Meg kellene tenni. Mindösszesen hat lépés és túl vagyok rajta.

Hat méter

Nevezzük csak Emberünknek a hősünket.

smoke-316496_640

 

Ül. Épp egy cigarettát szív. Elmélyülten tanulmányozza a kékesszürke füstöt, de gondolatai távolabb járnak. Nem túl távol… mégis Emberünk számára ennél nagyobb távolság nem létezik. Talán, ha hat méterről beszélünk mindösszesen…

Ránéz a kezében tartott csikkre, mely az utolsó füstkígyót leheli a tiszta reggeli levegőbe. „Leégett…” Nem emlékszik, mikor is gyújtotta meg. Azt tudja csak, hogy beleszívott, mert a Virginia dohány hamisíthatatlan ízét érzi a szájában.

Jóleső érzés. Életszerű.

Lassan feláll, és megpróbálja leporolni magát, nem túl nagy eredménnyel. Ujjai fekete csíkokat rajzolnak az indigókék jeans anyagára. „A harmat az oka.” Ki tudja (Ő nem), hogy mióta üldögélt a fűben ezen a gyönyörű reggelen. Észlelte a környezete szépségeit, a madárdalt, a felkelő napot, de semmi nem tudatosult igazán mindezekből. Mindegyre csak ez a hat méter járt az eszében. „Meg kéne tenni. Mindösszesen hat lépés és túl vagyok rajta.” Lehetetlen megmondani, mióta halogatja már ezt a döntést.

Végül elindul. Óvatosan, de határozottan. Egy örökkévalóság múlva megérkezik rövid útja végére… és ott áll a peremen. A szakadék lustán nyújtózik előtte, szinte egykedvűen tárja fel letűnt földtörténeti korok rétegeit Emberünk kutató szeme előtt.

„Sehol egy út, amin lejuthatnék az aljára. Megkerülni sem tudom. Mit csináljak?”

Áll a peremen és behunyja a szemét. Reggel ide, vagy oda, Emberünk holtfáradt. Belül fáradt el. Ezt a fáradtságot nem csillapíthatja semmilyen alvás. Lehunyt szemmel áll tovább a peremen. A szakadék csendben tátong a cipője orra előtt néhány centivel, mint egy nagy fogatlan száj.

shoes-1638873_640

 

Hirtelen taszítást érez hátulról. Nem túl nagyot, semmi esetre sem erőset. Picit kileng, meginog. Előre, majd hátra. A szakadék peremén a kőzetanyag épp ebben a pillanatban úgy döntött, hogy bizony az elsőkből lesznek az utolsók alapon peregni kezd… apró kavicsok indulnak görögve öngyilkos lemmingek módjára a szakadék kitárt ölének mélyére. Emberünk hüllőagya önkéntelenül hátramenetbe kapcsol, de mindhiába. A cipők orra tehetetlenül csúszik mind közelebb és közelebb a szakadékhoz. „Lezuhanok!”

Emberünk egyszer csak rég nem hallott hangot hall:

a szíve szólalt meg, az ezerszer megtagadott. „Lépj előre!”

A döntés hirtelen és Emberünk számára is érthetetlen módon született meg benne: egyik lábával valóban előrelépett. Egyenesen a szakadékba. Mégsem lepődött meg igazán, amikor tétován kereső lába szilárd anyagot ért…, mert egy híd vitt át a túlsó oldalra. Nem is igazán híd, inkább hidacska. Vagy még inkább gyilokjáró.

Eszébe jutott a régi tanítás: az igazak útja keskeny és rögös. Nem térhet ki jobbra sem, balra sem… egyenesen kell haladnia. Ez az ára annak, hogy maga mögött hagyhatta a régi, oly nagyon ismert, unalmas partot.

Várja a másik oldal, felfedezetlenül, teli lehetőséggel.

Csak annyit kell tennie, hogy mindig egyenesen megy tovább előre…

 

Forrás:
Carlos Castaneda
The Active Side of Infinity