlatilag mindenki csinálja. Mostanra számtalan elmélet látott napvilágot a jelenség sikerét illetően, a vélemények pedig erősen megoszlanak.

A New York Times egyik cikke szerint a selfie valójában önkifejezési mód, kommunikációs eszköz, amely összeköt másokkal. Selfie-ket már évtizedekkel ezelőtt is készítettek emberek, mielőtt a kifejezés megszületett volna. Mindez pedig az ember örökös vágyát mutatja arra, hogy megörökítse magát a boldog pillanatokban.

Marketingesektől gyakran kapunk olyan tanácsokat, hogy mutassuk be a cégünket, azokat a bizonyos boldog pillanatokat. Persze ez fontos, de ne csináljuk hetente, havonta. És ne hasson dicsekvésnek….Véleményem szerint itt is van egy tűrési pont. Legalábbis nálam. De úgy gondolom ezzel nem vagyok egyedül.

Nem szabad elfeledkeznünk azonban a „selfiezés” negatív oldaláról sem.

Az ellentábor a kifejezést az önimádattal hozza kapcsolatba. Sokan egyfajta segélykiáltásként tekintenek rá.

A Teen Vogue egy cikke szerint a selfie az emberek értékét képekhez és az alattuk megjelenő kommentekhez köti. Egy kutatás szerint a túlzásba vitt selfie-zés károsítja kapcsolatainkat is, elidegenítheti tőlünk barátainkat.

Bármi legyen is az igazság, valószínűleg a közösségi média és az ezzel kapcsolatos trendek népszerűsége még sokáig töretlen marad. Talán egyszerűen csak egy apró figyelmeztetésre van szükségünk, hogyan használjuk bölcsen és okosan ezeket az önmagunkról készített felvételeket és posztokat akár magánszemélyként, akár vállalkozóként.

És mindeközben ne feledkezzünk meg a valós életről sem….

Ha tetszett amit olvastál, kérek egy kis piros szívecskét, és megköszönöm, ha meg is osztod.

Segítőkész vagy? Jól esik, ha segítenek neked?

Segítőkész vagy? Jól esik, ha segítenek neked?

Segítőkész vagy? Jól esik, ha segítenek neked?

 

Az elmúlt időszakban rengeteg segítséget kaptam. Akár kértem, akár nem. Végtelenül hálás vagyok érte.

 

A legutóbbi történetem előzménye:

saját magam kezelem a weboldalaimat. Szerkesztem, dizájnolom… egyebek. Nem azért, mert nem volna lehetőségem felkérni egy weboldal készítőt, hanem egyszerűen azért, mert élvezem, hogy újat tanulhatok, ami szöges ellentétben áll a jelenlegi tevékenységemmel.

Ezért annak rendje módja szerint régebben megvettem egy online tanfolyamot, amin keresztül elsajátíthatom e számomra nehéz, de kihívásokkal teli tudást. A weboldal összeállításához beleástam magam a css, a php szerkesztés tanulásába, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel….. Az online tanfolyamon lépésről-lépésre egy videóban nagyon profi módon megmutatták, hogyan kell mindezt csinálni. Legalábbis az alapfogalmakat, alapdolgokat, amivel már egy wp sablonnal elboldogulok. Persze azt is tudom, hogy ezt egy tanfolyamon nem lehet megtanulni, a profik ezt több évig tanulják az egyetemen/főiskolán.

De amire nekem szükségem volt, azt megtanultam… majdnem ??

De elmeroggyant tudásom tiszavirág életű volt…. mindig mindent elfelejtettem a következő alkalomra ??

Megfutamodtam. Tudom, hogy nagy divat mostanság szajkózni a ” soha ne add fel” című szlogent, de mégis jobbnak láttam, ha egy már elkészített sablonnal bütykölgetem az oldalaimat. (Remélem ezt a honlapkészítők most nem olvassák) Időt és energiát takarítok meg saját magamnak és a tevékenységemnek.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy az előre elkészített sablonnal már nincs gondom, és nagyon profi vagyok. Egy frászt….. Sokszor beleesem a hozzá nem értésem gödrébe. De mindezek ellenére, ha fáradt vagyok még mindig felüdít, ha újat tanulhatok ebben a témakörben is, ami oly távol áll tőlem és számomra igazi kihívás.

A minap azt kérdezte tőlem a fész, hogy írjam le, mit gondolok.

Nem, nem gondoltam. Éreztem. Pánikot, kétségbeesést. Ezt egy hirtelen felindulásból meg is osztottam a közösségi oldalon. A megnyilvánulásom költői volt, mint sem kérés, nem vártam semmit. Már megint a weboldalam és butaságom története volt…

Aztán rögtön jött a segítség, több helyről is. Nyilvánosan a bejegyzésre reagálva és privát megkeresés útján is. Bevallom töredelmesen, hogy nagyon jól esett. Teljesen elérzékenyültem, meghatódtam. Nem először fordult elő ez velem, hogy kérés nélkül is segítséget kaptam. Nem is akármilyent.

Erről a hozzáállásról, a nem mindennapi segítségnyújtásról régebben és bővebben már írtam ebben a bejegyzésben a magam sajátos stílusában.

Gondolkodóba estem.

VAJON MI KÉSZTETI AZ ISMERŐSÖKET, ISMERETLENEKET ARRA, HOGY RÖGTÖN SEGÍTSÉGET NYÚJTSANAK?

Honnan táplálkozik bennünk ez a késztetés? Mi a gyökere? Egy velünk született ősi ösztön? A személyiségünkből fakad? Én szentül meg vagyok győződve arról, hogy minden tettünk, minden érzésünk, minden gondolatunk magán viseli a személyiségünk jegyeit.

ÉRZELMEKKEL DOLGOZUNK.

Ezek az érzelmek mire irányulnak?

Ezek az érzelmek erkölcsi, morális érzelmek?

Az altruizmus? Azaz az önzetlen viselkedés? A jótékony, emberszerető tett, amely helyzeti kontingencián alapul, amelyek spontán, reflexesen, impulzív módon történnek?

Vagy az a személyiség típus, akit a másik jóléte, jó érzése motiválja, és az emberbaráti szeretet (a filantrópia), amely nem vár viszonzást?

 

A bizonyosság kedvéért körbejártam a témát, a különféle kutatásokat is beleértve.

A kutatások alapján alábbi jellemvonások jellemzik segítőkész embereket: ( a teljesség igénye nélkül)

A JÓINDULAT:

alapvetően hozott személyiségi vonás. A képzések erősíthetik, de elnyomhatják, torzíthatják is. A jóindulatnak alapvető elemei a meleg törődés, barátságosság a másikkal, annak elfogadása, nyitottság és ráhangolódás a másik valós érzelmeire (empátia), annak érzékelése, hogy másiknak mire van szüksége. Szintén fontos a segítő hiteles jelenléte, érdeklődése, megnyilatkozása.

JELLEM ÉS KULTÚRA:

az adott kor uralkodó értékrendszereit, viselkedési követelményeit képviseli, megjeleníti. Az egyén képességeinek, a kultúra elvárásainak, jegyeinek ötvözete a jellem, amely e kettő interakciójából jött létre. Bizonyos helyzetekben más- más kulturális elvárások jelennek meg, így a különböző kulturáltsággal rendelkező egyének másképpen hatékonyak a segítségnyújtásban.

ÉRZELMI KOMPETENCIA:

önismeret, belső történések megértése, tudatosulása, érzelmeinek, indulatainak uralása, mások befolyásolásának képessége, a segítségnyújtás indítékainak tiszta érzékelése, ill. tudatos kezelése. Érzelmi intelligencia fontos eleme még az optimizmus, a kompetenciaérzet.

Igen, létezik valódi altruizmus. Amikor a másik iránti aggodalom motiválja az embereket arra, hogy segítsenek, még akkor is, ha ezért nem várhatnak jutalmat.

A végére pedig egy tantörténet:

Tedd félre a személyes érzéseidet, ne gátoljanak a segítésben az esetleg rád nézve hátrányos következmények, tedd, amit a “szív bölcsessége” diktál, tégy úgy, ahogy a lelkiismereted biztat, önzetlenül állj a másik szolgálatára!

Ha tetszett amit olvastál, kérek egy kis piros szívecskét, és megköszönöm, ha meg is osztod.

Büszke vagy magadra avagy az egód dolgozik?

Büszke vagy magadra avagy az egód dolgozik?

Büszke vagy magadra avagy az egód dolgozik?

Most egészen más oldalról közelítem meg a büszkeséget, mint érzést, ami életünk mindennapjaiban kihagyhatatlan erőnek kellene lennie.

A büszkeséget sokan sokféleképpen értelmezik.

Legtöbben leginkább negatív értelmet adnak ennek az érzésnek. Keverik az egóval, az önelégültséggel, a gőggel, a kevélységgel.

Pedig a büszkeség érzése egyfajta megelégedettség, öröm, azért amit tettünk, vagy amit egy másik személy tett. Egy szülőt büszkeség tölti el, ha gyermeke sikeres, ha jól tanul, ha jól szerepel valamilyen általa választott sportban, zenében… bármiben. Vagy egyszerűen csak büszke arra, hogy van egy kis szeretni való kisember, aki az életének más tartalmat ad, aki boldoggá teszi.

Ettől még a legtöbb szülő nem lesz gőgös és önelégült. Még az egója sem fog az égig emelkedni.

A BÜSZKESÉGET ÉRZÜNK, AMIKOR RÁJÖVÜNK ÖNMAGUNK ÉRTÉKESSÉGÉRE.
Egyfajta bizonyosság abban, hogy magunk vagy társainkkal együtt képesek vagyunk jó hatásokat okozni, célokat elérni.

Gondoljunk csak a sikeres vállalkozókra. Vajon a fal mellett kúszva folytatják tovább tevékenységüket, vagy masszív büszkeség tölti el őket, hogy jó irányba haladnak. Ennek az érzésnek a mentén tudnak további sikereket elérni.

Vagy említhetnék bárkit, aki élete során rengeteg kudarcot élt át, padlóra került, de bármilyen mély gödörbe is került mégis talpra állt.

 

Vajon milyen érzéseket élt át? Gyanítom, hogy a megkönnyebbülés mellett időnként a büszkeség érzése is elöntötte.

Diadalmas érzés, amit az ember önmagába vetett hite, bizonyossága és a saját, magas szintű jóra törekvése váltott ki.

EZ OLYAN ÖNBECSÜLÉS, AMIT AZ EREDMÉNY IGAZOL VISSZA.
Megalapozott a büszkeség.

Az élet bármely területéről lehet példát venni.

Bárki, aki nehézséggel küzd, de érzi magában az erőt, hogy képes legyőzni azt.

Büszke lehet magára bárki, aki olyan dolgot tett, ami megelégedettséggel töltötte el. Nem kell nagy dologra gondolni.

Egy olimpiai bajnok is ezt érzi. Az olimpia győzelme láttán elönti a büszkeség… és lehetne számtalan példát felsorolni a legapróbbaktól, a legnagyobbakig.

Ez tart minket életben, ez visz előre minket.

A BÜSZKESÉG A BOLDOG ÉLET EGYIK ALAPPILLÉRE.
De az alattomos rágalmak és egyéb divatos tanok megpróbálják aláásni a jóra törekvő emberek büszkeségét.

Ne hagyjuk!

 

Tevékenységem során azt tapasztalom, hogy a hozzám fordulók nagy többsége hihetetlen mértékű önbizalom hiánnyal küzd.

Az önbizalom hiánya leginkább abból az érzésből fakad, hogy kevesebbnek érzik magukat, mint az általuk sikeresebbnek vélt emberek.

Kevesebbnek érzik magukat mivel – tévesen – úgy gondolják, hogy nem tettek le az asztalra semmit, amitől nőne az önbecsülésük, amire büszkék lehetnének.

Pedig ha hátranéznének az életükben, bizonyára számos kisebb-nagyobb büszkeségre adó okot találnának. De az emberek gyarlók. Nagyon sokszor nem veszik észre, hogy mennyi mindent tettek meg már életük során, amire büszkék lehetnének.

Csak a padlót látják, ami jóval mélyebben égett bele az agyi idegpályákba, mint az a sok erőfeszítés, aminek révén felálltak arról az ominózus padlóról.

Vajon éreztek büszkeséget? Szerintem a legtöbben nem érezték. Éreztek valamiféle megkönnyebbülést, hogy „na végre túl vagyok ezen is”, de nem voltak saját magukra büszkék. Pedig kellett volna.

 

Én is csak nagy sokára értettem meg ennek a jelentőségét.

Én, az örök elégedetlen.

Hiába győzködtek, hogy nézzek már hátrafelé is, hogy milyen sikereket értem el…. nem számított. Mindig csak az aktuális „nem jó ez így, nem elég ez, nem sikerül…” érzés volt bennem.

Elfelejtettem, hogy ha visszatekintenék a korábbi sikerekre, az akkori érzelmeimre, az akkor felbukkanó büszkeség érzésemre, bizonyára több erőt kaptam volna a folytatáshoz.

 

Miért is jutottak eszembe ezek a gondolatok ahhoz, hogy egy bejegyzést írjak ebből a témából?

Pont nekem, aki egy mély érzelmi beállítottságú ember lévén nem igazán szereti magát fényezni. Pedig a personal brandingemnek lehet, hogy szüksége volna rá. ??

Aki egyáltalán nem érezte azt, hogy büszke lehet magára, noha élete során hihetetlen magasságokat és mélységeket élt át.

Aki a többszöri talpra állás művészetének nagymestere.

Akiről a könyve sajtótájékoztatóján az egyik újságíró a cikkében úgy jellemezte, hogy az örök „keljfeljancsi”? Természetesen pozitív értelemben.

Éreztem én valaha is a büszkeség érzését?

Nem.

 

De az elmúlt évek bebizonyították, hogy erre szükség van. Erőt nyújt.

Most már nem szégyellem kimondani, hogy igenis büszke vagyok bizonyos tetteimre, a gondolkodásmódomra, a tevékenységemre, hogy időnként szembemegyek a megszokott nyájszellemmel.

Miért? Mert a történések, a munkám sikere ezt visszaigazolta.

 

Többek között íme, egy példa a sok közül, amire felhívták a figyelmemet. Ezért publikálom is amúgy szerényen ??

Mert büszke vagyok rá. Már ki merem mondani, hogy igenis büszke vagyok arra, hogy egy félórás rádióinterjúm 11 ezer fb megosztást kapott. Nem, nem lájkot. Megosztást, akik továbbajánlottak.

Köszönöm mind a 11 ezer embernek, akikre én is büszke vagyok, akik hittek nekem, akiknek tetszett az én sajátos stílusom és nézőpontom. Akik egyetlen félóra miatt megjutalmaztak a figyelmükkel.

Ez ad további erőt (többek között), hogy igenis van értelme a munkámnak, van értelme a tudásomnak, van értelme ezt a tudást megosztani másokkal. Van értelme sok-sok szeretet adni az embereknek.

 

Te mire vagy büszke? Kérlek, gondold végig alaposan.

Ha nem tartozol a magabiztos, önmagát jól ismerő és elismerő büszkeséggel rendelkező társaid közé, eleinte nehezen fogsz találni olyan dolgot, amire büszke leszel. De azután egymás után szép sorban bukkannak fel majd az emlékezetedben a büszkeséged forrásai és érzései.

Táplálkozz belőlük….

Ha tetszett amit olvastál, kérek egy kis piros szívecskét, és megköszönöm, ha meg is osztod.

 

Mi a fene nem stimmel velünk?

Mi a fene nem stimmel velünk?

Mi a fene nem stimmel velünk?

MA ISMÉT A KEDÉLYEKET BORZOLGATOM…

 

Egy nap, míg szemlélődtem, az elme így szólt:

„Mi a fene nem stimmel velünk?”

„Miért nem marad velünk a boldogság?”

„Hol vannak a válaszok?”

„Hogyan fogjunk hozzá az emberi dilemmához?”

„Megbolondultam, vagy a világ őrült meg?”

Úgy tűnik, a megoldás bármely problémára csak röpke megkönnyebbülést hoz, mivel éppen ugyanaz a következő probléma alapja is.

„Az emberi elme egy kilátástalan mókuskerék?”

„Mindenki össze van zavarodva?”

„Vajon Isten tudja mit csinál?”

„Isten meghalt?”

Az elme csak csacsogott tovább:

„Vajon tudja valaki a titkot?”

 

Ne aggódj – mindenki elkeseredett. Néhányan nyugodtnak tűnnek ezzel kapcsolatban. „Nem értem mit kell annyit problémázni rajta” – mondják. „Az élet nekem egyszerűnek tűnik.” Pedig annyira félnek, hogy még csak rá sem mernek pillantani!

 

MI A HELYZET A SZAKEMBEREKKEL?

Az ő zavarodottságuk még kifinomultabb, lenyűgöző zsargonokba és kimunkált mentális tákolmányokba csomagolt. Előre meghatározott hitrendszereik vannak, melybe megpróbálják belepréselni az embert. Egy darabig úgy tűnik, hogy működik, majd visszatér eredeti állapotunk.

„Nos,” azt mondod, „kell lennie néhány szakavatottnak, aki tudja a választ.”

 

MIKOR ELVESZÍTED LELKI EGYENSÚLYODAT,
orvoshoz fordulsz, elmész az orvoshoz, vagy a pszichiáterhez, a pszichoanalitikushoz, a szociális munkáshoz vagy az asztrológushoz.

 

Felveszel egy vallást, magadévá teszel egy filozófiát, elvégzed az EST-tréninget (Erhard Seminars Training) és kopogtatsz az EFT-vel.

 

Egyensúlyba hozatod a csakráidat, kipróbálsz egy kis reflexológiát, fül-akupunktúrára mész, íriszdiagnosztikát csináltatsz, fénnyel és kristályokkal gyógyíttatod magad.

 

Meditálsz, mantrát kántálsz, zöld teát iszol, kipróbálod a pünkösdözést, tűzön jársz, nyelveken szólsz .

 

Egyensúlyba hozatod magad, NLP-t tanulsz, kipróbálod az aktualizálást, vizualizációkkal ügyködsz, pszichológiát tanulsz, csatlakozol egy Jungiánus csoporthoz.

 

Rolfingelést kapsz, kipróbálod a pszichedelikumokat, médiumi közvetítést hallgatsz, kocogsz, jazz-aerobic-ra mész, beöntést kapsz, belemerülsz a tápanyagok és az aerobic rejtelmeibe, fejjel lefelé lógsz, médiumi ékszereket viselsz. Egyre jobban megérted a világ dolgait, bio-feedback, Gestalt terápia.

 

Homeopatához, csontkovácshoz és természetgyógyászhoz mész. Kipróbálod a kineziológiát, megtalálod az Enneagram típusodat, egyensúlyba hozatod a meridiánokat, csatlakozol egy tudatosság növelő csoporthoz, nyugtatókat szedsz.

Beadatsz néhány hormon injekciót, kipróbálod a sóterápiát, az ásványianyag-háztartásodat egyensúlyba hozod, imádkozol, esdekelsz és könyörögsz. Megtanulod az asztrális projekciót.

 

Vegetáriánus leszel. Csak káposztát eszel. Kipróbálod a makrobiotikus- és a bioétrendet, nem eszel genetikailag módosított élelmiszert. Felkeresel egy amerikai bennszülött gyógyítót, inipi szaunázol. Kínai gyógynövényeket, moxa-terápiát, shiatsut, akupresszúrát, feng-shuit próbálgatsz. Elmész Indiába. Találsz egy új gurut. Leveted ruháidat. Úszol egyet a Gangeszben. A Napba bámulsz. Leborotválod a fejed. Kézzel eszel, ápolatlan leszel, hideg vízben zuhanyozol.

Törzsi éneket énekelsz. Átélsz előző életeket. Kipróbálod a regresszív hipnózist. Őséneket üvöltesz. Ütöd a párnát. Kipróbálod a Feldenkrais-módszert. Csatlakozol egy házas hétvége csoporthoz. Elmész a Unity egyházhoz.

 

Megerősítéseket írsz. Kívánság táblát készítesz. Újjászületsz. Ji-csinget vetsz. Tarot kártyát olvasol. Tanulmányozod a zent. További kurzusokat és workshopokat végzel el. Rengeteg könyvet olvasol. Tranzakcióanalízist készítesz. Jóga leckéket veszel. Belemerülsz az okkultba. Mágiát tanulsz. Kahunával dolgozol. Sámáni utazáson veszel részt. A piramis tövében ülsz. Nostradamust olvasol. Felkészülsz a legrosszabbra.

 

Elvonulásra mégy. Kipróbálod a böjtöt. Aminosavakat szedsz. Beszerzel egy negatív ion generátort. Egy rejtélyes iskolához csatlakozol. Titkos kézfogást tanulsz. Kipróbálod az alakformálást és a színterápiát. Szubliminális hanganyagokat hallgatsz.

 

Agyi enzimeket, antidepresszánsokat és virágkivonatokat szedsz. Gyógyfürdőkbe jársz. Egzotikus alapanyagokból főzöl. Távoli vidékek ismeretlen erjesztett furcsaságaiba nézel. Tibetbe mész. Szent emberekre vadászol. Kézen fogva körbeállsz, míg megbódulsz. Lemondasz a szexről és a moziról. Sárga köntöst öltesz. Csatlakozol egy szektához.

 

A pszichoterápiák végeláthatatlan variációit próbálgatod. Csodadrogokat szedsz. Számtalan folyóiratra fizetsz elő. Kipróbálod a Pritikin diétát. Kizárólag grapefruitot eszel. Tenyérből jósoltatsz. New Age-es gondolatokat gondolsz. Javítasz környezeteden.

Megmented a bolygót. Auralátásra mész. Kristályt hordasz. Hindu asztrológiai értelmezést készíttetsz. Transzmédiumot látogatsz. Szexterápiára mész. Kipróbálod a tantrikus szexet. Baba Akárkivel megáldatod magad.

 

Csatlakozol egy anonim csoporthoz. Lourdes-be zarándokolsz. Meleg vizes forrásokba merülsz. Csatlakozol Aricához. Gyógyászati szandált viselsz. Leföldeled magad. Több prána energiát lélegzel be, hogy kifújhasd a poshadt fekete negativitást. Kipróbálod az aranytűs akupunktúrát. Beszerzel egy kígyó-epehólyagot. Kipróbálod a csakra légzést. Kitisztítod az aurád. Meditálsz a Kheopszban, a nagy egyiptomi piramisban.

 

Azt mondod, hogy te és a barátaid a fentiek mindegyikét kipróbáltátok?

 

Ó, EMBER! TE CSODÁS TEREMTÉS! TRAGIKUS, KOMIKUS ÉS MÉGIS MILY CSODÁLATRA MÉLTÓ.
Olyan bátor, hogy folytatja a keresést!

 

Mi hajt minket, hogy továbbra is a választ keressük?

A szenvedés? Ó, igen. A remény? Bizonyosan. De van valami több ennél.

 

Intuitívan tudjuk, hogy valahol van egy végső válasz. Sötét zsákutcába érő mellékutakon botladozunk;

KIHASZNÁLNAK ÉS MEGVEZETNEK, KIÁBRÁNDÍTANAK, ÉS BELEFÁRASZTANAK, ÉS MÉGIS TOVÁBB PRÓBÁLKOZUNK.

Hol van a vakfoltunk?
Miért nem találjuk a válaszokat?
Nem értjük a problémát, ezért nem találjuk a választ sem.
Lehet, hogy ultra egyszerű, ezért nem látjuk.
Lehet, hogy a válasz “odakinn” van, és ezért nem találjuk.
Lehet, hogy olyan sok hitrendszerünk van, hogy nem látjuk a nyilvánvalót.

 

Tömegek követnek spirituális utakat, azonban alig vannak olyanok, akik végül sikerrel járnak, és ráébrednek a végső valóságra. Miért van ez? Rituálékat és dogmákat követünk, buzgón gyakorlunk spirituális diszciplínákat – és

MÉGIS ÚJRA ÖSSZEOMLUNK!

Még ha működik is, az ego gyorsan belép a képbe, és magával ragad minket a büszkeség, az önelégültség, és az, hogy azt hisszük, tudjuk a válaszokat.

Ó URAM, MENTS MEG AZOKTÓL, AKIK TUDJÁK A VÁLASZOKAT! MENTS MEG AZ „IGAZSÁGÉRT KIÁLTÓKTÓL”!
MENTS MEG A JÓTÉT LELKEKTŐL!

AZ ÖSSZEZAVARODOTTSÁG A MEGVÁLTÁSUNK. AZ ÖSSZEZAVARODOTTNAK VAN REMÉNYE.
Tarts ki zavarodottságod mellett. A végén ő lesz a legjobb barátod, legjobb védelmed mások halálosan komoly mivolta ellen, és kezeskedik azért, hogy eszmék, ideáik ne erőszakolhassanak meg.

Ne feledd!

HA ÖSSZE VAGY ZAVARODVA, AKKOR MÉG SZABAD VAGY!

 

Az ihletet dr. David R. Hawkins gondolatai adták.

Forrás: http://www.filosz.hu/

Ha tetszett amit olvastál, kérek egy kis piros szívecskét, és megköszönöm, ha meg is osztod.