Kérem vissza a figyelmemet!

Kérem vissza a figyelmemet!

Kérem vissza a figyelmemet!

Ha, te is mint én, néha nehezen tudsz koncentrált maradni ebben az információcunamiban, ami nap-nap után ér bennünket, akkor tartsd magad erősen.

Azt vettem észre magamon, hogy egyre kevésbé tudok fókuszált maradni a saját dolgaimra, a céljaimra, sok esetben időt vesztegetek alapvetően számomra érdektelen dolgokra. És ez nem jó irányba visz el engem…. de ha ugyanebben a csónakban utazol, akkor minden bizonnyal téged is.

A cikkem jelen esetben egy figyelemfelhívás arra, hogyan szerezzük vissza fókuszálási képességünket, a figyelmünk koncentráltságát.

Érdemes lenne valamivel kevesebb időt szánni a Netflixre, a Facebookra, az Instára, az okostelefonok ’mindenttudására’, és egy kicsivel többet arra, amit mindig is szerettünk volna csinálni, és ami boldoggá tesz bennünket.

Nagy örömmel látom, hogy egyre többen fotóznak, keresik a természet örömeit, szívesen megosztják az őket ért jó érzés hangulatát.

Új technológiák vannak mindenhol. Nem tagadhatjuk, hogy nagy mértékben megkönnyítik az életünket, hiszen az én generációm még telefonfülkéből hívta fel a szülőket. Akkor most hogyan kérdőjelezhetném meg a technológia változások adta kényelmi funkciókat? Miért ne élvezném a videóhívás kényelmét a kanapéról a ’la famiglia’-val?

Nem beszélve arról az örömről, hogy nagyiként tudjuk nézni az imádnivaló unokák felnövését, beszélgethetünk velük, és valós időben láthatjuk őket.

A családunkban mindenkinek van sokféle ’okoskütyüje’…. Mindannyian szeretjük ezeket a kütyüket, viszont különféleképpen használjuk. Magától értetődik, hogy a képernyő előtt eltöltött idő felfogása, milyensége, minősége nem egyforma …

A jelenlegi digitális oktatás megköveteli a használatukat, de időnként a rossz zsaru szerepét is el kell játszani, hisz szülőként, nagyszülőként a felügyelet nehéz és felelősségteljes munka.

Fontos megtanulni és elsajátítani az új technológiák használatát, mert soha nem lesz lehetőségünk már betiltani őket. De minek is kellene, hisz ez a jövőnk … viszont az időkorlátozást szükségszerű kialakítani.

 

Nemrég akadt kezembe az a könyv, amely inspirálta ezt a cikket. Magyar változatban tudtommal még nem érhető el, eredeti címe: „Tűnj el a fényünktől – Szabadság és ellenállás a figyelemgazdaságban”. A szerzője James Williams, egykori „Google-stratéga”, aki az AdWords-kampányok márkákra való optimalizálásától az oxfordi doktori fokozat megszerzéséig ment, mielőtt az új technológiák etikájára szakosodott szerző lett.

 

“Tűnj el a fényünktől!” írta James Williams

A könyv címe egy történelmi hivatkozás Diogenész görög filozófus és Nagy Sándor beszélgetésére.

Nagy Sándorhoz is eljutott Diogenész bölcsességének híre, akit felkeresett, és szegénységét látva azt javasolta, hogy „ad neki mindent, amit csak akar”.

Diogenész megragadhatta volna az alkalmat, hogy sok mindent kérjen, azonban csak egyet szólt. „Kifelé a napból!” – mivel Nagy Sándor eltakarta fölötte a napot

A technológia tényleg “elveszi a napunkat?”

Williams elképzelése szerint az új technológiák jelenlegi használatának több az ára, mint haszna. A szerző azzal érvel, hogy a digitális „ figyelemgazdaság” „elveszi a napunkat”, és fenyegeti a képességünket, hogy összpontosítsunk és figyeljünk mindarra, ami igazán fontos számunkra. A figyelemgazdaságban a vállalatok célja, hogy megragadják, megtartsák és profitáljanak figyelmünkből – ezt hívják „okos meggyőzésnek”. Williams azt állítja, hogy „a vállalatok dollármilliárdokat költenek” arra ösztönözve minket, hogy: vásároljunk, versenyezzünk, hogy kedveljenek minket a közösségi hálózatokon.

 

Egy hívás szándékával megragadjuk okostelefonunkat, és végül háromnegyed órát töltünk a fülünkön. Úgy tűnik, hogy átlagosan naponta körülbelül 150 alkalommal ellenőrizzük okostelefonjainkat úgy, hogy ennek még csak tudatában sem vagyunk!

 

Williams célja (és szerényebb változatban ennek a cikknek is) az, hogy meghívjon minket arra, hogy vegyük vissza a figyelem irányítását.

 

Mit veszítünk?

Olyan időkben, mint a miénk, amikor az információk olyan bőségesek és hozzáférhetőek, a figyelem értékes és véges erőforrássá vált.

Bár úgy tűnik, hogy szabadok vagyunk, szabadon dönthetünk a kütyük alkalmazásával, a valóságban azonban a figyelmünk beszűkülése irányába menetelünk.

 

Mit mond a képernyőn töltött idő?

 

Szoktad ellenőrizni a képernyőkön töltött időt? Manapság minden okostelefon kínál lehetőséget erre. Személy szerint döbbenten tapasztaltam, hogy naponta átlagosan 2 órát töltök a közösségi médiában. Védekezésemre legyen szólva, a fele kapcsolódik a különféle kutatásokhoz, webszerkesztői munkámhoz. Bakker, ez évente egy teljes hónapnak felel meg. Ezt akartam én, mikor felállítottam a prioritásomat, elvesztegetni az amúgy is szűkre szabott és hátralévő időmet?

 

Williams úgy véli, hogy „nagy a különbség a saját céljaink és az új technológiák felénk állított célok között”. Azt állítja, hogy amit szeretnénk magunknak, az fordítottja annak, amit az internetes óriások szeretnének megjeleníteni a technológia műszerfalán. Minél többet kattintunk, foglalkozunk, görgetünk és kölcsönhatásba lépünk … annál jobb nekik.

De mi az ára annak, ha boldoggá tesszük a figyelemgazdaság nagy szereplőit?

Nagyon nagy ára is lehet. Elveszítünk értékes időt, elveszíthetjük önmagunkat, feledésbe merülhetnek céljaink, nem fejlődünk, munkánk minősége gyengül, költekezünk…. stb.

 

A figyelem az egyik legerősebb erőforrásunk, ezért küzdenek a piaci élet szereplői.

 

A szerző azt állítja, hogy a figyelem életünk három alapvető szempontját határozza meg:

 

  1. Mit csinálunk (amit „reflektorfénynek” hív)
  2. Kik vagyunk (vagy a csillagfényünk)
  3. A tudásunk és az, hogy mit akarunk folytatni (napfényünk)

Ha elveszítjük figyelmünk irányítását, fennáll annak a veszélye, hogy elveszítjük szabadságunkat.

 

A figyelem meghatározza, hogy mit csinálunk.

 

A „reflektorfény” a koncentrálóképességünk. Ez a figyelem első szintje, amelyet az új technológiák megzavarnak. Gondoljunk például az összes értesítésre, amelyet okostelefonjainkon kapunk. A szerző kutatást idéz, jelezve, hogy az egyes megszakítások után körülbelül 23 percbe telhet a koncentrációnk visszanyerése. Ezenkívül „az ismételt értesítéseknek való kitettség figyelemeltereléshez vezethet, még technológia hiányában is”, még akkor is, ha kütyüjeinket széfbe zárjuk és lenyeljük a kulcsot, akkor is kockáztatjuk a koncentrációnkat.

 

A figyelem meghatározza, hogy kik vagyunk.

 

A „csillagfényünk” azt ábrázolja, hogy kik vagyunk. Tudjuk, hogy mások véleménye mindig is hozzájárult identitásunk kialakításához. A probléma az, hogy ma a technológia és a közösségi média torzítja a tükröt. A figyelem második szintjének megfigyelése befolyásolja, hogyan határozzuk meg értékeinket.

Az emberi versengés – gondoljunk csak a fészre – egyre több időt vesz el, az ’okos’ dolgok, a ’tuti’ kidolgozására, nem beszélve arról a megszállottságunkról, hogy hány ember lájkolta, osztotta meg, vagy szólt hozzá a bejegyzéseinkre.

 

Gyakorló nagyiként megdöbbenve értesültem arról, hogy manapság „a gyermeki tévéműsorok fő értéke a hírnév”, az olyan érzések helyett, mint az emberség vagy a nagylelkűség.

Hátborzongató, ahogyan kinevelődik egy nárcisztikus generáció, akik a hírnévre törekednek.

 

A figyelem meghatározza, hogy mit tudunk, mit akarunk, milyen értékeket követünk.

A figyelem harmadik szintje a legmélyebb. Meghatározza a magunk számára kitűzött célokat és az elérésük eszközeit. Ha „napfényünk” veszélybe kerül, a következmények aggasztóak / riasztóak lehetnek.

 

Hogyan takarja el a technológia „napfényünket”?

 

Ez „az intelligencia vagy más kognitív képességek csökkenését okozza”. A Hewlett-Packard megbízásából készült tanulmány megállapította, hogy az e-mail és telefonhívások miatti megszakítások átlagosan 10 pontos csökkenést okoznak az IQ-pontszámokban az alkalmazottak körében. Ez „kétszer annyi, mint akik marihuánát szívnak”. Ez sokkoló.

Egyre nehezebben ürítjük ki a fejünket, és élvezzük a csendet. Elfoglalt agyunk elveszíti azt a szokását, hogy megtapasztalja azt, amit Williams „periodikus gondolkodásnak” nevez, vagyis azokat az időket, amikor áramtalanítjuk az agyunkat, és amikor nem erőltetjük a gondolkodást.

Ez dühösebbé tesz bennünket, és valószínűbb, hogy elhamarkodott ítéleteket, döntéseket hozunk anélkül, hogy helyes vagy teljes információnk lenne.

A közösségi médiában percek alatt bármi vírussá válhat, különösen, ami negatívnak és elfogadhatatlannak számít. Minél dühösebbek és frusztráltabbak vagyunk, annál inkább megengedjük magunknak, hogy ezeket az érzéseket kifejezzük a közösségi médiában.

A felháborodás olyan érzés, amelyet nagyon könnyen meg lehet osztani az interneten: ezt hívja Williams „az erkölcsi felháborodás elterjedésének”.

E reakciók aránytalansága káros következményekkel járhat mások életében. Arról nem is beszélve, hogy végül még azoknak a mozgásoknak a szándékait is eltereli, amelyek pozitívan hatnának az életünkre.

 

Elég, amit csinálunk?

 

Williams könyve nem a technológia kritikája. Inkább konstruktív megközelítés és cselekvésre ösztönzés. A szerző számos javaslatot kínál az új technológiákkal való egészségesebb kapcsolat kiépítésére.

Ebből az olvasatból azt üzenem, hogy bölcs dolog lenne most cselekedni, ahelyett, hogy panaszkodnánk a helyzetre, és semmit sem tennénk azzal az ürüggyel, hogy már késő cselekedni.

 

A könyv elolvasása előtt meg voltam győződve arról, hogy már eleget tettem … egy frászt!

Magamra is érvényes javaslatok:

 

Deaktiválni az értesítéseket, törölni a felesleges alkalmazásokat okos kütyüjeinkről, telepíteni egy hirdetésblokkolót, időnként elvégezni egy divatos „digitális méregtelenítést”;

Vissza kell nyernünk a figyelmünk irányítását!

Remélem, hogy a digitális nagy pályás játékosok is úgy gondolják, hogy erőfeszítéseket kell tenniük az önszabályozásra, és biztosítják, hogy céljaik “összhangban legyenek az emberi jólléttel”, ahogy Williams mondja.

 

Mi lenne, ha kiállnánk amellett, hogy visszaszerezzük a figyelmünket?

Azt a figyelmet, amire a digitális vállalkozók, közösségi médiák, marketingesek éheznek.

Mert a felhasználók elsősorban emberek.

Bárki, aki új technológiával foglalkozik, hagyja abba az adatként való gondolkodást.

Sokkal többek vagyunk, mint „célok”, „leadek” vagy „konverziók”.

Természetesen provokatív a gondolat, de miért nem a felhasználók valódi szándékaiknak a megértésére való legyen a törekvés, hogy a digitális játszótéren a digitális ’nagypályások’ megadnák azt, amit a felhasználók valóban keresnek. Figyelembe véve, hogy egyes felhasználók sérülékenyebbek lehetnek, mint mások; és miért ne kapjanak egy ’ejnye-bejnyét’ azok a vállalkozások, amelyek meghaladják a figyelem „szennyezésének” bizonyos szintjét.

 

Konklúzió

Az internetes óriások által alkalmazott „intelligens meggyőző” rendszerek felemésztik figyelmünket, és akadályt jelentenek a számunkra igazán fontos dolgok megvalósításában.

Konkrétan, valóban lehetséges visszanyerni az irányítást a figyelmünk felett?   Hogyan tudunk különbséget tenni? Nincs mindenre válaszom, és Williamsnak sem, de úgy tűnik, egyetértünk abban, hogy érdemes kipróbálni. Eredmények nem lesznek azonnal, de meggyőződésem, hogy hosszú távon döntő hatással lehetnek.

A digitális területre szakosodott szerzőként, konzulensként, webszerkesztőként a munkám révén imádom az új technológiákat és az ezerféle utat életünk egyszerűsítéséhez. James Williams gondolatai mély hatással voltak az új technológiákkal kapcsolatos személyes és szakmai megközelítésemre, ezért szerettem volna erről mesélni.

Köszönöm a figyelmedet!

 

 

James Williams az Oxfordi Internet Intézet doktorjelöltje. Kutatása a figyelem és a meggyőzés filozófiájával és etikájával foglalkozik, mivel ezek kapcsolódnak a technológia tervezéséhez. Különösen az érdekli, hogy miként tudjuk megérteni és megvédeni a felhasználói szabadságot a meggyőző tervezésű környezetben. James a Digital Ethics Lab tagja és az Uehiro Gyakorlati Etikai Központ vendégkutatója. Tanár az Oxfordi Számítástudományi Osztályon, és segített az Internet Technológia és Szabályozás posztgraduális képzésben az OII-n. Ezt megelőzően több mint tíz évig dolgozott a Google-nál, ahol megkapta az Alapítók Díját – a vállalat legnagyobb megtiszteltetését – a termékek és eszközök reklámozásáért végzett munkájáért. Terméktervező mérnöki diplomát szerzett a Washington Egyetemen, egyetemi hallgatóként irodalmat tanult a Seattle-i Csendes-óceáni Egyetemen. Társalapítója a Time Well Spent kampánynak is, amely a technológia tervezését a felhasználók figyelmének, céljainak és értékeinek nagyobb tiszteletben tartására irányítja.

Elvonó kúrán voltam …. többed magammal

Elvonó kúrán voltam …. többed magammal

Elvonó kúrán voltam …. többed magammal

A fene enné meg ezt az egész dolgot. Magamat sajnáltam leginkább.

Tudom-tudom az önsajnálat büdös, akárcsak az öndicséret.
Mivel egyszerű, gyarló földi halandó vagyok, először nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik. Miközben magamban lassacskán emésztgettem ezt a dolgot, nem kis dühvel valahol a gyomortájékon, szétterjedve leginkább az agyamban, idült állapottá változott.

Tudom, ez nem szép dolog volt részemről.
De mit tehettem?

Ugyan már, más is járt már így – nyugtatgattam magamat. Hasztalan.
Ki fogom bírni. Ez csak egy kis semmiség.
– Hamarosan vége lesz – gondoltam naívan, éhesen, fázósan.
Odakinn mínuszok röpködtek a levegőben, az első olyan nap az idén, mikor nappal is fagypont alá süllyedt a hőmérő higanyszála.

Nyugtalanságom oka- kérdezheted.

Mondom.

Amikor a közüzemi szolgáltatók hosszas tervezgetés, fejtörés eredményeként eldöntötték, hogy december elejére időzítik a karbantartási és felújítási munkálatokat, őszintén sajnáltam őket. De tényleg. És hozzám méltatlan módon kérdések merültek fel bennem.

Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy nem volt fűtés, nem volt melegvíz, és nem volt áram sem.

A gáznak nevezett valami, pedig nincs a lakásomban.

Túl az első sokkon, és az első fagyásos tüneten, gondoltam legalább egy forró tea segíteme rajtam, felmelegítene.
Gyors mozdulat – kapom a vízforralót- ja, nem. Ez is árammal működik.
Akkor egy jó alapos forró fürdő majd felmelegít…. ja, nincs melegvíz.
Automatikusan nyitogatom a hűtőt, éhes vagyok, főznék vagy melegítenék valamit. Akármit. Ja, nem tudok főzni, villanytűzhelyem van, az a fránya micro is árammal működök. Feltalálhatnának már valamit az áram helyett.

Nos, akkor csináljak már valami hasznosat is, miközben a harmadik pulóvert cincálom fel magamra azon túlmenően, hogy a manikűr, pedikűr is megvolt- ahhoz nem szükséges a 220 volt.
Bakker.

Homlokracsapás.
Boldogan nyúlok a telefon és az iPad után, azon van internet.
Á, dehogy. Ezeknek a szerencsétlen kütyüknek van egy rossz szokásuk. Lemerülnek. Most sem hazudtolták meg magukat, már az utolsókat szuszogták ki magukból.
Rendben. Nem adom fel.
Elmegyek itthonról.
Ja, nem, a lift sem működik.

Mély levegő – nyugodj meg Évikém, csillagvirágom – mondom magamnak.
Okos vagy – mondják- erős, mint a bivaly, (mármint lelkiekben) – ezt is mondják nekem, akkor most találd fel magad.

Nem mondom, hogy egyszerű volt az “önmagamra találás”, de látjátok (hisz olvastok) itt vagyok, és cerkával egy füzetbe körmölöm a gondolataimat. Igaz, helyenként olvashatatlanul írok – a gondolataim gyorsabbak, mint az elgémberedett ujjaim, de azért még messze vagyok a sarkköri hideg által okozott fagyástól.
Tehát még mindig van remény….

Bár az agyam is lefagyott leginkább…. hisz a word-höz nem kell internet. Tehát most itt verem a klaviatúrát, másolva a papírra vetett morgolódásaimat, percenként rápillantva a lámpára, mikor lőn világosság.

Komolyra fordítva a szót.

Számomra mire volt jó ez a fűtés, melegvíz és áram nélküli három nap?

Az elmélyültebb gondolkodásra, a hála mélyebb megélésére.

A minket körülvevő kényelmi források, az életünkben jelenlévő digitális világ olyannyira beépült már a mindennapjainkba, a világunkba, hogy teljesen természetesnek vesszük ezeket.
Ösztönösen, teljesen automatikusan nyúlunk egy villanykapcsolóhoz, a vízforralóhoz, a tűzhely gombjához, a vízcsaphoz, egy percig sem gondolkodva kapjuk fel a telefont, vagy nyitjuk ki a laptopot.

Ha mégis elromlik valami, idegeskedünk, morgolódunk, szinte szenvedünk az alapvető, életünket jól körbe ölelő kényelmi funkciók hiánya miatt.

A fiatalabb generációnak ez már természetes létforma, hisz ők már ebbe “kényelembe” születtek bele, jórészt.

De mi van az én korosztályommal?
Mi is természetesnek vesszük ezt a “kényelmi” életformát, ami szép fokozatosan épült be életünkbe az évek során.
Vajon eszünkbe jut-e néha, hogy milyen volt az élet, mondjuk 30-40-50 évvel ezelőtt?
Amikor még nem volt központi fűtés, amikor nem volt olyan hónap, amikor legalább egyszer ne lett volna áramkimaradás.
Amikor szenet, fát kellett megrendelni a fűtéshez?
Amikor még a vezetékes telefon is csak elvétve volt egy lakásban? A mobil még csak gondolatban sem született meg?
Amikor a munkából hazatérve a hideg lakás fogadott, és idő kellett ahhoz, hogy felmelegedjen?
Szép lassan a feledés homályába vesztek.
Éltünk?
Igen.
Felneveltük a gyerekeinket?
Igen.

Eszünkbe jut-e néha, hogy Magyarországon és szerte a “civilizált, modern” világban ezrek és százezrek élnek még mindig hasonló körülmények között?

Hálásak vagyunk-e minden kényelmünket kiszolgáló dolgainkért?

Elszégyelltem magam. A dühöm megélése helyett inkább legyek hálás, hogy a “kényelmes” életem hiánya csak három napig tartott.

Zárszóként:

Biztos megvolt a jó oka annak, hogy most csinálták ezt a háromnapos felújítást. Lehet, hogy egy nagyobb baj megelőzése miatt kellett, nehogy az ünnepek alatt történjen valami, ami egy katasztrófához vezethetett volna.
Nem tudom.
A morgolódásaim ellenére lélekben a munkásokkal voltam, hisz ők árkot ástak, munkagépekkel kint dolgoztak ebben a hidegben.
És ebben a pillanatban az íróasztal lámpám kacsintott rám, kigyulladt a fénye.
Hálás vagyok….

Jó anya lennék-e?

Jó anya lennék-e?

Jó anya lennék-e?

Többször elhangzott már tőlem baráti társaságban: de jó, hogy nem a mai világban kell felnevelnem a gyerekeimet.
De tényleg.
Úgy érzem szülőként talán nem is állnám meg a helyemet.

Látom a rengeteg toporzékoló, dacos gyerkőcöket, látom a szülőket, akik nem tudnak mit kezdeni velük, látom – elvétve – a kellemes, nyugodt, odafigyelő szülői hozzáállást.
Nem irigylem a mostani szülőket ebben a felgyorsult, impulzív digitális világban.
Megadni a gyereknek a figyelmet, törődést, tudást, értékrendet, a jól kimutatható szeretetet. Ez bizony nem kevés időt és fáradságot igényel a szülő részéről.
Megéri?
Ez nem lehet kérdés.
Természetesen.

Annak idején dr. Kopp Mária orvos, pszichológus, magatartáskutató egy magánbeszélgetésben azt mondta, hogy Európát nem a harmadik világháborútól, hanem a semmittevésben felnövő, saját kontrollálatlan vágyainak odavetett generációktól félti.
Sajnos felnőtt egy olyan generáció, amelynek egy részét nem lehet feladatokkal terhelni, mert unja, nem kis idő múlva odébb áll.
Ezek a fiatalok, mivel kitartó munkát sem az iskolában, sem az életben nem végeztek, nem is tudnak maguknak parancsolni, más véleményét elfogadni még kevésbé, így a házasságban, családi életben, de a munkahelyen is nagyon sok kudarccal találkozva megkeserednek.
Érdemes az írást ilyen szempontból olvasni.

Ne okozzunk szeretetből, könnyelműségből maradandó kárt a gyerekeinknek.

A mostani kor otthonaiban jelen van az a csendes, de annál szomorúbb tragédia, amely a szemünk láttára ragadja el a számunkra legkedvesebbet: a gyerekeinket.
Ők ugyanis egy szörnyű mentális állapotban vannak.
A legutóbbi 15 év statisztikájából egyértelműen kiviláglik, hogy a gyerekek pszichológiai rendellenességei egészen elképesztő méreteket öltenek: minden ötödik gyerek mentális rendellenességben szenved; a figyelemhiányos rendellenességek száma 43, a serdülőkori depressziós betegségeké 37 százalékkal, a 10-14 éves gyerekek körében az öngyilkosság arány 200 százalékkal nőtt.
Azért ezek eléggé mellbevágó számok.

Igen, az a valóság, hogy – bár ezt fáj saját magunknak bevallani – mi szülők is hibásak vagyunk, nekünk kellene segíteni a gyermekünknek.
A huszonegyedik század gyermekei már nem élik meg az egészséges gyerekkor élményét, ehhez tartozna például: az érzelmileg elérhető, megközelíthető szülők, az egyértelműen meghatározott határok és erkölcsi minta, a felelősség; kiegyensúlyozott étrend, megfelelő mennyiségű és minőségű alvás (jajj, de nehéz a kutyaütő kölköt este az ágyba parancsolni) 🙂 a megfelelő mennyiségű, szabadban eltöltött aktív mozgás, kreatív játékok, a közös, önfeledt szabadidő eltöltése.  

Ehelyett a gyerekek ezt látják: 

örökké elfoglalt szülők, a végletekig kényeztető szülők, akik mindent megengednek a gyermeküknek (nem számolva a következményekkel), az érzés, hogy ” nem kellesz senkinek”; kiegyensúlyozatlan étrend és hiányos alvás; az “otthonülős” életmód…. sorolhatnánk.

A végtelen stimuláció, technológiára alapuló szórakoztató eszközök, az igények azonnali kielégítése.

Hogyan lenne lehetséges, hogy ilyen körülmények között egy mentálisan egészséges gyerek nőjön fel?  Jó kérdés.

Természetesen sehogy….

 

Ha azt szeretnénk, hogy gyermekünknek valóban egészséges és önfeledt gyerekkora legyen, akkor vissza kell térnünk egészen az alapokig:

Állítsunk fel korlátokat, közben ne feledjük, mi a gyermekeink szülei és nem a barátai vagyunk.  Ezt most senki se értse félre…..

Azt biztosítsuk a gyermekünknek, amire szüksége van, és ne azt,  amit szeretne.

Biztosítsunk számára egészséges ételeket és korlátozzuk a nassolást.

Naponta legalább egy órát töltsünk a természetben.

A családi, közös vacsora alatt felejtsük el az elektronikus kütyük nyomogatását.

Rendes, asztali játékokkal is játsszon a gyerek.

Minden napra kapjon valamilyen feladatot, pl: beágyazás, a játékok összeszedése játék után, kiteregetés, táskák elrendezése, megterítés…. stb.

Minden nap ugyanabban az időben feküdjön le, és tiltsuk meg neki, hogy az ágyba vigye a kütyüjeit.

Tanítsuk meg a felelősségtudatot és az önállóságot. A kis sikertelenségektől ne védjük meg őket. Ezzel megtanítjuk megbirkózni a nehézségekkel, leküzdeni az akadályokat.

Tanítsuk önállóságra. Tanulja meg mi az a türelem, és adjunk neki esélyt, hogy a szabad idejét (azt a keveset) valóban szabadon  töltse el. Ezalatt kissé unatkozhat, ami arra sarkallja majd, hogy alkotótevékenységeket végezzen.

Az élet ne  csak szórakozásból álljon. Ne vegyük körül gyerekünket állandóan a technikával, hogy ne unatkozzon.  (Persze ez egy nagyon könnyű megoldás a szülő részére, addig is csöndben van a kölök.) Semmilyen oda nem való tárgy ne legyen az asztalon, amikor étkezésről van szó. Akkor se, ha autóban vagy étteremben ül, vagy akár az üzletben vagyunk vele. Ezzel arra ösztönözzük a gyermek agyát, hogy gondolkozzon! és kitaláljon valami unaloműzőt.

Legyünk ne csak fizikálisan, de emocionálisan is elérhetőek a gyermekünk számára.

Tanítsuk meg neki, mik is azok az szociális készségek.

Ne a telefonon lógjunk, a gyerekünkkel beszélgessünk.

Tanítsuk meg, hogyan birkózzon meg a haraggal és az ingerültséggel.

Tanítsuk meg kezet fogni, helyet átadni, megosztani valamit, együttérezni, illetve megfelelően viselkedni az asztalnál vagy beszélgetés közben.

Tartsuk vele az érzelmi kapcsolatot: nevessünk rá, pusziljuk meg, csiklandozzuk meg, olvassuk neki, táncoljunk, ugráljunk vele, kússzunk-másszunk együtt.  Röhejesnek tűnik. Persze, de hatásos. 

Ezt olvasva most szinte hallom a felhördülést, hogy mikor van nekem minderre időm.  Van és lesz. Csak olvasni volt hosszú, a mindennapokba észrevétlenül lehet becsempészni ezeket a dolgokat.

Változtatni kell eddigi szemléletünkön, különben az egész utánunk következő generáció pirulákon fog élni…..

(Forrás: Metropolitan)

Ha  tetszett az írás, kérek egy piros szívecskét, és a megosztást is megköszönöm.

 

 

Mindenkinek vannak függőségei

Mindenkinek vannak függőségei

Mindenkinek vannak függőségei

Még nekem is. Jók és rosszak egyaránt. A jókat megtartom, a rosszaktól igyekszem megválni….

Az érzékek kultúrája csábít.  Beburkol bennünket a popkultúra.

A huszonnégy órán át futó hírek információfüggővé teszi az embereket. Elég csak a fészre gondolni, ha valaki nem néz tv-t.

A helyi híradások kipécézik a legvéresebb balesetet, a legszaftosabb botrányt, a politikai életre leselkedő legparanoiásabb veszélyeket, amelyeket aztán felszolgálnak reggelire, ebédre, vacsorára, hogy aztán csak vergődjünk álmunkban.

Tiszavirágéletű senkikből hírességeket kreálnak, hétköznapi életük minden percét kamerákkal követik, és a tudatlanul élt élet feltupírozott banalitásával népszerűsítik őket.  A szerelmi afférok, a túlélésért folytatott harc, a betegségekről szóló, zaftos beszámolók, a vállalatok kielégíthetetlen étvágya mind-mind az egyre nagyobb szenzációhajhászás kellékei.
Magától értetődik, hogy ahol nincs személyes élete az embernek, nincs saját élete, és hiányoznak jellemének mélységei, ott mesterséges életre van szükség, amely mások értékein alapul.

Az érzékekre alapozott életnek vagy kultúrának nincs más választása, mint folyton fokozni a szenzációkat, mivel nagyon gyorsan hozzászokunk az állandó dobpergéshez.

Mivel szemmel láthatóan ennyire az érzékeink börtönébe vagyunk zárva, és nincs kapcsolatunk a saját valóságunkkal, nincs más hátra, mint feltaláljuk az elmés “valóságshow”-kat. Lehet-e még ennél is neurotikusabb az a kultúra, amely teljesen mesterséges életet épít fel?

Nem beszélve arról, hogy egy generáció nő fel ezeken az értékeken.

Ha lemondunk az emberi kapcsolat, a mélység, az értelem reményéről, akkor csak az érzékek birodalmát találjuk.

Ezért még többre van szükségünk belőle, még gyakrabban.  Jó példa erre a Facebook jelenlét. Van erre a jelenségre egy ismerős, de csúnya szavunk: függőség.

Az érzékek kultúrája mást sem tud produkálni, mint a függőséget és megtört reményeket, mint ahogyan a fundamentalizmus sem tud mást, mint merevséget és óriási árnyékot vetni ránk.

Ha tudatosan megvizsgáljuk, nagyon kevesen mentesek a függőségtől, ha vannak ilyenek egyáltalán.

Nincs olyan ember, akinek ne lennének megtört reményei és szorongáskeltő helyzetei. Minél jobban próbáljuk irányítani emberi létünk ilyen vonatkozásait, annál messzebb toljuk a tudatosságot attól a lényegi misztériumtól, amelyben élünk.

Ha megvizsgáljuk mindennapi életünk pszichopatológiáját, azt tapasztaljuk, két személyes és kulturális forma uralkodik benne: a függőségek és a parafíliák.

A függőségek megtalálhatók a reflexszerű, gyakran tudattalan szorongáskezelő viselkedések mögött. Azonban túlságosan egyszerű az ilyen szorongáskezelő stratégiákat szimplán függőségnek bélyegezni, aztán nem törődni vele.

Mindannyiunknak vannak mindennapi rituáléink. Ott vannak a tv programok, az internet, a technikai kütyük, a Facebook és társai, hogy reflexszerűen bebiztosítsuk magunkat: a kikapcsolódás világa megbízhatóan csak egy karnyújtásnyira van, és csupán rá kell kapcsolódnunk.

Menekülünk az egyedülléttől a magány egyetlen komoly ellenszerétől.

Elkerüljük az önmagunkkal folytatott párbeszédet, pedig mi magunk vagyunk az egyetlen olyan ember, aki jelen van minden személyes drámánknál.

Figyelmen kívül hagyjuk álmainkat, “mély-énünk”folyamatos kommentárját arról, hogyan mennek a dolgaink, és hogyan mehetnének még jobban. Nem veszünk tudomást a múltról, pedig tele van azokkal az utalásokkal, amikor mi állítottunk fel saját magunknak a csapdát.

A függőségek – bármi legyen is az – eltereli a figyelmet a lélek dolgairól.

Mindannyiunknak az a feladata, hogy figyelemelterelés nélkül viseljük el az életünket, és mindaddig szenvedjünk lelkünk kínjaitól, – elsőre rosszul hangzik ugye? – amíg nem hagyjuk, hogy oda vezessenek, ahová szeretnének.

Tudatosabb “szenvedés” nélkül soha nem leljük meg a mélységet és az értelmet, soha nem növekedünk igazán, és soha nem változtatjuk meg igazán az életünket.

Ám vajon mennyire tud vonzó lenni egy olyan filozófia, pszichológia, amely a keblére öleli a szenvedést ahelyett, hogy gyors menekvést kínálna tőle?

Nem csoda, hogy kultúránk olyannyira a függőségekbe merült, és óriási iparágak nőttek ki, hogy segítsenek kezelni a kapcsolat nélküli létezés szorongását.

És mégis csak annak van reménye a növekedésre, aki hajlandó szembenézni a függőségekben rejlő figyelemelterelés mintájával.

A lélektan alapvető igazsága – ami elől az énünk újra és újra megfutamodik -, hogy legtöbbször csupán kínok, keservek révén jutunk el oda, hogy lelkileg növekedni, fejlődni, érni tudjunk.

A réges-régi dolgok ismétlésének csapdájában vergődünk vég nélkül, reménytelenül.

A parafíliák hasonló módon tartanak bennünket a markukban. A görög szeretet szóból származó kifejezés arra utal, hogy együtt kell élnünk a vágy sokféle megjelenésével és változatával.

Az angol desire (vágy) szó egy latin hajózási kifejezésből származik, amely azt jelenti, hogy “csillagi“. Akinek vágya van, annak iránytűje, szándéka, iránya van. A vágy elvesztése azt jelenti, hogy sodródunk a végtelen tengeren.

Az amerikai és európai kultúra gyakran összetéveszti a “vágyat” a “szeretettel”! A jóllakás utáni csillapíthatatlan vágyunk, a küzdelemtől való menekülés vágy, a test, a siker, az édes élet vágya mind-mind a lelkünkhöz való hűségünk rovására megy. Mindegyik képes a lehető legszűkebb cellába zárni az embert.

A lélek egyre nagyobb életet akar, s amire vágyik, annak kevés köze lehet énünk programjához: a szenvedésektől meg összetűzésektől való mentesüléshez.

Korunk parafíliái, zavaros vágyai (szerhasználat, mérgezett fogyasztói világ) azzal kecsegtetnek, hogy kitöltik a lélek ürességét. A függőségekhez hasonlóan az eltorzult vágyak e formáit sem szabad morálisan elítélnünk; annak alapján kell megítélnünk őket, hogy mennyire hatékonyan adják meg a léleknek azt, amire igazán szüksége van.

Mindenkinél más a lélek programja, és van, amikor pillanatról pillanatra változik, de ha nem tudatosítjuk, akkor valami külsőre vetül.

Hasonlóan Dante poklában a falánk táplálékhoz, a könyvesboltok szerelmi regényeihez, a Tv sorozatok nézéséhez, a Facebook -on való szörfözéshez.

A céljától eltérített szeretet megjelenik a bennünket elárasztó reklámokban, amelyek lopva megnyugvást, gyógyulást, átalakulást ígérnek.

Megtaláljuk a “tanácsadók” által felszolgált cukormázas katyvaszban, az “érezd jól magad” elvét valló terapeutákban és spirituális sarlatánokban, akik a szenvedés nélküli gyógyulást, az azonnal jobb életet kínáló megoldásokat ígérik.

A szeretet üzletté válása méltatlan ehhez az erőhöz

– a lélek erejéhez – ; ez tartja röghöz kötve az emberiséget már évezredek óta, és biztosan leértékeli azokat a viszontagságokat, amelyek a lélek kér tőlünk.

Forrás: James Hollis, Ph.D.
“Finding Meaning ind the Second Half of Life”
műve alapján.

Ugye te is rendben vagy testileg-lelkileg?

Ugye te is rendben vagy testileg-lelkileg?

Ugye te is rendben vagy testileg-lelkileg?

Köszönöm, jól vagyok!

Néha van egy olyan érzésem, hogy mintha mindenki beteg lenne ebben az országban.
Mintha mindenkinek párkapcsolati, munkai, egészségügyi, anyagi ….stb. problémája lenne.

Számtalan “szakértő” adja a tanácsokat.
De ha ezt így folytatjuk, akkor garantáltan lesznek is problémáink.

Nem akarom elhinni, hogy mi mindenre kapunk “szakértést”.

Természetesen életünk során bizonyos nehézségek, problémák felmerülhetnek, de ezeket meg is tudjuk oldani, ha egészséges gondolkodásmóddal és józan paraszti ésszel rendelkezünk.
Ha visszatekintünk életünk előzményeire, akkor mindez bizonyságot is nyert.

Akkor miért van az, hogy olyan internetes oldalak virágoznak, melyek sokszor a test-lelki egészséges embert is földbe döngölő, ijesztgetős cikkekkel bombázzák és tanácsokkal látják el. Amit a többség el is hisz. Sajnos.

A legszomorúbb azonban az, hogy okos, értelmes emberek is. Legalábbis annak tűnnek.

 

Gondoltam kicsit körbejárom a témát…. mert nem akarom tudomásul venni, hogy ily sok balga ember lenne……természetesen engem is időnként beleértve ?? lassan már egy szúnyogcsípést is bőrráknak diagnosztizálok…. jó, jó, ez most csak a vicc kategória volt.

Komolyra fordítva:

 

Nagyon tetszik az a kifejezés,hogy cyberchondria. Ez a korábban megszokott hipochondria online verziója, ahogyan Dr. Aboujaoude standfordi pszichiáter fogalmazta meg.

A statisztikák azt mutatják, hogy elképesztő mennyiségű egészségügyi (testi-lelki) témájú keresést indítunk a neten.
Nyilvánvaló, hogy valamilyen gondunk van, vagy úgy véljük, hogy van, ezért kiguglizzuk.

A szakember szerint minden ilyen kereséssel, olvasással egy olyan útra léphetünk, ahol az eredeti állapotunkhoz képest, még újabb és nagyobb szorongással számolhatunk.

Vegyük például a hipochonder esetét, orvosi szemmel. A beteg orvostól orvosig jár, mivel nem csillapodott a kivizsgálás iránti igénye, miszerint ő nagyon beteg. Még a negatív leletek sem győzik meg.

A kezelőorvosok szerint ez az állapot nehezen oldható, mintha nem akarna megnyugodni a páciens: elégedetlen a leleteivel, és hiába mondják az orvosok, hogy nincs semmi baja, mégsem sikerül a hipochondert megnyugtatni.

 

A mai, XXI. századi cyberchondria ennek az állapotnak az online megfelelője, mert a Google-keresések sorozatos ismétlése ugyanezt a szorongás-láncolatot indítja el. Valójában egy ördögi kör jöhet létre: a hipochondriás szorongások generálják a Google használatát, ami aztán felerősíti a további hipochondriás érzelmi működést, ami újabb keresőszavak bevetését eredményezi.

Egy kényszeres cselekvéssorral állunk szemben: a szorongásvezérelt ösztönzésnek nehéz ellenállni – ez pedig az újabb adatok miatt még erősebb félelmekhez vezet.

Dr. Aboujaoude szerint leginkább a perfekcionista karakterek esnek áldozatul a cyberchondriának, mert ők azok, akik mindig a tökéletes és részletes választ keresik – az internet pedig olyan felületnek tűnhet, mely rendelkezik ezzel a tökéletes válaszlehetőséggel, hiszen „mindent tud, amit lehet”. Így kezdődnek a vég nélküli keresések a határozott válaszok után…

Számtalan olyan oldallal találkozhatunk, melyeket valójában nem orvosok, vagy komoly alternatív képesítéssel rendelkező tanácsadók készítenek, hanem olyan civilek, akik valamilyen érzelmi indíttatásból szükségét érzik, hogy „tudásukat” közreadják.

Természetesen ezeket az információkat ők is csak beszerzik valahonnan – általában szövegmásolás segítségével. Amikor pedig készen van egy ilyen „összetákolt” adathalmaz, már csak várni kell, és kisvártatva összetalálkozik az amatőr tanácsadó tudattalan agressziója és a keresést indító „páciens” tudattalan szorongása. A tudattalan agresszió persze látszatra másról sem szól, mint az önzetlen segítségnyújtásról.

A ránk ömlő információk halmazában, a „kezdettől a végig” típusú tünetgyűjtés során könnyen eljuthatunk a torokfájástól a gégerák diagnózisáig.
Vagy az egyszerű rosszkedvtől, a depresszióig. A jelenleg nem működő párkapcsolatomtól, a nem kellek senkinek érzetéig.

Ám ami a képernyőn megtörténhet, a valóságban nem fordulhat elő. Amikor orvoshoz megyünk, egy szakember rendezi sorba a tüneteket, s miközben ezt teszi, már megalkotja a differenciáldiagnózisokat is – vagyis végiggondolja, milyen kórképek jöhetnek még szóba, mit lehet elvetni, mi az, ami indokolttá tehet további kivizsgálásokat.
Most itt szándékosan nem ejtek szót a manapság az orvosokról kialakult véleményekről.

 

Amikor viszont internetes keresés találatait olvassuk, nincs ilyen „sorompó”, senki szaktudása nem állítja le a cikk/oldal olvasását a negyedik sornál, hogy „ hééé ne olvass tovább, ne folytasd, mert az már rég nem rád vonatkozik”, mert már rég nem az eredeti kérdéshez illő válaszokat tartalmazza, hanem annál jóval többet.

A kritikai szűrés hiánya pontosan látszik a „segítségnyújtónál”, aki láthatóan inkább saját „tökéletes tudásának” nárcisztikus élményét akarja átélni, mintsem arra gondolna, hogy mit okozhat ezzel a másik oldalon lévő, már eleve szorongásokkal küzdő olvasónak.

Fontos!

Az információ birtoklása nem azonos a szaktudással – ám a laikus „segítő” oldalak úgy bánnak a halmazba szedett tünetsorokkal, mintha szaktudás birtokában lennének, holott ez távolról sincs így.

Az olvasó pedig mit tehet? Hisz a Google első kör találatainak, mert úgy gondolja: ha ezek a legnépszerűbbek, akkor nyilván igazak is. Ha a Facebook-on lépten-nyomon ilyen oldalakba ütközik ráadásul úgy, hogy többezres lájkolója vagy megosztása van, megint csak elhiszi.

Én már régóta a hitetlenkedők táborába tartozom. Természetesen nem a mindent elutasítókéba, hanem a „mindent megfontolók” táborába.

De ne gondoljuk azt, hogy csak az internetes világban érnek utol a hülyeségek. Áh, dehogy.

Régen az internet helyett voltak a szomszédok, a rokonság, a barátok, “jóakarók”….

Rég megtanultam a leckét….
Kisebbik lányom két éves kora óta diabéteszes. Akkoriban még nem volt internet, csak a „jólértesült” szomszédok, ismerősök osztották a kéretlen és ijesztgetős tanácsaikat. Bevallom, hogy teljesen tanácstalan voltam mit lehet elhinni és mit nem… még az orvostudomány is gyerekcipőben járt a gyerekkori cukorbetegséget illetően.
Természetesen az inzulin beadására, a csöppnyi élet megváltozására irányuló mindenféle instrukciót hetente megkaptam a professzortól.

De hát milyen is egy aggódó szülő…
Akkoriban az internet Magyarországon még a Dunában dominózott…. helyette volt egy szép vastag és nehéz orvosi könyv a házi könyvtáramban.
Ebből próbáltam kihámozni az ismereteket.

Mikor erről említést tettem az orvosnak, háááát…… nem volt finom velem.
Sőt. Kifejezetten felemelte a hangját, hogy ilyet többet ne tegyek. Ne olvassam.
Kérdeztem: miért?
Azóta belém égett a válasza: a féltudás, nem tudás! Ezzel a féltudással csak árthat a lányának.
A orvosi könyvet pedig nem olvastam tovább.

Azóta is megkérdőjelezek mindent, amit olvasok, látok, hallok.
Ezért fogadok fenntartással minden önjelölt guru tanácsát, nagy tudású oldalak cikkeit.
Az élet megtanított rá.
Te is figyelj oda, hogy mit olvasol, de leginkább, hogy mit hiszel el!

 

Forrás: Dr. Aboujaoude a Stanford Egyetem pszichiátere és szerzője többek között : Az e-Személyiség veszélyes hatáskörei (a New York Times szerkesztői választása).
Mindennapi Pszichológia