Jajj, csak nehogy lemaradjak róla….. rohanása….

 

Ma a tökéletesen működő másfél kilós szervünket veszem górcső alá….aminek működését időnként figyelmen kívül hagyunk….

Ami nem más, mint az agyunk és annak hihetetlen gyors működése.

 

Vajon meddig gyorsulhat az agy?

Hogyan definiálhatjuk az „ agy sebességét” illetve vannak-e az agyi működésnek határai?

 

Az agyunk sebességét végső soron az egyes idegsejtekben végbemenő molekuláris folyamatok limitálják. Azonban attól még messze vagyunk, hogy ezt a határt ostromoljuk a mindennapi gondolatainkban. Bizonyos agyi válaszok (ilyenek például a reflexszerű gondolataink, cselekvéseink) szinte maximális sebességgel „jutnak eszünkbe”, de a gondolatok többsége egymással ütköző elemi gondolatmorzsák százaiból, ezreiből alakul ki.

Minél újabb, váratlanabb, szokatlanabb egy helyzet, annál több ilyen, egymással akár konfliktusban lévő gondolatáram ütközik bennünk. Az agyunknak ezt a fajta működését bizony jócskán lehet még optimalizálni.

 

Az internet megjelenése óta a világ elképesztően elkezdett felgyorsulni. Hűen követik ezt a filmek. Érdemes megnézni egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli „akciófilmet”. Ma elalszunk rajta. Ugyanakkor az egy igen jó kérdés, hogy meddig lehet még a látványsűrűséget (és gyorsaságot) fokozni. A legtöbb moziban ma már a hangerő is a sokszorosa annak, ami akár csak 1-2 éve volt. A moziból kijövő emberek kiabálnak egymással, mert enyhe halláskárosodást szenvedtek a filmnézés közben.

A csendnek lassan már a fogalma is eltűnik az életünkből.

 

Érdemes elgondolkodni azon, hogyha a „jaj, csak le ne maradjak róla” rohanása, és az egymást túlkiabáló zaj állandósul, akkor hova lesz a benső béke.

 

Túl sok ingert nem tudnak feldolgozni a sejtjeink sem. Zavarodottá válnak, nagyobb lesz a sejtekben a belső zaj, azaz a molekuláris folyamatok tervezhetetlensége.

Ez mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy egyre több ember „ok nélkül” is ideges, és nem találja a helyét. Itt lenne elkezdeni nyugalom és csendreceptet osztogatni nagyon sokaknak.

 

Viszont a posztmodern embernek lényegesen bonyolultabb problémákat kell először is megértenie, majd megoldania, mint akár csak néhány száz évvel korábban.

Vajon napjaink polgárai okosabbak lettek?

Bizony, ez így van.

Már a változások sebességének a növekedése is növeli az alkalmazkodás igényét és jelentőségét. A túlnépesedés egy csomó olyan emberi konfliktushoz vezet, amelyek új megoldásokat igényelnek. A világban megnövekedett mobilitás az új helyzetek számát önmagában is megsokszorozza. Erre is visszavezethető (sok minden más, így az iskolázottság, a jobb táplálkozás, stb. mellett) a Flynn-effektus néven elhíresült hatás, nevezetesen az, hogy az átlagos intelligencia hányados (IQ) az elmúlt csaknem száz évben folyamatosan nőtt. (Az IQ értékeket mindig az aktuális populációval hasonlítják össze, így ez a növekedés a nominális IQ értékekben nem látszik.)

Hogy ez az „okosodás” vajon bölcsebbé válást is jelentene-e, az egy igen jó kérdés.

Európában több mint 70 éve nem volt kontinens méretű háború. Milyen nagyszerű lenne, ha sikerülne észnél lennünk, és megőriznünk legalább ezt az állapotot.

 

Nagyon fontos, hogy tanuljunk a múltunkból. Hibát sajnos vét az ember.

De a múltban elkövetett nyilvánvaló hibákat sorozatosan megismételni már nagyon nagy butaság, úgy is mondhatni, hogy bűn. Amióta az emberiség feltalálta az írásbeliséget, és így robbanásszerűen megnövelte a múltról átadható ismeretek számát, és különösen az óta, amióta az emberiség tudása az internet révén közkinccsé vált, nincsen már mentség arra, ha újra és újra belegyalogolunk a múlt csapdáiba.

No persze a sok információ rengeteg értéktelen info-zajt is ránk zúdít. Azaz az egész oktatási rendszer egyik legfontosabb feladata, hogy segítse a felnövekvő generációkat megkülönböztetni az értékes információt a szeméttől.

Nyitottak vagyunk-e a világra és mit is jelent ez a valójában?

 

 

Örömöt.

Örömöt akkor, amikor valami olyant tapasztal meg az ember, ami izgalmas, ami érdekes, ami új. Annak a folyamatos várását, hogy az élet tartogat még tanulságokat a számunkra, és vannak még felfedezetlen örömök azon kívül is, amelyet már ismerünk.

Ennek ellentéte a rettegés. Azoknak az embereknek az élet rettegés, akik szoronganak mindentől, ami új, ami más, ami a megszokott, kicsike világukból kilóg. Az ilyen emberek általában „levágják” (megbélyegzik, elítélik, kizárják, megsemmisítik és a sor sajnos folytatható…) a világ azon részét, ami már nem fér bele az idillikus és zárt kis világukba, és ezzel nagyon sok kárt tudnak okozni maguknak és másoknak is.

 

Az ember, amikor változással találkozik, reflexszerűen „bezárkózik”, miközben éppen az ellenkezőjét kellene tennie.
A nyitottságunk mértéke nagymértékben a rendelkezésre álló forrásaink által meghatározott.

És itt a forrás alatt messze nemcsak pénz dominál (bár nyilvánvalóan az is), hanem lelkierőt, nyugodtságot, szeretetet is.

Ha minket gyökeresen megrázó változásba kerülünk, akkor a forrásaink (lelkierőnk, nyugodtságunk, szeretetünk, de pénzünk is) elhasználódnak ennek a változásnak a kezelésére.

 

Emiatt törvényszerű, hogy ilyenkor a viselkedés bezárul.

Ugyanakkor soha nem szabad elfelejteni azt, hogy éppen a legnagyobb bajunkban szorulunk rá a legeredetibb megoldásokra, amelyeket igen sokszor éppen a korábban soha nem látott, távoli emberek viselkedésmintái és információi adhatnak nekünk.

 

Számos területen figyelhető meg eltérő reakció és gondolkodásmód a generációk között.

 

Felmerül a kérdés, hogy az említett „ bezárkózás” mértéke mennyire tér el akár a baby-boomerek és mondjuk az Y-Z generációk kapcsán?

 

Folytatás a következő bejegyzésben.

 

Forrás: Prof. Dr. Csermely Péter