Elvonó kúrán voltam …. többed magammal

Elvonó kúrán voltam …. többed magammal

Elvonó kúrán voltam …. többed magammal

A fene enné meg ezt az egész dolgot. Magamat sajnáltam leginkább.

Tudom-tudom az önsajnálat büdös, akárcsak az öndicséret.
Mivel egyszerű, gyarló földi halandó vagyok, először nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik. Miközben magamban lassacskán emésztgettem ezt a dolgot, nem kis dühvel valahol a gyomortájékon, szétterjedve leginkább az agyamban, idült állapottá változott.

Tudom, ez nem szép dolog volt részemről.
De mit tehettem?

Ugyan már, más is járt már így – nyugtatgattam magamat. Hasztalan.
Ki fogom bírni. Ez csak egy kis semmiség.
– Hamarosan vége lesz – gondoltam naívan, éhesen, fázósan.
Odakinn mínuszok röpködtek a levegőben, az első olyan nap az idén, mikor nappal is fagypont alá süllyedt a hőmérő higanyszála.

Nyugtalanságom oka- kérdezheted.

Mondom.

Amikor a közüzemi szolgáltatók hosszas tervezgetés, fejtörés eredményeként eldöntötték, hogy december elejére időzítik a karbantartási és felújítási munkálatokat, őszintén sajnáltam őket. De tényleg. És hozzám méltatlan módon kérdések merültek fel bennem.

Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy nem volt fűtés, nem volt melegvíz, és nem volt áram sem.

A gáznak nevezett valami, pedig nincs a lakásomban.

Túl az első sokkon, és az első fagyásos tüneten, gondoltam legalább egy forró tea segíteme rajtam, felmelegítene.
Gyors mozdulat – kapom a vízforralót- ja, nem. Ez is árammal működik.
Akkor egy jó alapos forró fürdő majd felmelegít…. ja, nincs melegvíz.
Automatikusan nyitogatom a hűtőt, éhes vagyok, főznék vagy melegítenék valamit. Akármit. Ja, nem tudok főzni, villanytűzhelyem van, az a fránya micro is árammal működök. Feltalálhatnának már valamit az áram helyett.

Nos, akkor csináljak már valami hasznosat is, miközben a harmadik pulóvert cincálom fel magamra azon túlmenően, hogy a manikűr, pedikűr is megvolt- ahhoz nem szükséges a 220 volt.
Bakker.

Homlokracsapás.
Boldogan nyúlok a telefon és az iPad után, azon van internet.
Á, dehogy. Ezeknek a szerencsétlen kütyüknek van egy rossz szokásuk. Lemerülnek. Most sem hazudtolták meg magukat, már az utolsókat szuszogták ki magukból.
Rendben. Nem adom fel.
Elmegyek itthonról.
Ja, nem, a lift sem működik.

Mély levegő – nyugodj meg Évikém, csillagvirágom – mondom magamnak.
Okos vagy – mondják- erős, mint a bivaly, (mármint lelkiekben) – ezt is mondják nekem, akkor most találd fel magad.

Nem mondom, hogy egyszerű volt az “önmagamra találás”, de látjátok (hisz olvastok) itt vagyok, és cerkával egy füzetbe körmölöm a gondolataimat. Igaz, helyenként olvashatatlanul írok – a gondolataim gyorsabbak, mint az elgémberedett ujjaim, de azért még messze vagyok a sarkköri hideg által okozott fagyástól.
Tehát még mindig van remény….

Bár az agyam is lefagyott leginkább…. hisz a word-höz nem kell internet. Tehát most itt verem a klaviatúrát, másolva a papírra vetett morgolódásaimat, percenként rápillantva a lámpára, mikor lőn világosság.

Komolyra fordítva a szót.

Számomra mire volt jó ez a fűtés, melegvíz és áram nélküli három nap?

Az elmélyültebb gondolkodásra, a hála mélyebb megélésére.

A minket körülvevő kényelmi források, az életünkben jelenlévő digitális világ olyannyira beépült már a mindennapjainkba, a világunkba, hogy teljesen természetesnek vesszük ezeket.
Ösztönösen, teljesen automatikusan nyúlunk egy villanykapcsolóhoz, a vízforralóhoz, a tűzhely gombjához, a vízcsaphoz, egy percig sem gondolkodva kapjuk fel a telefont, vagy nyitjuk ki a laptopot.

Ha mégis elromlik valami, idegeskedünk, morgolódunk, szinte szenvedünk az alapvető, életünket jól körbe ölelő kényelmi funkciók hiánya miatt.

A fiatalabb generációnak ez már természetes létforma, hisz ők már ebbe “kényelembe” születtek bele, jórészt.

De mi van az én korosztályommal?
Mi is természetesnek vesszük ezt a “kényelmi” életformát, ami szép fokozatosan épült be életünkbe az évek során.
Vajon eszünkbe jut-e néha, hogy milyen volt az élet, mondjuk 30-40-50 évvel ezelőtt?
Amikor még nem volt központi fűtés, amikor nem volt olyan hónap, amikor legalább egyszer ne lett volna áramkimaradás.
Amikor szenet, fát kellett megrendelni a fűtéshez?
Amikor még a vezetékes telefon is csak elvétve volt egy lakásban? A mobil még csak gondolatban sem született meg?
Amikor a munkából hazatérve a hideg lakás fogadott, és idő kellett ahhoz, hogy felmelegedjen?
Szép lassan a feledés homályába vesztek.
Éltünk?
Igen.
Felneveltük a gyerekeinket?
Igen.

Eszünkbe jut-e néha, hogy Magyarországon és szerte a “civilizált, modern” világban ezrek és százezrek élnek még mindig hasonló körülmények között?

Hálásak vagyunk-e minden kényelmünket kiszolgáló dolgainkért?

Elszégyelltem magam. A dühöm megélése helyett inkább legyek hálás, hogy a “kényelmes” életem hiánya csak három napig tartott.

Zárszóként:

Biztos megvolt a jó oka annak, hogy most csinálták ezt a háromnapos felújítást. Lehet, hogy egy nagyobb baj megelőzése miatt kellett, nehogy az ünnepek alatt történjen valami, ami egy katasztrófához vezethetett volna.
Nem tudom.
A morgolódásaim ellenére lélekben a munkásokkal voltam, hisz ők árkot ástak, munkagépekkel kint dolgoztak ebben a hidegben.
És ebben a pillanatban az íróasztal lámpám kacsintott rám, kigyulladt a fénye.
Hálás vagyok….