Érzékeink börtönében

Mindenkinek vannak függőségei.

 

 

Még nekem is. Jók és rosszak egyaránt. A jókat megtartom, a rosszaktól igyekszem megválni….

Az érzékek kultúrája csábít.  Beburkol bennünket a popkultúra.

A huszonnégy órán át futó hírek információfüggővé teszi az embereket. Elég csak a fészre gondolni, ha valaki nem néz tv-t.

A helyi híradások kipécézik a legvéresebb balesetet, a legszaftosabb botrányt, a politikai életre leselkedő legparanoiásabb veszélyeket, amelyeket aztán felszolgálnak reggelire, ebédre, vacsorára, hogy aztán csak vergődjünk álmunkban.

 

Tiszavirágéletű senkikből hírességeket kreálnak, hétköznapi életük minden percét kamerákkal követik, és a tudatlanul élt élet feltupírozott banalitásával népszerűsítik őket.  A szerelmi afférok, a túlélésért folytatott harc, a betegségekről szóló, zaftos beszámolók, a vállalatok kielégíthetetlen étvágya mind-mind az egyre nagyobb szenzációhajhászás kellékei.
Magától értetődik, hogy ahol nincs személyes élete az embernek, nincs saját élete, és hiányoznak jellemének mélységei, ott mesterséges életre van szükség, amely mások értékein alapul.

Az érzékekre alapozott életnek vagy kultúrának nincs más választása, mint folyton fokozni a szenzációkat, mivel nagyon gyorsan hozzászokunk az állandó dobpergéshez.

Mivel szemmel láthatóan ennyire az érzékeink börtönébe vagyunk zárva, és nincs kapcsolatunk a saját valóságunkkal, nincs más hátra, mint feltaláljuk az elmés “valóságshow”-kat. Lehet-e még ennél is neurotikusabb az a kultúra, amely teljesen mesterséges életet épít fel?

Nem beszélve arról, hogy egy generáció nő fel ezeken az értékeken.

Ha lemondunk az emberi kapcsolat, a mélység, az értelem reményéről, akkor csak az érzékek birodalmát találjuk.

 

Ezért még többre van szükségünk belőle, még gyakrabban.  Jó példa erre a Facebook jelenlét. Van erre a jelenségre egy ismerős, de csúnya szavunk: függőség.

Az érzékek kultúrája mást sem tud produkálni, mint a függőséget és megtört reményeket, mint ahogyan a fundamentalizmus sem tud mást, mint merevséget és óriási árnyékot vetni ránk.

Ha tudatosan megvizsgáljuk, nagyon kevesen mentesek a függőségtől, ha vannak ilyenek egyáltalán.

Nincs olyan ember, akinek ne lennének megtört reményei és szorongáskeltő helyzetei. Minél jobban próbáljuk irányítani emberi létünk ilyen vonatkozásait, annál messzebb toljuk a tudatosságot attól a lényegi misztériumtól, amelyben élünk.

Ha megvizsgáljuk mindennapi életünk pszichopatológiáját, azt tapasztaljuk, két személyes és kulturális forma uralkodik benne: a függőségek és a parafíliák.

 

A függőségek megtalálhatók a reflexszerű, gyakran tudattalan szorongáskezelő viselkedések mögött. Azonban túlságosan egyszerű az ilyen szorongáskezelő stratégiákat szimplán függőségnek bélyegezni, aztán nem törődni vele.

Mindannyiunknak vannak mindennapi rituáléink. Ott vannak a tv programok, az internet, a technikai kütyük, a Facebook és társai, hogy reflexszerűen bebiztosítsuk magunkat: a kikapcsolódás világa megbízhatóan csak egy karnyújtásnyira van, és csupán rá kell kapcsolódnunk.

Menekülünk az egyedülléttől a magány egyetlen komoly ellenszerétől.

Elkerüljük az önmagunkkal folytatott párbeszédet, pedig mi magunk vagyunk az egyetlen olyan ember, aki jelen van minden személyes drámánknál.

 

Figyelmen kívül hagyjuk álmainkat, “mély-énünk”folyamatos kommentárját arról, hogyan mennek a dolgaink, és hogyan mehetnének még jobban. Nem veszünk tudomást a múltról, pedig tele van azokkal az utalásokkal, amikor mi állítottunk fel saját magunknak a csapdát.

 

A függőségek – bármi legyen is az – eltereli a figyelmet a lélek dolgairól.

Mindannyiunknak az a feladata, hogy figyelemelterelés nélkül viseljük el az életünket, és mindaddig szenvedjünk lelkünk kínjaitól, – elsőre rosszul hangzik ugye? – amíg nem hagyjuk, hogy oda vezessenek, ahová szeretnének.

 

 

Tudatosabb “szenvedés” nélkül soha nem leljük meg a mélységet és az értelmet, soha nem növekedünk igazán, és soha nem változtatjuk meg igazán az életünket.

Ám vajon mennyire tud vonzó lenni egy olyan filozófia, pszichológia, amely a keblére öleli a szenvedést ahelyett, hogy gyors menekvést kínálna tőle?

Nem csoda, hogy kultúránk olyannyira a függőségekbe merült, és óriási iparágak nőttek ki, hogy segítsenek kezelni a kapcsolat nélküli létezés szorongását.

És mégis csak annak van reménye a növekedésre, aki hajlandó szembenézni a függőségekben rejlő figyelemelterelés mintájával.

 

A lélektan alapvető igazsága – ami elől az énünk újra és újra megfutamodik -, hogy legtöbbször csupán kínok, keservek révén jutunk el oda, hogy lelkileg növekedni, fejlődni, érni tudjunk.

A réges-régi dolgok ismétlésének csapdájában vergődünk vég nélkül, reménytelenül.

 

A parafíliák hasonló módon tartanak bennünket a markukban. A görög szeretet szóból származó kifejezés arra utal, hogy együtt kell élnünk a vágy sokféle megjelenésével és változatával.

Az angol desire (vágy) szó egy latin hajózási kifejezésből származik, amely azt jelenti, hogy “csillagi“. Akinek vágya van, annak iránytűje, szándéka, iránya van. A vágy elvesztése azt jelenti, hogy sodródunk a végtelen tengeren.

Az amerikai és európai kultúra gyakran összetéveszti a “vágyat” a “szeretettel”! A jóllakás utáni csillapíthatatlan vágyunk, a küzdelemtől való menekülés vágy, a test, a siker, az édes élet vágya mind-mind a lelkünkhöz való hűségünk rovására megy. Mindegyik képes a lehető legszűkebb cellába zárni az embert.

 

A lélek egyre nagyobb életet akar, s amire vágyik, annak kevés köze lehet énünk programjához: a szenvedésektől meg összetűzésektől való mentesüléshez.

Korunk parafíliái, zavaros vágyai (szerhasználat, mérgezett fogyasztói világ) azzal kecsegtetnek, hogy kitöltik a lélek ürességét. A függőségekhez hasonlóan az eltorzult vágyak e formáit sem szabad morálisan elítélnünk; annak alapján kell megítélnünk őket, hogy mennyire hatékonyan adják meg a léleknek azt, amire igazán szüksége van.

 

Mindenkinél más a lélek programja, és van, amikor pillanatról pillanatra változik, de ha nem tudatosítjuk, akkor valami külsőre vetül.

Hasonlóan Dante poklában a falánk táplálékhoz, a könyvesboltok szerelmi regényeihez, a Tv sorozatok nézéséhez, a Facebook -on való szörfözéshez.

A céljától eltérített szeretet megjelenik a bennünket elárasztó reklámokban, amelyek lopva megnyugvást, gyógyulást, átalakulást ígérnek.

Megtaláljuk a “tanácsadók” által felszolgált cukormázas katyvaszban, az “érezd jól magad” elvét valló terapeutákban és spirituális sarlatánokban, akik a szenvedés nélküli gyógyulást, az azonnal jobb életet kínáló megoldásokat ígérik.

A szeretet üzletté válása méltatlan ehhez az erőhöz

– a lélek erejéhez – ; ez tartja röghöz kötve az emberiséget már évezredek óta, és biztosan leértékeli azokat a viszontagságokat, amelyek a lélek kér tőlünk.

 

Forrás: James Hollis, Ph.D.
“Finding Meaning ind the Second Half of Life”
műve alapján.