Elvonó kúrán voltam …. többed magammal

Elvonó kúrán voltam …. többed magammal

Elvonó kúrán voltam …. többed magammal

A fene enné meg ezt az egész dolgot. Magamat sajnáltam leginkább.

Tudom-tudom az önsajnálat büdös, akárcsak az öndicséret.
Mivel egyszerű, gyarló földi halandó vagyok, először nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik. Miközben magamban lassacskán emésztgettem ezt a dolgot, nem kis dühvel valahol a gyomortájékon, szétterjedve leginkább az agyamban, idült állapottá változott.

Tudom, ez nem szép dolog volt részemről.
De mit tehettem?

Ugyan már, más is járt már így – nyugtatgattam magamat. Hasztalan.
Ki fogom bírni. Ez csak egy kis semmiség.
– Hamarosan vége lesz – gondoltam naívan, éhesen, fázósan.
Odakinn mínuszok röpködtek a levegőben, az első olyan nap az idén, mikor nappal is fagypont alá süllyedt a hőmérő higanyszála.

Nyugtalanságom oka- kérdezheted.

Mondom.

Amikor a közüzemi szolgáltatók hosszas tervezgetés, fejtörés eredményeként eldöntötték, hogy december elejére időzítik a karbantartási és felújítási munkálatokat, őszintén sajnáltam őket. De tényleg. És hozzám méltatlan módon kérdések merültek fel bennem.

Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy nem volt fűtés, nem volt melegvíz, és nem volt áram sem.

A gáznak nevezett valami, pedig nincs a lakásomban.

Túl az első sokkon, és az első fagyásos tüneten, gondoltam legalább egy forró tea segíteme rajtam, felmelegítene.
Gyors mozdulat – kapom a vízforralót- ja, nem. Ez is árammal működik.
Akkor egy jó alapos forró fürdő majd felmelegít…. ja, nincs melegvíz.
Automatikusan nyitogatom a hűtőt, éhes vagyok, főznék vagy melegítenék valamit. Akármit. Ja, nem tudok főzni, villanytűzhelyem van, az a fránya micro is árammal működök. Feltalálhatnának már valamit az áram helyett.

Nos, akkor csináljak már valami hasznosat is, miközben a harmadik pulóvert cincálom fel magamra azon túlmenően, hogy a manikűr, pedikűr is megvolt- ahhoz nem szükséges a 220 volt.
Bakker.

Homlokracsapás.
Boldogan nyúlok a telefon és az iPad után, azon van internet.
Á, dehogy. Ezeknek a szerencsétlen kütyüknek van egy rossz szokásuk. Lemerülnek. Most sem hazudtolták meg magukat, már az utolsókat szuszogták ki magukból.
Rendben. Nem adom fel.
Elmegyek itthonról.
Ja, nem, a lift sem működik.

Mély levegő – nyugodj meg Évikém, csillagvirágom – mondom magamnak.
Okos vagy – mondják- erős, mint a bivaly, (mármint lelkiekben) – ezt is mondják nekem, akkor most találd fel magad.

Nem mondom, hogy egyszerű volt az “önmagamra találás”, de látjátok (hisz olvastok) itt vagyok, és cerkával egy füzetbe körmölöm a gondolataimat. Igaz, helyenként olvashatatlanul írok – a gondolataim gyorsabbak, mint az elgémberedett ujjaim, de azért még messze vagyok a sarkköri hideg által okozott fagyástól.
Tehát még mindig van remény….

Bár az agyam is lefagyott leginkább…. hisz a word-höz nem kell internet. Tehát most itt verem a klaviatúrát, másolva a papírra vetett morgolódásaimat, percenként rápillantva a lámpára, mikor lőn világosság.

Komolyra fordítva a szót.

Számomra mire volt jó ez a fűtés, melegvíz és áram nélküli három nap?

Az elmélyültebb gondolkodásra, a hála mélyebb megélésére.

A minket körülvevő kényelmi források, az életünkben jelenlévő digitális világ olyannyira beépült már a mindennapjainkba, a világunkba, hogy teljesen természetesnek vesszük ezeket.
Ösztönösen, teljesen automatikusan nyúlunk egy villanykapcsolóhoz, a vízforralóhoz, a tűzhely gombjához, a vízcsaphoz, egy percig sem gondolkodva kapjuk fel a telefont, vagy nyitjuk ki a laptopot.

Ha mégis elromlik valami, idegeskedünk, morgolódunk, szinte szenvedünk az alapvető, életünket jól körbe ölelő kényelmi funkciók hiánya miatt.

A fiatalabb generációnak ez már természetes létforma, hisz ők már ebbe “kényelembe” születtek bele, jórészt.

De mi van az én korosztályommal?
Mi is természetesnek vesszük ezt a “kényelmi” életformát, ami szép fokozatosan épült be életünkbe az évek során.
Vajon eszünkbe jut-e néha, hogy milyen volt az élet, mondjuk 30-40-50 évvel ezelőtt?
Amikor még nem volt központi fűtés, amikor nem volt olyan hónap, amikor legalább egyszer ne lett volna áramkimaradás.
Amikor szenet, fát kellett megrendelni a fűtéshez?
Amikor még a vezetékes telefon is csak elvétve volt egy lakásban? A mobil még csak gondolatban sem született meg?
Amikor a munkából hazatérve a hideg lakás fogadott, és idő kellett ahhoz, hogy felmelegedjen?
Szép lassan a feledés homályába vesztek.
Éltünk?
Igen.
Felneveltük a gyerekeinket?
Igen.

Eszünkbe jut-e néha, hogy Magyarországon és szerte a “civilizált, modern” világban ezrek és százezrek élnek még mindig hasonló körülmények között?

Hálásak vagyunk-e minden kényelmünket kiszolgáló dolgainkért?

Elszégyelltem magam. A dühöm megélése helyett inkább legyek hálás, hogy a “kényelmes” életem hiánya csak három napig tartott.

Zárszóként:

Biztos megvolt a jó oka annak, hogy most csinálták ezt a háromnapos felújítást. Lehet, hogy egy nagyobb baj megelőzése miatt kellett, nehogy az ünnepek alatt történjen valami, ami egy katasztrófához vezethetett volna.
Nem tudom.
A morgolódásaim ellenére lélekben a munkásokkal voltam, hisz ők árkot ástak, munkagépekkel kint dolgoztak ebben a hidegben.
És ebben a pillanatban az íróasztal lámpám kacsintott rám, kigyulladt a fénye.
Hálás vagyok….

Jó anya lennék-e?

Jó anya lennék-e?

Jó anya lennék-e?

Többször elhangzott már tőlem baráti társaságban: de jó, hogy nem a mai világban kell felnevelnem a gyerekeimet.
De tényleg.
Úgy érzem szülőként talán nem is állnám meg a helyemet.

Látom a rengeteg toporzékoló, dacos gyerkőcöket, látom a szülőket, akik nem tudnak mit kezdeni velük, látom – elvétve – a kellemes, nyugodt, odafigyelő szülői hozzáállást.
Nem irigylem a mostani szülőket ebben a felgyorsult, impulzív digitális világban.
Megadni a gyereknek a figyelmet, törődést, tudást, értékrendet, a jól kimutatható szeretetet. Ez bizony nem kevés időt és fáradságot igényel a szülő részéről.
Megéri?
Ez nem lehet kérdés.
Természetesen.

Annak idején dr. Kopp Mária orvos, pszichológus, magatartáskutató egy magánbeszélgetésben azt mondta, hogy Európát nem a harmadik világháborútól, hanem a semmittevésben felnövő, saját kontrollálatlan vágyainak odavetett generációktól félti.
Sajnos felnőtt egy olyan generáció, amelynek egy részét nem lehet feladatokkal terhelni, mert unja, nem kis idő múlva odébb áll.
Ezek a fiatalok, mivel kitartó munkát sem az iskolában, sem az életben nem végeztek, nem is tudnak maguknak parancsolni, más véleményét elfogadni még kevésbé, így a házasságban, családi életben, de a munkahelyen is nagyon sok kudarccal találkozva megkeserednek.
Érdemes az írást ilyen szempontból olvasni.

Ne okozzunk szeretetből, könnyelműségből maradandó kárt a gyerekeinknek.

A mostani kor otthonaiban jelen van az a csendes, de annál szomorúbb tragédia, amely a szemünk láttára ragadja el a számunkra legkedvesebbet: a gyerekeinket.
Ők ugyanis egy szörnyű mentális állapotban vannak.
A legutóbbi 15 év statisztikájából egyértelműen kiviláglik, hogy a gyerekek pszichológiai rendellenességei egészen elképesztő méreteket öltenek: minden ötödik gyerek mentális rendellenességben szenved; a figyelemhiányos rendellenességek száma 43, a serdülőkori depressziós betegségeké 37 százalékkal, a 10-14 éves gyerekek körében az öngyilkosság arány 200 százalékkal nőtt.
Azért ezek eléggé mellbevágó számok.

Igen, az a valóság, hogy – bár ezt fáj saját magunknak bevallani – mi szülők is hibásak vagyunk, nekünk kellene segíteni a gyermekünknek.
A huszonegyedik század gyermekei már nem élik meg az egészséges gyerekkor élményét, ehhez tartozna például: az érzelmileg elérhető, megközelíthető szülők, az egyértelműen meghatározott határok és erkölcsi minta, a felelősség; kiegyensúlyozott étrend, megfelelő mennyiségű és minőségű alvás (jajj, de nehéz a kutyaütő kölköt este az ágyba parancsolni) 🙂 a megfelelő mennyiségű, szabadban eltöltött aktív mozgás, kreatív játékok, a közös, önfeledt szabadidő eltöltése.  

Ehelyett a gyerekek ezt látják: 

örökké elfoglalt szülők, a végletekig kényeztető szülők, akik mindent megengednek a gyermeküknek (nem számolva a következményekkel), az érzés, hogy ” nem kellesz senkinek”; kiegyensúlyozatlan étrend és hiányos alvás; az “otthonülős” életmód…. sorolhatnánk.

A végtelen stimuláció, technológiára alapuló szórakoztató eszközök, az igények azonnali kielégítése.

Hogyan lenne lehetséges, hogy ilyen körülmények között egy mentálisan egészséges gyerek nőjön fel?  Jó kérdés.

Természetesen sehogy….

 

Ha azt szeretnénk, hogy gyermekünknek valóban egészséges és önfeledt gyerekkora legyen, akkor vissza kell térnünk egészen az alapokig:

Állítsunk fel korlátokat, közben ne feledjük, mi a gyermekeink szülei és nem a barátai vagyunk.  Ezt most senki se értse félre…..

Azt biztosítsuk a gyermekünknek, amire szüksége van, és ne azt,  amit szeretne.

Biztosítsunk számára egészséges ételeket és korlátozzuk a nassolást.

Naponta legalább egy órát töltsünk a természetben.

A családi, közös vacsora alatt felejtsük el az elektronikus kütyük nyomogatását.

Rendes, asztali játékokkal is játsszon a gyerek.

Minden napra kapjon valamilyen feladatot, pl: beágyazás, a játékok összeszedése játék után, kiteregetés, táskák elrendezése, megterítés…. stb.

Minden nap ugyanabban az időben feküdjön le, és tiltsuk meg neki, hogy az ágyba vigye a kütyüjeit.

Tanítsuk meg a felelősségtudatot és az önállóságot. A kis sikertelenségektől ne védjük meg őket. Ezzel megtanítjuk megbirkózni a nehézségekkel, leküzdeni az akadályokat.

Tanítsuk önállóságra. Tanulja meg mi az a türelem, és adjunk neki esélyt, hogy a szabad idejét (azt a keveset) valóban szabadon  töltse el. Ezalatt kissé unatkozhat, ami arra sarkallja majd, hogy alkotótevékenységeket végezzen.

Az élet ne  csak szórakozásból álljon. Ne vegyük körül gyerekünket állandóan a technikával, hogy ne unatkozzon.  (Persze ez egy nagyon könnyű megoldás a szülő részére, addig is csöndben van a kölök.) Semmilyen oda nem való tárgy ne legyen az asztalon, amikor étkezésről van szó. Akkor se, ha autóban vagy étteremben ül, vagy akár az üzletben vagyunk vele. Ezzel arra ösztönözzük a gyermek agyát, hogy gondolkozzon! és kitaláljon valami unaloműzőt.

Legyünk ne csak fizikálisan, de emocionálisan is elérhetőek a gyermekünk számára.

Tanítsuk meg neki, mik is azok az szociális készségek.

Ne a telefonon lógjunk, a gyerekünkkel beszélgessünk.

Tanítsuk meg, hogyan birkózzon meg a haraggal és az ingerültséggel.

Tanítsuk meg kezet fogni, helyet átadni, megosztani valamit, együttérezni, illetve megfelelően viselkedni az asztalnál vagy beszélgetés közben.

Tartsuk vele az érzelmi kapcsolatot: nevessünk rá, pusziljuk meg, csiklandozzuk meg, olvassuk neki, táncoljunk, ugráljunk vele, kússzunk-másszunk együtt.  Röhejesnek tűnik. Persze, de hatásos. 

Ezt olvasva most szinte hallom a felhördülést, hogy mikor van nekem minderre időm.  Van és lesz. Csak olvasni volt hosszú, a mindennapokba észrevétlenül lehet becsempészni ezeket a dolgokat.

Változtatni kell eddigi szemléletünkön, különben az egész utánunk következő generáció pirulákon fog élni…..

(Forrás: Metropolitan)

Ha  tetszett az írás, kérek egy piros szívecskét, és a megosztást is megköszönöm.

 

 

Mindenkinek vannak függőségei

Mindenkinek vannak függőségei

Mindenkinek vannak függőségei

Még nekem is. Jók és rosszak egyaránt. A jókat megtartom, a rosszaktól igyekszem megválni….

Az érzékek kultúrája csábít.  Beburkol bennünket a popkultúra.

A huszonnégy órán át futó hírek információfüggővé teszi az embereket. Elég csak a fészre gondolni, ha valaki nem néz tv-t.

A helyi híradások kipécézik a legvéresebb balesetet, a legszaftosabb botrányt, a politikai életre leselkedő legparanoiásabb veszélyeket, amelyeket aztán felszolgálnak reggelire, ebédre, vacsorára, hogy aztán csak vergődjünk álmunkban.

Tiszavirágéletű senkikből hírességeket kreálnak, hétköznapi életük minden percét kamerákkal követik, és a tudatlanul élt élet feltupírozott banalitásával népszerűsítik őket.  A szerelmi afférok, a túlélésért folytatott harc, a betegségekről szóló, zaftos beszámolók, a vállalatok kielégíthetetlen étvágya mind-mind az egyre nagyobb szenzációhajhászás kellékei.
Magától értetődik, hogy ahol nincs személyes élete az embernek, nincs saját élete, és hiányoznak jellemének mélységei, ott mesterséges életre van szükség, amely mások értékein alapul.

Az érzékekre alapozott életnek vagy kultúrának nincs más választása, mint folyton fokozni a szenzációkat, mivel nagyon gyorsan hozzászokunk az állandó dobpergéshez.

Mivel szemmel láthatóan ennyire az érzékeink börtönébe vagyunk zárva, és nincs kapcsolatunk a saját valóságunkkal, nincs más hátra, mint feltaláljuk az elmés “valóságshow”-kat. Lehet-e még ennél is neurotikusabb az a kultúra, amely teljesen mesterséges életet épít fel?

Nem beszélve arról, hogy egy generáció nő fel ezeken az értékeken.

Ha lemondunk az emberi kapcsolat, a mélység, az értelem reményéről, akkor csak az érzékek birodalmát találjuk.

Ezért még többre van szükségünk belőle, még gyakrabban.  Jó példa erre a Facebook jelenlét. Van erre a jelenségre egy ismerős, de csúnya szavunk: függőség.

Az érzékek kultúrája mást sem tud produkálni, mint a függőséget és megtört reményeket, mint ahogyan a fundamentalizmus sem tud mást, mint merevséget és óriási árnyékot vetni ránk.

Ha tudatosan megvizsgáljuk, nagyon kevesen mentesek a függőségtől, ha vannak ilyenek egyáltalán.

Nincs olyan ember, akinek ne lennének megtört reményei és szorongáskeltő helyzetei. Minél jobban próbáljuk irányítani emberi létünk ilyen vonatkozásait, annál messzebb toljuk a tudatosságot attól a lényegi misztériumtól, amelyben élünk.

Ha megvizsgáljuk mindennapi életünk pszichopatológiáját, azt tapasztaljuk, két személyes és kulturális forma uralkodik benne: a függőségek és a parafíliák.

A függőségek megtalálhatók a reflexszerű, gyakran tudattalan szorongáskezelő viselkedések mögött. Azonban túlságosan egyszerű az ilyen szorongáskezelő stratégiákat szimplán függőségnek bélyegezni, aztán nem törődni vele.

Mindannyiunknak vannak mindennapi rituáléink. Ott vannak a tv programok, az internet, a technikai kütyük, a Facebook és társai, hogy reflexszerűen bebiztosítsuk magunkat: a kikapcsolódás világa megbízhatóan csak egy karnyújtásnyira van, és csupán rá kell kapcsolódnunk.

Menekülünk az egyedülléttől a magány egyetlen komoly ellenszerétől.

Elkerüljük az önmagunkkal folytatott párbeszédet, pedig mi magunk vagyunk az egyetlen olyan ember, aki jelen van minden személyes drámánknál.

Figyelmen kívül hagyjuk álmainkat, “mély-énünk”folyamatos kommentárját arról, hogyan mennek a dolgaink, és hogyan mehetnének még jobban. Nem veszünk tudomást a múltról, pedig tele van azokkal az utalásokkal, amikor mi állítottunk fel saját magunknak a csapdát.

A függőségek – bármi legyen is az – eltereli a figyelmet a lélek dolgairól.

Mindannyiunknak az a feladata, hogy figyelemelterelés nélkül viseljük el az életünket, és mindaddig szenvedjünk lelkünk kínjaitól, – elsőre rosszul hangzik ugye? – amíg nem hagyjuk, hogy oda vezessenek, ahová szeretnének.

Tudatosabb “szenvedés” nélkül soha nem leljük meg a mélységet és az értelmet, soha nem növekedünk igazán, és soha nem változtatjuk meg igazán az életünket.

Ám vajon mennyire tud vonzó lenni egy olyan filozófia, pszichológia, amely a keblére öleli a szenvedést ahelyett, hogy gyors menekvést kínálna tőle?

Nem csoda, hogy kultúránk olyannyira a függőségekbe merült, és óriási iparágak nőttek ki, hogy segítsenek kezelni a kapcsolat nélküli létezés szorongását.

És mégis csak annak van reménye a növekedésre, aki hajlandó szembenézni a függőségekben rejlő figyelemelterelés mintájával.

A lélektan alapvető igazsága – ami elől az énünk újra és újra megfutamodik -, hogy legtöbbször csupán kínok, keservek révén jutunk el oda, hogy lelkileg növekedni, fejlődni, érni tudjunk.

A réges-régi dolgok ismétlésének csapdájában vergődünk vég nélkül, reménytelenül.

A parafíliák hasonló módon tartanak bennünket a markukban. A görög szeretet szóból származó kifejezés arra utal, hogy együtt kell élnünk a vágy sokféle megjelenésével és változatával.

Az angol desire (vágy) szó egy latin hajózási kifejezésből származik, amely azt jelenti, hogy “csillagi“. Akinek vágya van, annak iránytűje, szándéka, iránya van. A vágy elvesztése azt jelenti, hogy sodródunk a végtelen tengeren.

Az amerikai és európai kultúra gyakran összetéveszti a “vágyat” a “szeretettel”! A jóllakás utáni csillapíthatatlan vágyunk, a küzdelemtől való menekülés vágy, a test, a siker, az édes élet vágya mind-mind a lelkünkhöz való hűségünk rovására megy. Mindegyik képes a lehető legszűkebb cellába zárni az embert.

A lélek egyre nagyobb életet akar, s amire vágyik, annak kevés köze lehet énünk programjához: a szenvedésektől meg összetűzésektől való mentesüléshez.

Korunk parafíliái, zavaros vágyai (szerhasználat, mérgezett fogyasztói világ) azzal kecsegtetnek, hogy kitöltik a lélek ürességét. A függőségekhez hasonlóan az eltorzult vágyak e formáit sem szabad morálisan elítélnünk; annak alapján kell megítélnünk őket, hogy mennyire hatékonyan adják meg a léleknek azt, amire igazán szüksége van.

Mindenkinél más a lélek programja, és van, amikor pillanatról pillanatra változik, de ha nem tudatosítjuk, akkor valami külsőre vetül.

Hasonlóan Dante poklában a falánk táplálékhoz, a könyvesboltok szerelmi regényeihez, a Tv sorozatok nézéséhez, a Facebook -on való szörfözéshez.

A céljától eltérített szeretet megjelenik a bennünket elárasztó reklámokban, amelyek lopva megnyugvást, gyógyulást, átalakulást ígérnek.

Megtaláljuk a “tanácsadók” által felszolgált cukormázas katyvaszban, az “érezd jól magad” elvét valló terapeutákban és spirituális sarlatánokban, akik a szenvedés nélküli gyógyulást, az azonnal jobb életet kínáló megoldásokat ígérik.

A szeretet üzletté válása méltatlan ehhez az erőhöz

– a lélek erejéhez – ; ez tartja röghöz kötve az emberiséget már évezredek óta, és biztosan leértékeli azokat a viszontagságokat, amelyek a lélek kér tőlünk.

Forrás: James Hollis, Ph.D.
“Finding Meaning ind the Second Half of Life”
műve alapján.

Ugye te is rendben vagy testileg-lelkileg?

Ugye te is rendben vagy testileg-lelkileg?

Ugye te is rendben vagy testileg-lelkileg?

Köszönöm, jól vagyok!

Néha van egy olyan érzésem, hogy mintha mindenki beteg lenne ebben az országban.
Mintha mindenkinek párkapcsolati, munkai, egészségügyi, anyagi ….stb. problémája lenne.

Számtalan “szakértő” adja a tanácsokat.
De ha ezt így folytatjuk, akkor garantáltan lesznek is problémáink.

Nem akarom elhinni, hogy mi mindenre kapunk “szakértést”.

Természetesen életünk során bizonyos nehézségek, problémák felmerülhetnek, de ezeket meg is tudjuk oldani, ha egészséges gondolkodásmóddal és józan paraszti ésszel rendelkezünk.
Ha visszatekintünk életünk előzményeire, akkor mindez bizonyságot is nyert.

Akkor miért van az, hogy olyan internetes oldalak virágoznak, melyek sokszor a test-lelki egészséges embert is földbe döngölő, ijesztgetős cikkekkel bombázzák és tanácsokkal látják el. Amit a többség el is hisz. Sajnos.

A legszomorúbb azonban az, hogy okos, értelmes emberek is. Legalábbis annak tűnnek.

 

Gondoltam kicsit körbejárom a témát…. mert nem akarom tudomásul venni, hogy ily sok balga ember lenne……természetesen engem is időnként beleértve ?? lassan már egy szúnyogcsípést is bőrráknak diagnosztizálok…. jó, jó, ez most csak a vicc kategória volt.

Komolyra fordítva:

 

Nagyon tetszik az a kifejezés,hogy cyberchondria. Ez a korábban megszokott hipochondria online verziója, ahogyan Dr. Aboujaoude standfordi pszichiáter fogalmazta meg.

A statisztikák azt mutatják, hogy elképesztő mennyiségű egészségügyi (testi-lelki) témájú keresést indítunk a neten.
Nyilvánvaló, hogy valamilyen gondunk van, vagy úgy véljük, hogy van, ezért kiguglizzuk.

A szakember szerint minden ilyen kereséssel, olvasással egy olyan útra léphetünk, ahol az eredeti állapotunkhoz képest, még újabb és nagyobb szorongással számolhatunk.

Vegyük például a hipochonder esetét, orvosi szemmel. A beteg orvostól orvosig jár, mivel nem csillapodott a kivizsgálás iránti igénye, miszerint ő nagyon beteg. Még a negatív leletek sem győzik meg.

A kezelőorvosok szerint ez az állapot nehezen oldható, mintha nem akarna megnyugodni a páciens: elégedetlen a leleteivel, és hiába mondják az orvosok, hogy nincs semmi baja, mégsem sikerül a hipochondert megnyugtatni.

 

A mai, XXI. századi cyberchondria ennek az állapotnak az online megfelelője, mert a Google-keresések sorozatos ismétlése ugyanezt a szorongás-láncolatot indítja el. Valójában egy ördögi kör jöhet létre: a hipochondriás szorongások generálják a Google használatát, ami aztán felerősíti a további hipochondriás érzelmi működést, ami újabb keresőszavak bevetését eredményezi.

Egy kényszeres cselekvéssorral állunk szemben: a szorongásvezérelt ösztönzésnek nehéz ellenállni – ez pedig az újabb adatok miatt még erősebb félelmekhez vezet.

Dr. Aboujaoude szerint leginkább a perfekcionista karakterek esnek áldozatul a cyberchondriának, mert ők azok, akik mindig a tökéletes és részletes választ keresik – az internet pedig olyan felületnek tűnhet, mely rendelkezik ezzel a tökéletes válaszlehetőséggel, hiszen „mindent tud, amit lehet”. Így kezdődnek a vég nélküli keresések a határozott válaszok után…

Számtalan olyan oldallal találkozhatunk, melyeket valójában nem orvosok, vagy komoly alternatív képesítéssel rendelkező tanácsadók készítenek, hanem olyan civilek, akik valamilyen érzelmi indíttatásból szükségét érzik, hogy „tudásukat” közreadják.

Természetesen ezeket az információkat ők is csak beszerzik valahonnan – általában szövegmásolás segítségével. Amikor pedig készen van egy ilyen „összetákolt” adathalmaz, már csak várni kell, és kisvártatva összetalálkozik az amatőr tanácsadó tudattalan agressziója és a keresést indító „páciens” tudattalan szorongása. A tudattalan agresszió persze látszatra másról sem szól, mint az önzetlen segítségnyújtásról.

A ránk ömlő információk halmazában, a „kezdettől a végig” típusú tünetgyűjtés során könnyen eljuthatunk a torokfájástól a gégerák diagnózisáig.
Vagy az egyszerű rosszkedvtől, a depresszióig. A jelenleg nem működő párkapcsolatomtól, a nem kellek senkinek érzetéig.

Ám ami a képernyőn megtörténhet, a valóságban nem fordulhat elő. Amikor orvoshoz megyünk, egy szakember rendezi sorba a tüneteket, s miközben ezt teszi, már megalkotja a differenciáldiagnózisokat is – vagyis végiggondolja, milyen kórképek jöhetnek még szóba, mit lehet elvetni, mi az, ami indokolttá tehet további kivizsgálásokat.
Most itt szándékosan nem ejtek szót a manapság az orvosokról kialakult véleményekről.

 

Amikor viszont internetes keresés találatait olvassuk, nincs ilyen „sorompó”, senki szaktudása nem állítja le a cikk/oldal olvasását a negyedik sornál, hogy „ hééé ne olvass tovább, ne folytasd, mert az már rég nem rád vonatkozik”, mert már rég nem az eredeti kérdéshez illő válaszokat tartalmazza, hanem annál jóval többet.

A kritikai szűrés hiánya pontosan látszik a „segítségnyújtónál”, aki láthatóan inkább saját „tökéletes tudásának” nárcisztikus élményét akarja átélni, mintsem arra gondolna, hogy mit okozhat ezzel a másik oldalon lévő, már eleve szorongásokkal küzdő olvasónak.

Fontos!

Az információ birtoklása nem azonos a szaktudással – ám a laikus „segítő” oldalak úgy bánnak a halmazba szedett tünetsorokkal, mintha szaktudás birtokában lennének, holott ez távolról sincs így.

Az olvasó pedig mit tehet? Hisz a Google első kör találatainak, mert úgy gondolja: ha ezek a legnépszerűbbek, akkor nyilván igazak is. Ha a Facebook-on lépten-nyomon ilyen oldalakba ütközik ráadásul úgy, hogy többezres lájkolója vagy megosztása van, megint csak elhiszi.

Én már régóta a hitetlenkedők táborába tartozom. Természetesen nem a mindent elutasítókéba, hanem a „mindent megfontolók” táborába.

De ne gondoljuk azt, hogy csak az internetes világban érnek utol a hülyeségek. Áh, dehogy.

Régen az internet helyett voltak a szomszédok, a rokonság, a barátok, “jóakarók”….

Rég megtanultam a leckét….
Kisebbik lányom két éves kora óta diabéteszes. Akkoriban még nem volt internet, csak a „jólértesült” szomszédok, ismerősök osztották a kéretlen és ijesztgetős tanácsaikat. Bevallom, hogy teljesen tanácstalan voltam mit lehet elhinni és mit nem… még az orvostudomány is gyerekcipőben járt a gyerekkori cukorbetegséget illetően.
Természetesen az inzulin beadására, a csöppnyi élet megváltozására irányuló mindenféle instrukciót hetente megkaptam a professzortól.

De hát milyen is egy aggódó szülő…
Akkoriban az internet Magyarországon még a Dunában dominózott…. helyette volt egy szép vastag és nehéz orvosi könyv a házi könyvtáramban.
Ebből próbáltam kihámozni az ismereteket.

Mikor erről említést tettem az orvosnak, háááát…… nem volt finom velem.
Sőt. Kifejezetten felemelte a hangját, hogy ilyet többet ne tegyek. Ne olvassam.
Kérdeztem: miért?
Azóta belém égett a válasza: a féltudás, nem tudás! Ezzel a féltudással csak árthat a lányának.
A orvosi könyvet pedig nem olvastam tovább.

Azóta is megkérdőjelezek mindent, amit olvasok, látok, hallok.
Ezért fogadok fenntartással minden önjelölt guru tanácsát, nagy tudású oldalak cikkeit.
Az élet megtanított rá.
Te is figyelj oda, hogy mit olvasol, de leginkább, hogy mit hiszel el!

 

Forrás: Dr. Aboujaoude a Stanford Egyetem pszichiátere és szerzője többek között : Az e-Személyiség veszélyes hatáskörei (a New York Times szerkesztői választása).
Mindennapi Pszichológia

 

Nem csak kenyérrel él az ember….

Nem csak kenyérrel él az ember….

Nem csak kenyérrel él az ember….

Ha lépést akarunk tartani a mai felgyorsult világunkban, akkor szükségünk van különféle tudásanyagra, megközelítési módokra, MÉLY MEGÉRTÉSEKRE!

“Nem csak kenyérrel él az ember”

mondták régen, és ma már valóban nem a kenyér megszerzése a legnagyobb problémánk. Ezt itt most ne értse senki félre!

Nézzünk csak körül a környezetünkben, a Facebook-on. Úgy tűnik, hogy eszementen sok problémára keressük a választ. Számomra sokszor úgy tűnik, hogy nincs egy olyan ember, akinek ne lenne vélt vagy valós problémája.

Sokszor úgy érzem, mintha szándékosan sulykolnák belénk, hogy valami nincs rendben az életünkben.

Nagy tömegekben élünk városainkban, és gyakran szenvedünk a modern élet által kínált környezettől, amely zsúfolt, szennyezett, néha fojtogató. De talán legnehezebb elviselni saját magunkat.

Sokan tanácsolják, hogy képzeljük el az életünket sikeresnek, gazdagnak, vidámsággal teli, teljes életnek, de a fenébe is, valahogy ritkán jön össze. És ami még legrosszabb, hogy nem tudjuk, hogy miért.

PEDIG AZ EMBER A MIÉRTEKRE KÍVÁNCSI.
Szeretne sokkal többet megtudni önmagáról, a saját személyes etológiája érdekli.

 

Az emberi viselkedés tudománya, a humánetológia valamennyire mindenkit hozzásegít, hogy megértsük önmagunkat. Megértsük a környezetünk viselkedését.

A saját életünk élvezete is sokkal nagyobb lesz, ha tudjuk, hogy hogyan is jön létre ez a különös teremtmény, amik mi vagyunk.

Ha ezt értjük, akkor az életben adódó kellemetlenségeket is sokkal könnyebb elviselni.

Ahhoz, hogy egy szép kerek kép alakuljon ki magunkról, félre kell tenni néhány hiedelmünket.

A legelső talán az, hogy korlátlan urai vagyunk a sorsunknak.

Ez tévedés.

Életünket, sorsunkat nemcsak a szorgos munkálkodásunk vagy a szerencsénk, hanem a génjeink is jelentősen befolyásolják.

A lecke az, hogy fogadjunk el a génjeink által ránk szabott adottságainkat és támaszkodjunk azokra, amikor valamilyen kedvezőbb életet, munkát szeretnénk magunknak. Vagy egyszerűen azt a fránya sikert, amire oly régen vágyakozunk.

Paradox módon a második elvetendő hiedelem, hogy ki vagyunk szolgáltatva génjeinknek, hogy sorsunk eleve elrendeltetett és képtelenség változtatni rajta.

Ez sem igaz.

Az ember hihetetlenül alkalmazkodóképes, mindig változtathat meglévő állapotán, ha tudja a módját.

Különleges vagy?

Hát persze. A genetikai változatosság az egyik tényezője a különlegességüknek.

MINDEN EMBER KÜLÖNLEGES!
Lehet, hogy ezt még maga sem tudja, lehet, hogy elkeseredett, nem találja helyét a világban. Úgy érzi , neki mindenből kevesebb jutott.

Ez azonban téves hiedelem!

Minden ember élettörténete más és más, és történetének lényeges pontjain saját maga dönti el a folytatását.

AZ EMBER AZONOS A TÖRTÉNETÉVEL!

 

Ez hozza létre azt az elképesztő változatosságot, ami csak az emberi fajt jellemzi, és azt a különlegességet, amely mindannyiunkat jellemez.

Az ember soha nincsen kiszolgáltatva sorsának, ha aktívan irányítja azt. (ezt milyen egyszerű így leírni, de sokszor milyen nehéz megvalósítani)

Előfordul, hogy valami nem sikerül, komoly kár és sérülés ér minket. Akár anyagi, akár lelki.
Ez változtathat ugyan a történetünkön, de a folytatás is rajtunk múlik. Az emberek nagy része minden helyzetből talál kiutat.

Különlegesség ez is, de tanulható és elnyerhető.

KÜLÖNLEGESSÉG TOVÁBBÁ AZ IS, HOGY MI KERÜL A FEJÜNKBE.
Milyen személyes kultúrát építünk fel magunknak. Választhatunk a korábbi ismeretünk függvényében, egy általunk tisztelt személy véleménye alapján, vagy akár jó könyvek, filmek hatására is.

Minden ismeretet fel lehet csipegetni. Magam is ezt teszem.

Az ember először azt hiszi, hogy mérhetetlen távolság választja el a “szakértőtől”, aki valamit magas színvonalon művel.

De ez is csak egy rossz hiedelem.

Ha naponta csak néhány új dologgal ismerkedem meg, szép lassan kiderül, hogy ez a távolság már nem is olyan nagy, és egy idő után már nem létezik.

Csak éppen el kell hinnem, hogy minden tudás, minden ismeret, minden kultúra apró napi ismeretadagokból építhető fel.

Aki ezt elhiszi, és képes ezt gyakorolni, az fel tudja építeni saját különlegességét.

 

 

Inspiráció:
Csányi Vilmos ( biológus, biokémikus, etológus)
” Az emberi viselkedés” c. könyve alapján.