Nárcizmus, ohh el ne hagyj

narcisztikus_1

 

Régóta töprengek azon, hogy vajon mi készteti az embereket arra, hogy szüntelenül önmaguk ilyen-olyan pózban való megmutatásával reklámozzák magukat.

Jó, jó… tudom, hogy kell az én márkaépítés meg egyebek…

De azt is tudom (bizonyított tény, kutatások támasztják alá), hogy akinek fizimiskáját naponta többször látjuk, az előbb-utóbb elértéktelenedik  mások szemében.

 

Több olyan embert ismerek, akinek teljesítményét elismerem,  nagyra értékelem,  és mégsem azért, mert percenként szembejön velem a facebookon,  hanem azért, mert hiteles. Persze tudom, hogy néz ki és sohasem hiányolom az önmagáról készített pózolt képeit. Meg különben is, úgy vélem, meg se tenné.

 

Elgondolkodtam azon, hogy

vajon miért van ekkora különbség az emberi magamutogatás terén.

 

Gondoltam, utánajárok a dolognak tudományos szinten is.

Vajon milyen a lelkiviláguk azoknak, akik kivételesen ennyire jóban vannak magukkal, akik ennyire szeretik önmagukat?

 

A nárcisztikusak körül semmi sem átlagos, sem egyszerű és még csak nem is normális.

Az emberek többsége elítéli ezeket a fazonokat, mégis egyre inkább belemerül a nézésükbe. Rajtuk keresztül belép egy másik világba.

De min is alapul a narcisztikus világ kábító hatása? Miért szippant be oly sokakat?

 

 

Lamborghini-Aventador-Main

 

Talán a luxus sportkocsik, az aranyrúd, a 10 milliós óra? Vagy a folyamatos kihívások, a jeges Dunától a bikaviadalon át az erdélyi pásztorkodásig? Hiszen a legtöbb ember nem túlzottan vágyik ezekre, sokkal inkább tartalmas kapcsolatokra, amilyeneket a nárcisztikus világban nemigen lát.

 

luxus órák iwc-classic-22051-1

 

Viszont ott lát valakit, akinek vágyai kifejezetten nagyratörők. A nárcisztikus karakter mindenből a legjobbat akarja, mindenkinél több akar lenni, semmi rutin, csak látványos teljesítmények. Elvégre a mesék vagy filmek hősszerelmesei sem azzal tündökölnek, hogy milyen szorgalmasan viszik le a szemetet.

 

 

Úgy vélem, hogy az emberek nem kezdenek el automatikusan sóvárogni a luxus tartozékai iránt. De ha valaki állandóan a fülükbe duruzsol, aki tud nagyra vágyni – méghozzá erősen és állandóan, ez felülírhatja az „átlagemberek” eredeti, jóval mértékletesebb vágyéletét.

 

 

A nárcisztikus karakter és környezete persze többé-kevésbé fikció. És nincs ez másként a való élet nárcisztikusánál sem, akinek történeteiből szintén gyököt vonhatunk. A verda, amelyben virít, a haverjáé. Tevékenységét felértékeli… „ szuperokos és szuperszakértő”.  Hogy éppen hol járt, mit csinált, mit evett  …Szelfihegyek.

A fele hazugság?

Vajon miért hazudik ilyen könnyedén? Sokszor a puszta figyelemért, csodálatért.  Kutatások igazolják, hogy a nárcisztikusok ilyen esetben semmi lelkifurdalást nem éreznek hazugságaik, csalásaik miatt.

 

Az önimádó agy

 

Szerepjáték, kordivatnak való megfelelés a nárcizmus, vagy ennél több? Utóbbira utal, ha az agyműködésben is tetten érhető. S valóban ez a helyzet.

Az agy félelmetes pontossággal tükrözi az önközpontúságot és a mások iránti közömbösséget.

Az egyik érintett terület az agykéreg ún. poszteromediális része, amelyen Lisa Aziz-Zadeh (Dél-Kaliforniai Egyetem) eredményei szerint állandó, felfokozott aktivitás mutatkozik. Ezt tartják többek között az önmagunkról való gondolkodás székhelyének.

Nárcisztikusoknál akkor is erőteljesen dolgozik, amikor minden feladat nélkül, nyugalomban fekszenek. Vagyis azon kívül, amit mindannyian tudunk róluk, hogy legszívesebben mindig magukról beszélnének, odabent, csendben is ezt teszik. Önmagukról morfondíroznak. Például elmélyülten elemzik saját lelküket, sikereik emlékképeit hívják elő, vagy ábrándokat szőnek. Maguk iránt sajátos érzelmeket táplálnak.

Szomjazzák a figyelmet, ráadásul egy belső folyamat automatikusan az oké, remek, vagy tökéletes címkével lát el mindent, amit csak kimondanak, kiénekelnek, vagy ami kikerül a kezük közül. Íme, igen jó.

És ami rosszabb: mindig lesznek, akik elhiszik nekik, hogy tényleg jó. Akik meggyőzéséhez elegendő a puszta magabiztosság. E szuggesztióra fogékony emberekből alakul ki a narcisztikusok kisebb-nagyobb közönsége;  pl. a fészen a rajongók, lájkolók hada… Ha pedig egyszer divatba jönnek, s átlépik a hírnév vagy a hatalom küszöbét, egyre kevesebben kérdőjelezik meg különlegességüket. A világ kezdi azt hinni, amit ők hisznek magukról.

 

Nárcisztikus rombolás

 

Tényleg ilyen “birkák” az emberek a narcisztikusok körül?

A tudósok szerint igen!

Hajlandóbbak például vásárolni tőlük, mint másoktól. Hajlandóak elhinni okos tanácsaikat. Felületes ismeretség után pedig őket választják meg gurunak…

A titkuk egyrészt, hogy megszerelmesednek saját képük láttán, saját hangjukat hallván, saját okosságuk tudatán. Mindent tudnak és mindenhez értenek, főleg ahhoz, hogy mások tudatlannak és hozzá nem értőnek tűnjenek körülöttük.

 

Micsoda károkat okozva….

 

Az áldozat, ha besétál a csapdába, próbál változtatni. Néha még fizet is a narcisztikusnak tanácsokért, továbbképzésért, elismerésért.

Sokszor úgy tűnik, hogy a nárcisztikus emberek érzéketlenek. Mintha minden leperegne róluk.

 

Valójában a nárcisztikus nagyon jól lát és hall, remekül érzékeli az érzelmeket. De agya nem úgy reagál ezekre, mint az átlagos embereké, emberszabású majmoké és más, együttérzésre képes állatoké.

Stefan Röpke (Charité Pszichiátriai Osztály, Berlin) agyi képalkotó eljárással készült vizsgálata igazolta, hogy az empátiáért felelős agyterület, a bal oldali elülső insula kóros narcisztikusok esetében kevesebb szürkeállományt tartalmaz a szokásosnál: ez lehet az oka a spontán érzelmi ráhangolódás hiányának.

A sírást hisztinek, önsajnálatnak címkézik, ha nem éppen nárcizmusnak. Ugyanis a nárcisztikusok előszeretettel leplezik le másokban azt, ami valójában őket jellemzi.

 

Tanítható-e az együttérzés?

A nárcizmusban és a pszichopátiában közös a hideg empátia: átlagon felüli érzelemolvasás, együttérzés nélkül. De az is közös, hogy valójában képesek az együttérzésre, feltéve, hogy megfelelő felszólítást kapnak rá.

 

Tipikus erre irányuló kísérletben az alanyok egy nő bántalmazásáról szóló filmet néznek. Az átlagemberek átérzik a szenvedést, a pszichopaták, illetve narcisztikusok nem. De ha azt az utasítást kapják, hogy éljék bele magukat a nő helyzetébe, akkor egy varázsütésre megjelenik agyukban az érzelmi válasz. Vagyis esetükben az empátia szunnyadó képesség, amelyet teljesen háttérbe szorít a túltengő egoizmus. Nincs idejük a fájdalomra, főleg nem a másokéra.

Richard Davidson híres neurobiológus szerző (Wisconsin-Madison Egyetem) különös utakon jutott el ahhoz, hogy az együttérzést kutassa. Először arra volt kíváncsi, milyen hatással lehet a meditáció az agyműködésre. Egyenesen Dharamszalába, a Dalai Lámához zarándokolt el. Alig mert elébe járulni kérésével, de a Láma lelkesedése, tudomány iránti érdeklődése gyorsan eloszlatta kételyeit. A meditáló szerzeteseknél már nem aratott ekkora sikert: tartottak attól, hogy agyukat vizsgálják, vagy nem látták értelmét. Az elkeseredett tudós visszatért a Dalai Lámához, aki búcsúzóul azt kérdezte: miért nem foglalkozik a tudomány az együttérzéssel?

Davidson elhatározta: változtat ezen. De kitartott amellett is, hogy meditáló szerzetesek agyát kutassa. Első alanya a francia származású Matthieu Ricard lett, aki több évtizedig élt a Himalájában buddhista szerzetesként, de mint korábbi mikrobiológus, támogatta a tudományos kutatásokat. A többi meditáló hosszú évek alatt gyűlt össze.

A buddhista meditáció egyik típusa az együttérzésre irányul. A meditáló először egy szeretett lény képét vetíti maga elé, majd arra összpontosít, hogy a legjobbat kívánja neki, vagy épp megszüntesse a szenvedését. Amint átjárja az együttérzés, a meditáló fokozatosan kiterjeszti azt minden érző lényre. Évtizedes gyakorlás után a meditáció áthangolja az agyhullámokat: fokozódik a gamma-aktivitás, a rendkívül magas fokú éberség jeleként. Az empátiáért felelős insulán kívül a mások érzelmi állapotának észleléséért és a célvezérelt viselkedésért felelős számos agyterület is aktívabbá válik, ennek megfelelően a meditáló hamar felismeri a szenvedést és kész habozás nélkül segíteni. Kevésbé aktiválódik viszont az amygdala, miáltal mások szenvedése már nem okoz akkora stresszt, mint korábban. Ez főként azoknál érdekes, akik eredendően túl empatikusak, s annyira a bőrükön érzik mások kínjait, hogy inkább menekülnek, mint hogy segítséget nyújtsanak.

 

Az empátia-skála másik végén lévő narcisztikusok és pszichopaták viszont nagyon is képesek lennének erre, de őket meg nem érdekli. Ha gyakorolnák a mások szemszögéből nézést, vagy az együttérzés-meditációt, talán az empátia szokásukká válhatna. Csakhogy ők nemigen gyakorolnak olyasmit, aminek ilyen kevés a látszata, s szinte semmi jutalma nincs. Hacsak nem divatból.

 

Bármit megtesznek, felvállalnak, ha a figyelem ettől rájuk irányul. Látva lássák, ismerjék el, építsenek neki zarándokhelyet, templomot, mauzóleumot, csak soha ne merüljön feledésbe a nevük.

 

Kultúránkban a jelen trend szerint, amely oly nagyra értékeli az önbecsülést és magabiztosságot, különösen hangzik, hogy e tulajdonságok vissza is üthetnek.

Ha egyszer valaki rátermettebb, intelligensebb, életrevalóbb másoknál, miért kellene szerénykednie?

Így gondolkodnak a nárcisztikusok.

Akik olyannyira büszkék magukra, hogy még saját nárcizmusukkal is elégedettek. Ha megkérdezik tőlük, hogy ők mennyire tartják magukat nárcisztikusnak, kivételes őszinteséggel válaszolnak.

Egy meglepő kutatási eredmény alapján kiderült, hogy a nárcisztikus ember egyáltalán nem tartja magát annak.

A kutatás és a tanulmány egyik szerzője, Brad Bushman (Ohio Állami Egyetem) azt is megválaszolja, szerinte

mi a baj a túlzott önbecsüléssel: aki úgy érzi, eleve kiváló, azt semmi nem sarkallja a fejlődésre!

 

Forrás: tudomány/science