Egy barátság margójára…..Vajon kinek vagy fontos?

 amber-1623059__340

Az élet bebizonyítja számodra!

Ki az, akinek feltűnik, hogy eltűntél?

Kinek hiányzol?

Ki az, aki odafigyel rád?

Ki az, aki észreveszi, hogy bajban vagy úgy, hogy sosem panaszkodsz?

Ki az, akinek barátsága sokkal erősebb, mint a többieké?

Ki az, aki csak felszínesen közeledik feléd?

Ki az, aki gondol rád akkor is, ha nem lát és hall felőled?

Digitális diétát tartottam.

Nem volt szinkronizálva a telefonom a közösségi oldalakkal.  Hogy egy ideig ne tudjak senkiről és semmiről. (Persze bevallom, hogy a kíváncsiság azért néha előbújt nálam)

Ennek a diétának most véget vetettem.

Teszteltem, hogy vajon kinek és mikor tűnik fel, hogy nem találkozik velem a fészen és egyéb helyeken. Hogy nem vagyok már aktív. Hogy nem írok blogbejegyzést, sem facebook posztot.

Az eredmény tanulságos volt számomra, bár sejtettem, hogy mi lesz az eredmény, de most bizonyosságot is nyertem.

Azt halljuk, olvassuk naponta, hogy saját magad vagy a legfontosabb személy, csak te számítasz, csak te tudod megoldani a dolgokat, hogy te vagy a legjobb…. sorolhatnám.

Igen, van benne igazság, nem vitatom.

De ezeknek a gondolatoknak nem szabadna teljesen eluralkodni az életünkben.

Miközben saját életünk gondjaival, kihívásaival foglalkozunk, közben figyelünk-e a másikra?

Legyen ez családtag, rokon, ismerős, barát…

Tudom, hogy mindenkinek a saját élete a legfontosabb. Ez nagyjából rendben is lenne. Mindenki a saját életét éli. A saját problémája foglalkoztatja. Elméjét a saját gondolatai kötik le.

A saját szíve fáj vagy örül. A saját lelke sajog.  Ilyenkor ritkán jut eszébe, és kevésbé enged lelkébe másokat is.

Figyelme csak maga körül forog. Csak magát látja, hallja és érzi mindig.

És lassanként lelke elmagányosodik.

Már nem számít senki. Csak ő, saját maga, élete minden kínjával és örömével.

Vajon jól van ez így? Hová vezet mindez? Mi lesz az út végén?

 

luggage-1645229__340

Szomorú vagyok.  Egy dobozba zárt érzelem.

Az elmúlt rövid időszakban egy ismerősömet és egy barátot veszítettem el. Ráadásul mindezt a facebookon keresztül tudtam meg. Eltávoztak az élők sorából.

Egy nagyon régi barátom, még az időszámítás előttről. Egy barátomat, aki mindig segített, ha bajban voltam. Igaz, az élet már nagyon régóta elsodort mellőle. Őt munkája Brüsszelbe hívta, én maradtam itthon. A hosszú évek alatt mindenki élte a saját életét, egyre kevesebbet beszélgettünk. Kapcsolatunk az utolsó években már csak a facebookra hagyatkozott.

Azonban már ott is egyre ritkábban láttam.

 

Aztán néma csend.

Időnként átsuhant a gondolataimban, hogy vajon mi lehet vele? Miért nincs jelen? Miért nem ír?  De a gondolat, mint egy felhő, tovatűnt. Ezt a furcsa érzést már a további gondolataim sodorták tovább.

Nem kerestem az eltűnés okát, nem írtam neki. Időnként eszembe jutott, de nem tettem semmit. El voltam foglalva a saját életemmel.

Hibás voltam ebben az egyre ritkább kapcsolatban? Egyértelműen igen.

Végül megtudtam eltűnésének okát is. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Bűntudatom volt. Szomorú lettem.

A szomorúságom oka saját magam voltam.

Tehettem volna bármit is gyógyulása érdekében?

Igen. De csak a lelkének. Hogy itt vagyok. Hogy érdeklődöm. Hogy vele vagyok gondolatban, hogy nincs földrajzi távolság.

Miközben ezt a bejegyzést írom, háttérzeneként Chopin No.1 zongoraszonátáját hallgatom és végtelen szomorúság van bennem. Így búcsúzom el tőle.

 

 

Vajon mi van a facebook barátokkal, ismerősökkel?

Digitális diétám végére a tesztem is bizonyította, hogy bizony ez fészbukosdi ugyancsak felszínes.

Bár sokaknak feltűnt a hallgatásom. Valószínűnek tartom, hogy ugyanúgy átsuhant rajtuk a gondolat, hogy hol lehetek, mint nálam. Elképzelhető, hogy ez történt az ő esetükben is, mint az enyémben. Mindenki ment a maga útján tovább.

Ez a bejegyzés most egy kissé keserédesre sikeredett. Szándékosan.

Hogy gondolkodásra bírjalak. Hogy érezzél.

Hogy tedd fel a kérdést, amit lehet, hogy később már nem tudsz megtenni. Egyszerűen csak annyit: “hogy vagy?”

Ez sem kerül többe, mint egy cuki kis megosztás.

 

Hidd el, a saját lelkednek is jól fog esni, a másik pedig szárnyalni fog örömében. Akár bajban van, akár nincs. Egyszerűen attól a puszta gondolattól, hogy gondoltál rá, hogy odafigyeltél.

Nos, még mielőtt elsiratnám itt magam  :-),  esetemben azért nem olyan rossz a helyzet. Digitális diétám végére rengetegen hiányoltak és kérdezték hol és hogy vagyok, és miért nem hallanak felőlem.

Nem tagadom, jól esett. Számomra egyvalamit bizonyított. Vannak még olyan ismerősök, akik odafigyelnek rám. Köszönet érte.

Csak egyet sajnálok. Azt, hogy én ezt nem tettem meg az eltávozott barátom esetében.

Maradt a szomorúság, a bűntudat. És a tanulság.

A tanulságom

photographer-1262797__340

Egy történet, aminek nem lesz ilyen szomorú vége. Tudom, mert nem ezt akarom, ahogyan ő sem.

Nagyon régi, őszinte és mély barátság ez, szintén az időszámítás előttről datálódik.

Úgy tűnik az én sorsom az, hogy legjobb barátaim mind a világ másik végén élték életüket.

Ő Dél-Afrikában élt sok- sok hosszú évet. Akkor még nem volt facebook, ezért minden héten kaptam egy e-mailt tőle. Részletesen beszámolt napjairól, a beilleszkedéséről, a rengeteg élményről. Leveleit, élményeiről készített képeit a mai napig őrzöm. Ugyanolyan szoros kapcsolat fűzött hozzá, mint mikor még itthon volt. Amikor azonos hullámhosszon voltunk. Amikor torkaszakadtából énekeltünk régi mozgalmi dalokat az autóban. Ne nevess…. kicsit lököttek voltunk.

Amikor még együtt utazgattunk a világban. Amikor egymás mellett álltunk jóban-rosszban.

Azután hazajött, és kialakította és élte saját életét. Mint ahogy az enyém is megvolt. Ez így volt rendjén. A találkozások, a telefonbeszélgetések egyre ritkábbá váltak. (sajnos ez nekem köszönhető, köztudottan ritkán veszem kézbe a telefont).

Az utóbbi időben már csak a fészen vagy messengeren beszélgetünk.

Az eltávozott barátom közös ismerősünk volt. A halálhír őt is megdöbbentette, mint ahogy engem is.

Üzent nekem.

Idézem:

egyszer igazán találkozhatnánk megint, pár évente egyszer-egyszer bele kell, hogy férjen. Látod milyen gyorsan szaladnak az évek, aztán egyszer csak meghalunk. Ahogy öregszem, egyre fontosabbnak tartom, hogy fenntartsam kapcsolatokat azokkal, akiket az életem során szívből megszerettem.”

Nem tagadom: meghatódtam…..

És mit válaszoltam erre?  “Majd megbeszélünk egy időpontot a találkozásra.” Szégyen. Mintha egy üzleti tárgyalás időpontját egyeztettem volna.

Ő pedig: Rendben. De a majd-okból nem lesz semmi. És megbeszéltük a  találkozást. Már két éve nem találkoztunk.

Igen, ő már megértette, átérezte, hogy milyen múlandó is az életünk.

Nincs majd. Most van.

Én is megértettem. Jó lesz átölelni, magamhoz szorítani, mélyen a szemébe nézve azt mondani, hogy de jó, hogy vagy nekem. Felvenni a beszélgetés folyamát, mintha csak tegnap váltunk volna el. Ez az igazi barátság.

Úgy vélem, hogy ezt a tanulságot csak úgy lehet megérteni, ha már leéltük életünk felét vagy már az utolsó harmadban járunk. Ja és egyébként hiába írta, hogy öregszik……. egy ötvenéves még nem öreg 🙂 csak tapasztalt…..

Kérlek, gondolkodj el, hogy ki fontos a számodra. Kinek vagy fontos te? Mit fogsz tenni?

Akarsz-e szomorúságot vagy bűntudatot érezni?