Vajon hol húzódik meg a határ a personal branding és a digitális nárcizmus között … avagy a siker könnyen a fejünkbe szállhat?

Vajon hol húzódik meg a határ a personal branding és a digitális nárcizmus között … avagy a siker könnyen a fejünkbe szállhat?

Egy gondolat régóta motoszkál már bennem és nem hagy nyugodni.  Sőt! Kifejezetten idegesít. Gondoltam, körbejárom a témát.

Rendben. Tudom, hogy szükséges a személyes márka építése. No, de ennyire és ilyen módon?

Vajon mi késztet egyes embereket, vállalkozókat,  hogy posztjaikat szinte állandó jelleggel, a saját képeikkel jelentetik meg?

Amikor túlbuzgón mutogatják a márkás autókat, az exkluzív helyeket, ahol előfordulnak és még sorolhatnám.
Tegnap egy állati klassz yachton voltam, jelenleg épp kászálódok be egy mercibe széles vigyorral, de holnap már ott leszek és ülök a helikopteren……Amikor hirtelen jön a siker és nem tudják hogyan kezelni. Vagy nemes egyszerűséggel a siker a fejükbe szállt?

Akkor még nem ejtettem szót a szakmai alázatról…..

Tévedés ne essék. Tudom, hogy odatették magukat, megdolgoztak ezért a sikerért. Bármi módon, akár némi segítő hátszéllel.

Mi okozza ezt a kényszert, hogy állandó jelleggel mutogassák magukat különféle pózokban?

A határtalan önbizalom?
A narcizmus?
Az egoizmus?
Az exhibicionizmus?

Hol van az a tűrési pont,  amikor már túl sok van belőlük. Amikor már a fásultság, rosszabb esetben a megcsömörlés küszöbén vagyunk.

Pengeél.

Nem ártana végiggondolni: lehet, hogy néha a kevesebb több lenne?
A népszerűség, a siker azonban könnyen felcsúszhat a fejbe, ha nem tudjuk hol a határ.

A közösségi médiának és az internetnek köszönhetően az „én” egyre fontosabb szerepet kap a társadalomban.

A 2013-as év egyik legdivatosabb kifejezése, a „selfie” mára a közösségi média, az önimádat és az egoizmus szinonimájává vált.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy manapság a digitális narcizmus korát éljük, mely korlátlan lehetőségeket kínál az önreklámozásra.

Egészen a 90-es évekig a média egyfajta kiutat kínált a valóságból azzal, hogy fiktív univerzumot teremtett a sorozatok, szappanoperák és filmek segítségével. Majd megjelentek a valóságshow-k, amelyek a figyelmet ismét a valóságra, a hétköznapi emberre irányították. Az elmúlt évtizedben a közösségi média ezt a jelenséget csak még inkább felerősítette. Lehetővé tette, hogy saját életünk eseményeit vagy vállalkozásunk sikereit is megoszthassuk másokkal, így saját 24 órás műsorunk sztárjai lehetünk. Fogyasztókból végül szereplőkké váltunk.

Digitális nárcizmus

Szakértők szerint valójában a digitális exhibicionizmus és önimádat áll minden sikeres mobilapplikáció és honlap hátterében.

A különböző közösségi oldalaknak köszönhetően saját videocsatornánk lehet, leírhatjuk gondolatainkat, követőket szerezhetünk, önjelölt celebekké, márkákká válhatunk. Azt mutatunk meg magunkból, amit csak akarunk, a hibáinkat pedig néhány kattintással törölhetjük. Tudnék rá egy-két példát hozni….

Természetesen nem minden közösségimédia-felhasználó narcisztikus, de a közösségi média olyan a narcisztikus személyiségzavarral küzdő embernek, mint a drog. Ők tehát az igazán komoly felhasználók, akik képtelenek elszakadni ezektől az oldalaktól és elképesztő mennyiségű bejegyzést gyártanak.

Tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a selfie-k, státuszmódosítások, követők, bejegyzések és barátok száma pozitívan korrelál a nárcizmussal.

A nárcisztikus emberek ugyanis nagyobb valószínűséggel használják a közösségi médiát arra, hogy kívánatos – bár sokszor kevésbé valóságos – képet mutassanak be önmagukról a világnak.

Ezt a témát már bővebben kifejtettem ebben a bejegyzésben.

 

Természetesen az még nem probléma, ha elismerésre vágyunk, az egészséges identitás valójában nagyban függ attól, hogy törődünk azzal, amit mások gondolnak rólunk. Ez a civilizált világ alapja, emellett szellemi jólétünkhöz is elengedhetetlen.
Nem szabad bevenni a most oly divatosan csengő és sokszor emlegetett ”lesz@rom” tablettát.

A probléma ott kezdődik, amikor már a lájkok számától függ az önbecsülésünk, és az állandó elfogadás iránti vágyunk megakadályoz abban, hogy egészséges, boldog kapcsolatokat alakítsunk ki. Vagy netán a vállalkozásunkat is ettől tegyük függővé.

A digitális nárcizmus hatalmas nyomás alá helyezi az embereket.

 

Selfie-mánia

 

A „selfiezés” manapság kulturális függőségnek tekinthető. Gyakorlatilag mindenki csinálja. Mostanra számtalan elmélet látott napvilágot a jelenség sikerét illetően, a vélemények pedig erősen megoszlanak.

A New York Times egyik cikke szerint a selfie valójában önkifejezési mód, kommunikációs eszköz, amely összeköt másokkal. Selfie-ket már évtizedekkel ezelőtt is készítettek emberek, mielőtt a kifejezés megszületett volna. Mindez pedig az ember örökös vágyát mutatja arra, hogy megörökítse magát a boldog pillanatokban.

Marketingesektől gyakran kapunk olyan tanácsokat, hogy mutassuk be a cégünket, azokat a bizonyos boldog pillanatokat. Persze ez fontos, de ne csináljuk hetente, havonta. És ne hasson dicsekvésnek….Véleményem szerint itt is van egy tűrési pont. Legalábbis nálam. De úgy gondolom ezzel nem vagyok egyedül.

Nem szabad elfeledkeznünk azonban a „selfiezés” negatív oldaláról sem.

Az ellentábor a kifejezést az önimádattal hozza kapcsolatba. Sokan egyfajta segélykiáltásként tekintenek rá.

A Teen Vogue egy cikke szerint a selfie az emberek értékét képekhez és az alattuk megjelenő kommentekhez köti. Egy kutatás szerint a túlzásba vitt selfie-zés károsítja kapcsolatainkat is, elidegenítheti tőlünk barátainkat.

Bármi legyen is az igazság, valószínűleg a közösségi média és az ezzel kapcsolatos trendek népszerűsége még sokáig töretlen marad. Talán egyszerűen csak egy apró figyelmeztetésre van szükségünk, hogyan használjuk bölcsen és okosan ezeket az önmagunkról készített felvételeket és posztokat akár magánszemélyként, akár vállalkozóként.

És mindeközben ne feledkezzünk meg a valós életről sem….

Életünk derekán, vagy inkább alkonyán….. Devalválódjunk vagy írjunk egy új fejezetet az életünkben?

Életünk derekán, vagy inkább alkonyán….. Devalválódjunk vagy írjunk egy új fejezetet az életünkben?

Durr bele keményen…..   Vajon meddig élünk?

A jelenlegi felmérések szerint manapság általában 34 évvel tovább élünk, mint 100 évvel ezelőtt. Ezt az élettartam növekedést a biztosító társaságok tudják a legjobban, és használják ki mindenekelőtt.

Mi is kihasználjuk?

Gondoljuk csak el. Ez a különbség kitesz egy egész második felnőttkort, amennyivel hosszabb lett az. Viszont ami nagyon fontos, hogy kultúránk még nem barátkozott meg azzal, hogy ez valójában mit is jelent.

Még mindig abban a régi paradigmában élünk, miszerint a kor boltíves formát vesz fel.

 

Életgörbénk a szemléletünk függvényében

 

A régi metafora erre:

megszületünk, életünk közepén vagyunk a csúcson, és szép lassan hanyatlunk az elhülyülés irányába.

Ez a patológia szerinti életkor. Ám a filozófusok, orvosok, tudósok kezdik újszerűen látni, és egyben cáfolni is a régi paradigmát.

Arra jönnek rá, hogy valójában van az életünknek egy olyan fejlődési szakasza, amelynek megvan a maga jelentősége. Az a kérdés merül fel bennük, és bennünk is fel kellene, hogy merüljön – hogy hogyan használjuk ki ezt az időszakot:

Hogyan éljük meg sikeresen?

Belevágjunk valami újba, másba?

Kezdjük el élni azt az életet, amit talán mindig is szerettünk volna, de az élet vagy leginkább mi saját magunk – meggátoltuk?

Mi az ideillő új metafora a korosodásra?

Képzeljünk el egy lépcsőt, amit életünk során megmászunk. Lehet, hogy fizikailag már kevésbé bírunk el egy lépcsőmászással, de az emberi szellem…

 

Photo by Dominic Liam/ Art Artiede

 

Az emberi szellem fel tud menni ezen a lépcsőn. Az emberi szellem felfelé emelkedése, amely a bölcsesség, a teljesség és a hitelesség felé vezet bennünket.

Ezért a kort ne patológiai szemmel nézzük, hanem potenciálként.

Ez a potenciál nemcsak a szerencsés keveseké. Az amerikai kutatásokból az derült ki, hogy az 50 feletti ember egyre jobban érzi magát, kevésbé stresszes, kevésbé ellenséges, kevésbé aggódó. Egyre inkább az azonosságokat vesszük észre, a különbségek helyett. Néhány tanulmány meg egyenesen azt állítja, hogy boldogabbak vagyunk.

 

És vajon mi a helyzet nálunk, Magyarországon?

Nem tudom. Csak feltételezéseim vannak….

Feltételezem, hogy csak kevés 50 feletti ember érzi ezt…. bevallom én sem ezt éreztem. Tele voltam félelmekkel, kételyekkel, bizonytalansággal.

De most, hogy életem harmadik felvonását élem, azt veszem észre, hogy soha nem voltam ennyire kiegyensúlyozott, félelemmentes. Erőteljes érzések. Amikor már az életünk derekán járunk, – szemben azzal, amikor még kívülről tekintettünk rá, minden félelmünk elmúlik.

Észrevesszük, hogy még mindig ugyanazok vagyunk, sőt még inkább azok vagyunk.

Picasso mondta egyszer: „Sok időbe telik megfiatalodni.”

 

De tényleg nem akarok romantikázni az öregedésről……Nyilvánvaló, hogy semmi garancia nincs arra, hogy életünk második fele gyümölcsöző és növekedéssel teljes legyen.

 

Néhányak számára ez szerencse kérdése. Nyilvánvaló, hogy néhányak számára ez genetikus. Valójában egyharmad arányban genetikus. És ezzel kapcsolatban semmit sem tehetünk. Azonban ebből következik, hogy 2/3-arányban befolyásolhatjuk, hogy mennyire érezzük jól magunkat ebben a felvonásban.

Mit tehetünk annak érdekében, hogy ezeket az éveket tényleg sikeressé tehessük, és arra használjuk, hogy valami kiugrót vigyünk végbe.

Visszatérve a lépcsőhöz….

 

 

ez nagyon fura lehet az idősebbek számára, azt a tényt véve alapul, hogy bizony a lépcsőzés fizikailag nagyon sok idősebb embert állít kihívás elé… magamat is beleértve ….

 

Mint tudjuk, az egész világra kihat egy bizonyos univerzális törvény: az entrópia, a termodinamika 2. főtétele. Az entrópia azt jelenti, hogy a világon minden, de minden hanyatló állapotban van, hanyatlik, a rendezett rendezetlenné válik… ebbe a témába most nem megyek bele, hisz nem értek hozzá.

 

 

Azonban a kutatók többsége is egyetért abban, hogy egy kivétel van, nevezetesen: az evolúció, az emberi szellem, amely képes továbbra is felfelé fejlődni….. nos ez az a bizonyos lépcső, ami elvezet bennünket a kiteljesedés felé, a hitelességhez, a bölcsességhez.

 

Ez a felfelé emelkedő lépcső bekövetkezhet egészen extrém fizikai kihívások esetén is. A New York Times lehozott egy cikket egy Neil Selinger nevű férfiról, aki 57 éves nyugdíjas ügyvéd volt. Tehát élete második felét élte már…. Ez az ügyvéd aki csatlakozott a Sarah Lawrence írócsoporthoz, ahol végül megtalálta írói hangját.

 

 

Miért érdekes ez a történet?

Mert ő egy végzetes betegségben szenvedett, nevezetesen: Lou Gehring betegségben. Ez a betegség felemészti a testet, az elme azonban épp marad. Ebben a cikkben Sellinger úgy nyilatkozott mindenki számára érthetően, hogy mi is történik vele: „Ahogy az izmaim gyengültek, az írói vénám erősödött. Ahogy lassan elhagyott a beszédkészségem, úgy fedeztem fel a hangomat. Az elmúlás közepette növekedtem. Rengeteget vesztettem ugyan, de végül rátaláltam önmagamra”

Ő tényleg megtalálta azt a bizonyos lépcsőt…

 

Nos, mi mindannyian rendelkezünk szellemmel születésünknél fogva, néha azonban teljesen maguk alá temetik ezt a szellemet az élet kihívásai, az erőszak, a visszaélések,csalódások, elhanyagolások… és még hosszan lehetne sorolni.  Lehet, hogy még mindig szenvedünk ilyenfajta pszichés fájdalom, seb miatt. Lehet, hogy azt látjuk, hogy sok kapcsolatunk nem lett lezárva. Így aztán befejezetlenül érezzük magunkat.

 

Lehet, hogy a harmadik felvonás feladata az, hogy befejezzük önmagunkat?

 

Én is, mint ahogy szerintem a többség is átélte már, mikor közeledett élete második –harmadik felvonásához, hogy mi az, amit véghez kell vinnem ebben az időszakban.

Hogyan éljem meg?

De ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjak, tudnom kellett azt is, hogy honnan jövök.

Így hát visszanéztem és tanulmányoztam az életem előző felvonásait, és próbáltam megérteni, hogy ki is voltam akkoriban. Aki tényleg akkor voltam és nem az, amit mások mondtak rólam, hogy ki vagyok, vagy akit ekként kezeltek. Idővel felfedeztem, hogy ez a folyamat, amin keresztülmentem, a pszichológusok elnevezése szerint: „az életösszegzés”.

 

Ez az életösszegzés képes új jelentőséget, tisztánlátást és egészen más értelmet adni az ember életének.

 

Mindenki felfedezheti, mint ahogy én is tettem, hogy van egy csomó dolog, ami miatt magunkat hibáztatjuk. Sok olyan dolognak, amit akkor magunkról gondoltunk, és valójában semmi, de semmi köze nem volt hozzánk.

Nem a mi hibánk volt: mi rendben vagyunk.

Ennek tükrében képesek vagyunk visszamenni az időben és megbocsátani mindenkinek, de leginkább saját magunknak. Képesek vagyunk felszabadítani magunkat a múltunk alól. Dolgozhatunk azon, hogy megváltoztathassuk a múlttal való kapcsolatunkat.

Lehet, hogy ez a jelen felvonásunk központi célja?

 

Az derül ki a kognitív kísérletekből, hogy amennyiben képesek vagyunk ezt megtenni, az neurológiai szinten is megnyilvánul. Idegi kapcsolódások jönnek létre az agyban.

Tudjuk, ha az idők során negatívan reagálunk a múlt egyes eseményeire és szereplőire, az idegpályákban ez rögzül a vegyi és elektromos jeleknek köszönhetően, amik áthaladnak az agyon. Az évek során ezek a rögzült idegpályák lesznek a „normális” érzetünk, még akkor is, ha ez nekünk rossz, hiszen stresszt, szorongást, aggódást….. eredményeznek.

Ez magyarázza azt is, hogy sokan miért szeretnek ebben a létállapotban maradni…. ebben a szenvedő állapotban érzik jól magukat.

 

Ha azonban vissza tudunk tekinteni, új szemszögből nézve a kapcsolatunkat a múlt eseményeivel és szereplőivel, az idegpályák megváltozhatnak! És amennyiben fenn tudjuk tartani a múltunkkal kapcsolatos pozitívabb érzéseinket, akkor az válik új normává. Olyan ez, mint amikor a termosztátot átállítjuk.

Fontos, hogy tudatában legyünk!

Nem maguk a tapasztalatok azok, amiktől bölcsek leszünk, hanem a megtapasztalt eseményeken való elmélkedéstől leszünk bölcsek — és ezek segítenek egésszé válni, ezek hozzák meg a bölcsességet és önazonosságot. Segít, hogy azzá váljunk, akik lehettünk volna!

 

Még nem késő…. sohasem késő elkezdeni, belevágni valami új, számunkra kedvező, bennünket kiteljesítő dologba…. legyen bármi is az.

Ebben a bizonyos korban…..életünk második felében, vagy az utolsó harmadában.

 

Inspiráció:
J.Fonda TEDx előadása

Segítőkész vagy? Jól esik, ha segítenek neked?

Segítőkész vagy? Jól esik, ha segítenek neked?

Az elmúlt időszakban rengeteg segítséget kaptam. Akár kértem, akár nem. Végtelenül hálás vagyok érte.

 

Add a kezed, segítek!

Add a kezed, segítek!

A legutóbbi történetem előzménye:

saját magam kezelem a weboldalaimat. Szerkesztem, dizájnolom… egyebek. Nem azért, mert nem volna lehetőségem felkérni egy weboldal készítőt, hanem egyszerűen azért, mert élvezem, hogy újat tanulhatok, ami szöges ellentétben áll a jelenlegi tevékenységemmel.

Ezért annak rendje módja szerint régebben megvettem egy online tanfolyamot, amin keresztül elsajátíthatom e számomra nehéz, de kihívásokkal teli tudást. A weboldal összeállításához beleástam magam a css, a php szerkesztés tanulásába, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel….. Az online tanfolyamon lépésről-lépésre egy videóban nagyon profi módon megmutatták, hogyan kell mindezt csinálni. Legalábbis az alapfogalmakat, alapdolgokat, amivel már egy wp sablonnal elboldogulok. Persze azt is tudom, hogy ezt egy tanfolyamon nem lehet megtanulni, a profik ezt több évig tanulják az egyetemen/főiskolán.

De amire nekem szükségem volt, azt megtanultam… majdnem 🙂

De elmeroggyant tudásom tiszavirág életű volt…. mindig mindent elfelejtettem a következő alkalomra 🙂

Megfutamodtam. Tudom, hogy nagy divat mostanság szajkózni a ” soha ne add fel” című szlogent, de mégis jobbnak láttam, ha egy már elkészített sablonnal bütykölgetem az oldalaimat. (Remélem ezt a honlapkészítők most nem olvassák) Időt és energiát takarítok meg saját magamnak és a tevékenységemnek.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy az előre elkészített sablonnal már nincs gondom, és nagyon profi vagyok. Egy frászt….. Sokszor beleesem a hozzá nem értésem gödrébe. De mindezek ellenére, ha fáradt vagyok még mindig felüdít, ha újat tanulhatok ebben a témakörben is, ami oly távol áll tőlem és számomra igazi kihívás.

A minap azt kérdezte tőlem a fész, hogy írjam le, mit gondolok.

Nem, nem gondoltam. Éreztem. Pánikot, kétségbeesést. Ezt egy hirtelen felindulásból meg is osztottam a közösségi oldalon. A megnyilvánulásom költői volt, mint sem kérés, nem vártam semmit. Már megint a weboldalam és butaságom története volt…

Aztán rögtön jött a segítség, több helyről is. Nyilvánosan a bejegyzésre reagálva és privát megkeresés útján is. Bevallom töredelmesen, hogy nagyon jól esett. Teljesen elérzékenyültem, meghatódtam. Nem először fordult elő ez velem, hogy kérés nélkül is segítséget kaptam. Nem is akármilyent.

Erről a hozzáállásról, a nem mindennapi segítségnyújtásról régebben és bővebben már írtam ebben a bejegyzésben a magam sajátos stílusában.

Gondolkodóba estem.

Vajon mi készteti az ismerősöket, ismeretleneket arra, hogy rögtön segítséget nyújtsanak?

Honnan táplálkozik bennünk ez a késztetés? Mi a gyökere? Egy velünk született ősi ösztön? A személyiségünkből fakad? Én szentül meg vagyok győződve arról, hogy minden tettünk, minden érzésünk, minden gondolatunk magán viseli a személyiségünk jegyeit.

Érzelmekkel dolgozunk.

Ezek az érzelmek mire irányulnak?

Ezek az érzelmek erkölcsi, morális érzelmek?

Az altruizmus? Azaz az önzetlen viselkedés? A jótékony, emberszerető tett, amely helyzeti kontingencián alapul, amelyek spontán, reflexesen, impulzív módon történnek?

Vagy az a személyiség típus, akit a másik jóléte, jó érzése motiválja, és az emberbaráti szeretet (a filantrópia), amely nem vár viszonzást?

 

A bizonyosság kedvéért körbejártam a témát, a különféle kutatásokat is beleértve.

A kutatások alapján alábbi jellemvonások jellemzik segítőkész embereket: ( a teljesség igénye nélkül)

A jóindulat:

alapvetően hozott személyiségi vonás. A képzések erősíthetik, de elnyomhatják, torzíthatják is. A jóindulatnak alapvető elemei a meleg törődés, barátságosság a másikkal, annak elfogadása, nyitottság és ráhangolódás a másik valós érzelmeire (empátia), annak érzékelése, hogy másiknak mire van szüksége. Szintén fontos a segítő hiteles jelenléte, érdeklődése, megnyilatkozása.

Jellem és kultúra:

az adott kor uralkodó értékrendszereit, viselkedési követelményeit képviseli, megjeleníti. Az egyén képességeinek, a kultúra elvárásainak, jegyeinek ötvözete a jellem, amely e kettő interakciójából jött létre. Bizonyos helyzetekben más- más kulturális elvárások jelennek meg, így a különböző kulturáltsággal rendelkező egyének másképpen hatékonyak a segítségnyújtásban.

Érzelmi kompetencia:

önismeret, belső történések megértése, tudatosulása, érzelmeinek, indulatainak uralása, mások befolyásolásának képessége, a segítségnyújtás indítékainak tiszta érzékelése, ill. tudatos kezelése. Érzelmi intelligencia fontos eleme még az optimizmus, a kompetenciaérzet.

Igen, létezik valódi altruizmus.  Amikor a másik iránti aggodalom motiválja az embereket arra, hogy segítsenek, még akkor is, ha ezért nem várhatnak jutalmat.

A végére pedig egy tantörténet:

Tedd félre a személyes érzéseidet, ne gátoljanak a segítésben az esetleg rád nézve hátrányos következmények, tedd, amit a “szív bölcsessége” diktál, tégy úgy, ahogy a lelkiismereted biztat, önzetlenül állj a másik szolgálatára!

 

Büszke vagy magadra avagy az egód dolgozik?

Büszke vagy magadra avagy az egód dolgozik?

Büszkeség és balítélet.

Ne ijedj meg,  nem fogom most Jane Austen “Büszkeség és balítélet” című könyvében szereplő Mr. Darcy gőgjét és dölyfösségét  elemezni.

Egészen más oldalról közelítem meg a büszkeséget, mint érzést, ami életünk mindennapjaiban kihagyhatatlan erőnek kellene lennie.

A büszkeséget sokan sokféleképpen értelmezik.

Legtöbben leginkább negatív értelmet adnak ennek az érzésnek. Keverik az egóval, az önelégültséggel, a gőggel, a kevélységgel.

Pedig a büszkeség érzése egyfajta megelégedettség, öröm, azért amit tettünk, vagy amit egy másik személy tett. Egy szülőt büszkeség tölti el, ha gyermeke sikeres, ha jól tanul, ha jól szerepel valamilyen általa választott sportban, zenében… bármiben. Vagy egyszerűen csak büszke arra, hogy van egy kis szeretni való kisember, aki az életének más tartalmat ad, aki boldoggá teszi.

 

father-1633655_960_720

 

Ettől még a legtöbb szülő nem lesz gőgös és önelégült. Még az egója sem fog az égig emelkedni.

A büszkeséget érzünk, amikor rájövünk önmagunk értékességére.

Egyfajta bizonyosság abban, hogy magunk vagy társainkkal együtt képesek vagyunk jó hatásokat okozni, célokat elérni.

Gondoljunk csak a sikeres vállalkozókra. Vajon a fal mellett kúszva folytatják tovább tevékenységüket, vagy masszív büszkeség tölti el őket, hogy jó irányba haladnak. Ennek az érzésnek a mentén tudnak további sikereket elérni.

Vagy említhetnék bárkit, aki élete során rengeteg kudarcot élt át, padlóra került, de bármilyen mély gödörbe is került mégis talpra állt.

 

Vajon milyen érzéseket élt át? Gyanítom, hogy a megkönnyebbülés mellett időnként a büszkeség érzése is elöntötte.

Diadalmas érzés, amit az ember önmagába vetett hite, bizonyossága és a saját, magas szintű jóra törekvése váltott ki.

Ez olyan önbecsülés, amit az eredmény igazol vissza.

Megalapozott a büszkeség.

Az élet bármely területéről lehet példát venni.

Bárki, aki nehézséggel küzd, de érzi magában az erőt, hogy képes legyőzni azt.

Büszke lehet magára bárki, aki olyan dolgot tett, ami megelégedettséggel töltötte el. Nem kell nagy dologra gondolni.

Egy olimpiai bajnok is ezt érzi. Az olimpia győzelme láttán elönti a büszkeség… és lehetne számtalan példát felsorolni a legapróbbaktól, a legnagyobbakig.

Ez tart minket életben, ez visz előre minket.

A büszkeség a boldog élet egyik alappillére.

De az alattomos rágalmak és egyéb divatos tanok megpróbálják aláásni a jóra törekvő emberek büszkeségét.

Ne hagyjuk!

 

Tevékenységem során azt tapasztalom, hogy a hozzám fordulók nagy többsége hihetetlen mértékű önbizalom hiánnyal küzd.

Az önbizalom hiánya leginkább abból az érzésből fakad, hogy kevesebbnek érzik magukat, mint az általuk sikeresebbnek vélt emberek.

Kevesebbnek érzik magukat mivel – tévesen –  úgy gondolják, hogy nem tettek le az asztalra semmit, amitől nőne az önbecsülésük, amire büszkék lehetnének.

Pedig ha hátranéznének az életükben, bizonyára számos kisebb-nagyobb büszkeségre adó okot találnának. De az emberek gyarlók. Nagyon sokszor nem veszik észre, hogy mennyi mindent tettek meg már életük során, amire büszkék lehetnének.

Csak a padlót látják, ami jóval mélyebben égett bele az agyi idegpályákba, mint az a sok erőfeszítés, aminek révén felálltak arról az ominózus padlóról.

Vajon éreztek büszkeséget? Szerintem a legtöbben nem érezték. Éreztek valamiféle megkönnyebbülést, hogy „na végre túl vagyok ezen is”, de nem voltak saját magukra büszkék. Pedig kellett volna.

 

Én is csak nagy sokára értettem meg ennek a jelentőségét.

Én, az örök elégedetlen.

Hiába győzködtek, hogy nézzek már hátrafelé is, hogy milyen sikereket értem el…. nem számított. Mindig csak az aktuális „nem jó ez így, nem elég ez, nem sikerül…” érzés volt bennem.

Elfelejtettem, hogy ha visszatekintenék a korábbi sikerekre, az akkori érzelmeimre, az akkor felbukkanó büszkeség érzésemre, bizonyára több erőt kaptam volna a folytatáshoz.

 

Miért is jutottak eszembe ezek a gondolatok ahhoz, hogy egy bejegyzést írjak ebből a témából?

Pont nekem, aki egy mély érzelmi beállítottságú ember lévén nem igazán szereti magát fényezni. Pedig a personal brandingemnek lehet, hogy szüksége volna rá. 🙂

Aki egyáltalán nem érezte azt, hogy büszke lehet magára, noha élete során hihetetlen magasságokat és mélységeket élt át.

Aki a többszöri talpra állás művészetének nagymestere.

Akiről a könyve sajtótájékoztatóján az egyik újságíró a cikkében úgy jellemezte, hogy az örök „keljfeljancsi”? Természetesen pozitív értelemben.

Éreztem én valaha is a büszkeség érzését?

Nem.

 

De az elmúlt évek bebizonyították, hogy erre szükség van. Erőt nyújt.

Most már nem szégyellem kimondani, hogy igenis büszke vagyok bizonyos tetteimre, a gondolkodásmódomra, a tevékenységemre, hogy időnként szembemegyek a megszokott nyájszellemmel.

Miért? Mert a történések, a munkám sikere ezt visszaigazolta.

 

Többek között íme, egy példa a sok közül, amire felhívták a figyelmemet. Ezért publikálom is amúgy szerényen 🙂

Mert büszke vagyok rá. Már ki merem mondani, hogy igenis büszke vagyok arra, hogy egy félórás rádióinterjúm 11 ezer fb megosztást kapott. Nem, nem lájkot. Megosztást, akik továbbajánlottak.

Köszönöm mind a 11 ezer embernek, akikre én is büszke vagyok, akik hittek nekem, akiknek tetszett az én sajátos stílusom és nézőpontom. Akik egyetlen félóra miatt megjutalmaztak a figyelmükkel.

 

kepkivagas

 

Ez ad további erőt (többek között), hogy igenis van értelme a munkámnak, van értelme a tudásomnak, van értelme ezt a tudást megosztani másokkal. Van értelme sok-sok szeretet adni az embereknek.

 

Te mire vagy büszke? Kérlek, gondold végig alaposan.

Ha nem tartozol a magabiztos, önmagát jól ismerő és elismerő  büszkeséggel rendelkező társaid közé, eleinte nehezen fogsz találni olyan dolgot, amire büszke leszel. De azután egymás után szép sorban bukkannak fel majd az emlékezetedben a büszkeséged forrásai és érzései.

Táplálkozz belőlük….

Egy barátság margójára…..Vajon kinek vagy fontos?

Egy barátság margójára…..Vajon kinek vagy fontos?

 amber-1623059__340

Az élet bebizonyítja számodra!

Ki az, akinek feltűnik, hogy eltűntél?

Kinek hiányzol?

Ki az, aki odafigyel rád?

Ki az, aki észreveszi, hogy bajban vagy úgy, hogy sosem panaszkodsz?

Ki az, akinek barátsága sokkal erősebb, mint a többieké?

Ki az, aki csak felszínesen közeledik feléd?

Ki az, aki gondol rád akkor is, ha nem lát és hall felőled?

Digitális diétát tartottam.

Nem volt szinkronizálva a telefonom a közösségi oldalakkal.  Hogy egy ideig ne tudjak senkiről és semmiről. (Persze bevallom, hogy a kíváncsiság azért néha előbújt nálam)

Ennek a diétának most véget vetettem.

Teszteltem, hogy vajon kinek és mikor tűnik fel, hogy nem találkozik velem a fészen és egyéb helyeken. Hogy nem vagyok már aktív. Hogy nem írok blogbejegyzést, sem facebook posztot.

Az eredmény tanulságos volt számomra, bár sejtettem, hogy mi lesz az eredmény, de most bizonyosságot is nyertem.

Azt halljuk, olvassuk naponta, hogy saját magad vagy a legfontosabb személy, csak te számítasz, csak te tudod megoldani a dolgokat, hogy te vagy a legjobb…. sorolhatnám.

Igen, van benne igazság, nem vitatom.

De ezeknek a gondolatoknak nem szabadna teljesen eluralkodni az életünkben.

Miközben saját életünk gondjaival, kihívásaival foglalkozunk, közben figyelünk-e a másikra?

Legyen ez családtag, rokon, ismerős, barát…

Tudom, hogy mindenkinek a saját élete a legfontosabb. Ez nagyjából rendben is lenne. Mindenki a saját életét éli. A saját problémája foglalkoztatja. Elméjét a saját gondolatai kötik le.

A saját szíve fáj vagy örül. A saját lelke sajog.  Ilyenkor ritkán jut eszébe, és kevésbé enged lelkébe másokat is.

Figyelme csak maga körül forog. Csak magát látja, hallja és érzi mindig.

És lassanként lelke elmagányosodik.

Már nem számít senki. Csak ő, saját maga, élete minden kínjával és örömével.

Vajon jól van ez így? Hová vezet mindez? Mi lesz az út végén?

 

luggage-1645229__340

Szomorú vagyok.  Egy dobozba zárt érzelem.

Az elmúlt rövid időszakban egy ismerősömet és egy barátot veszítettem el. Ráadásul mindezt a facebookon keresztül tudtam meg. Eltávoztak az élők sorából.

Egy nagyon régi barátom, még az időszámítás előttről. Egy barátomat, aki mindig segített, ha bajban voltam. Igaz, az élet már nagyon régóta elsodort mellőle. Őt munkája Brüsszelbe hívta, én maradtam itthon. A hosszú évek alatt mindenki élte a saját életét, egyre kevesebbet beszélgettünk. Kapcsolatunk az utolsó években már csak a facebookra hagyatkozott.

Azonban már ott is egyre ritkábban láttam.

 

Aztán néma csend.

Időnként átsuhant a gondolataimban, hogy vajon mi lehet vele? Miért nincs jelen? Miért nem ír?  De a gondolat, mint egy felhő, tovatűnt. Ezt a furcsa érzést már a további gondolataim sodorták tovább.

Nem kerestem az eltűnés okát, nem írtam neki. Időnként eszembe jutott, de nem tettem semmit. El voltam foglalva a saját életemmel.

Hibás voltam ebben az egyre ritkább kapcsolatban? Egyértelműen igen.

Végül megtudtam eltűnésének okát is. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Bűntudatom volt. Szomorú lettem.

A szomorúságom oka saját magam voltam.

Tehettem volna bármit is gyógyulása érdekében?

Igen. De csak a lelkének. Hogy itt vagyok. Hogy érdeklődöm. Hogy vele vagyok gondolatban, hogy nincs földrajzi távolság.

Miközben ezt a bejegyzést írom, háttérzeneként Chopin No.1 zongoraszonátáját hallgatom és végtelen szomorúság van bennem. Így búcsúzom el tőle.

 

 

Vajon mi van a facebook barátokkal, ismerősökkel?

Digitális diétám végére a tesztem is bizonyította, hogy bizony ez fészbukosdi ugyancsak felszínes.

Bár sokaknak feltűnt a hallgatásom. Valószínűnek tartom, hogy ugyanúgy átsuhant rajtuk a gondolat, hogy hol lehetek, mint nálam. Elképzelhető, hogy ez történt az ő esetükben is, mint az enyémben. Mindenki ment a maga útján tovább.

Ez a bejegyzés most egy kissé keserédesre sikeredett. Szándékosan.

Hogy gondolkodásra bírjalak. Hogy érezzél.

Hogy tedd fel a kérdést, amit lehet, hogy később már nem tudsz megtenni. Egyszerűen csak annyit: “hogy vagy?”

Ez sem kerül többe, mint egy cuki kis megosztás.

 

Hidd el, a saját lelkednek is jól fog esni, a másik pedig szárnyalni fog örömében. Akár bajban van, akár nincs. Egyszerűen attól a puszta gondolattól, hogy gondoltál rá, hogy odafigyeltél.

Nos, még mielőtt elsiratnám itt magam  :-),  esetemben azért nem olyan rossz a helyzet. Digitális diétám végére rengetegen hiányoltak és kérdezték hol és hogy vagyok, és miért nem hallanak felőlem.

Nem tagadom, jól esett. Számomra egyvalamit bizonyított. Vannak még olyan ismerősök, akik odafigyelnek rám. Köszönet érte.

Csak egyet sajnálok. Azt, hogy én ezt nem tettem meg az eltávozott barátom esetében.

Maradt a szomorúság, a bűntudat. És a tanulság.

A tanulságom

photographer-1262797__340

Egy történet, aminek nem lesz ilyen szomorú vége. Tudom, mert nem ezt akarom, ahogyan ő sem.

Nagyon régi, őszinte és mély barátság ez, szintén az időszámítás előttről datálódik.

Úgy tűnik az én sorsom az, hogy legjobb barátaim mind a világ másik végén élték életüket.

Ő Dél-Afrikában élt sok- sok hosszú évet. Akkor még nem volt facebook, ezért minden héten kaptam egy e-mailt tőle. Részletesen beszámolt napjairól, a beilleszkedéséről, a rengeteg élményről. Leveleit, élményeiről készített képeit a mai napig őrzöm. Ugyanolyan szoros kapcsolat fűzött hozzá, mint mikor még itthon volt. Amikor azonos hullámhosszon voltunk. Amikor torkaszakadtából énekeltünk régi mozgalmi dalokat az autóban. Ne nevess…. kicsit lököttek voltunk.

Amikor még együtt utazgattunk a világban. Amikor egymás mellett álltunk jóban-rosszban.

Azután hazajött, és kialakította és élte saját életét. Mint ahogy az enyém is megvolt. Ez így volt rendjén. A találkozások, a telefonbeszélgetések egyre ritkábbá váltak. (sajnos ez nekem köszönhető, köztudottan ritkán veszem kézbe a telefont).

Az utóbbi időben már csak a fészen vagy messengeren beszélgetünk.

Az eltávozott barátom közös ismerősünk volt. A halálhír őt is megdöbbentette, mint ahogy engem is.

Üzent nekem.

Idézem:

egyszer igazán találkozhatnánk megint, pár évente egyszer-egyszer bele kell, hogy férjen. Látod milyen gyorsan szaladnak az évek, aztán egyszer csak meghalunk. Ahogy öregszem, egyre fontosabbnak tartom, hogy fenntartsam kapcsolatokat azokkal, akiket az életem során szívből megszerettem.”

Nem tagadom: meghatódtam…..

És mit válaszoltam erre?  “Majd megbeszélünk egy időpontot a találkozásra.” Szégyen. Mintha egy üzleti tárgyalás időpontját egyeztettem volna.

Ő pedig: Rendben. De a majd-okból nem lesz semmi. És megbeszéltük a  találkozást. Már két éve nem találkoztunk.

Igen, ő már megértette, átérezte, hogy milyen múlandó is az életünk.

Nincs majd. Most van.

Én is megértettem. Jó lesz átölelni, magamhoz szorítani, mélyen a szemébe nézve azt mondani, hogy de jó, hogy vagy nekem. Felvenni a beszélgetés folyamát, mintha csak tegnap váltunk volna el. Ez az igazi barátság.

Úgy vélem, hogy ezt a tanulságot csak úgy lehet megérteni, ha már leéltük életünk felét vagy már az utolsó harmadban járunk. Ja és egyébként hiába írta, hogy öregszik……. egy ötvenéves még nem öreg 🙂 csak tapasztalt…..

Kérlek, gondolkodj el, hogy ki fontos a számodra. Kinek vagy fontos te? Mit fogsz tenni?

Akarsz-e szomorúságot vagy bűntudatot érezni?

 

 

 

Mi a fene nem stimmel velünk?

Mi a fene nem stimmel velünk?

Ma ismét a kedélyeket borzolgatom…

 

 

silhouettes-302358_640

 

 

Egy nap, míg szemlélődtem, az elme így szólt:

„Mi a fene nem stimmel velünk?”

„Miért nem marad velünk a boldogság?”

„Hol vannak a válaszok?”

„Hogyan fogjunk hozzá az emberi dilemmához?”

„Megbolondultam, vagy a világ őrült meg?”

Úgy tűnik, a megoldás bármely problémára csak röpke megkönnyebbülést hoz, mivel éppen ugyanaz a következő probléma alapja is.

„Az emberi elme egy kilátástalan mókuskerék?”

„Mindenki össze van zavarodva?”

„Vajon Isten tudja mit csinál?”

„Isten meghalt?”

Az elme csak csacsogott tovább:

„Vajon tudja valaki a titkot?”

 

Ne aggódj – mindenki elkeseredett. Néhányan nyugodtnak tűnnek ezzel kapcsolatban. „Nem értem mit kell annyit problémázni rajta” – mondják. „Az élet nekem egyszerűnek tűnik.” Pedig annyira félnek, hogy még csak rá sem mernek pillantani!

 

Mi a helyzet a szakemberekkel?

Az ő zavarodottságuk még kifinomultabb, lenyűgöző zsargonokba és kimunkált mentális tákolmányokba csomagolt. Előre meghatározott hitrendszereik vannak, melybe megpróbálják belepréselni az embert. Egy darabig úgy tűnik, hogy működik, majd visszatér eredeti állapotunk.

 

„Nos,” azt mondod, „kell lennie néhány szakavatottnak, aki tudja a választ.”

 

feng

 

Mikor elveszíted lelki egyensúlyodat,

orvoshoz fordulsz, elmész az orvoshoz, vagy a pszichiáterhez, a pszichoanalitikushoz, a szociális munkáshoz vagy az asztrológushoz.

 

Felveszel egy vallást, magadévá teszel egy filozófiát, elvégzed az EST-tréninget (Erhard Seminars Training) és kopogtatsz az EFT-vel.

 

Egyensúlyba hozatod a csakráidat, kipróbálsz egy kis reflexológiát, fül-akupunktúrára mész,  íriszdiagnosztikát csináltatsz, fénnyel és kristályokkal gyógyíttatod magad.

 

Meditálsz, mantrát kántálsz, zöld teát iszol, kipróbálod a pünkösdözést, tűzön jársz, nyelveken szólsz .

 

Egyensúlyba hozatod magad, NLP-t tanulsz, kipróbálod az aktualizálást, vizualizációkkal ügyködsz, pszichológiát tanulsz, csatlakozol egy Jungiánus csoporthoz.

 

Rolfingelést kapsz, kipróbálod a pszichedelikumokat, médiumi közvetítést hallgatsz, kocogsz, jazz-aerobic-ra mész, beöntést kapsz, belemerülsz a tápanyagok és az aerobic rejtelmeibe, fejjel lefelé lógsz, médiumi ékszereket viselsz. Egyre jobban megérted a világ dolgait, bio-feedback, Gestalt terápia.

 

Homeopatához, csontkovácshoz és természetgyógyászhoz mész. Kipróbálod a kineziológiát, megtalálod az Enneagram típusodat, egyensúlyba hozatod a meridiánokat, csatlakozol egy tudatosság növelő csoporthoz, nyugtatókat szedsz.

Beadatsz néhány hormon injekciót, kipróbálod a sóterápiát, az ásványianyag-háztartásodat egyensúlyba hozod, imádkozol, esdekelsz és könyörögsz. Megtanulod az asztrális projekciót.

 

Vegetáriánus leszel. Csak káposztát eszel. Kipróbálod a makrobiotikus- és a bioétrendet, nem eszel genetikailag módosított élelmiszert. Felkeresel egy amerikai bennszülött gyógyítót, inipi szaunázol. Kínai gyógynövényeket, moxa-terápiát, shiatsut, akupresszúrát, feng-shuit próbálgatsz. Elmész Indiába. Találsz egy új gurut. Leveted ruháidat. Úszol egyet a Gangeszben. A Napba bámulsz. Leborotválod a fejed. Kézzel eszel, ápolatlan leszel, hideg vízben zuhanyozol.

Törzsi éneket énekelsz. Átélsz előző életeket. Kipróbálod a regresszív hipnózist. Őséneket üvöltesz. Ütöd a párnát. Kipróbálod a Feldenkrais-módszert. Csatlakozol egy házas hétvége csoporthoz. Elmész a Unity egyházhoz.

 

Megerősítéseket írsz. Kívánság táblát készítesz. Újjászületsz. Ji-csinget vetsz. Tarot kártyát olvasol. Tanulmányozod a zent. További kurzusokat és workshopokat végzel el. Rengeteg könyvet olvasol. Tranzakcióanalízist készítesz. Jóga leckéket veszel. Belemerülsz az okkultba. Mágiát tanulsz. Kahunával dolgozol. Sámáni utazáson veszel részt. A piramis tövében ülsz. Nostradamust olvasol. Felkészülsz a legrosszabbra.

 

Elvonulásra mégy. Kipróbálod a böjtöt. Aminosavakat szedsz. Beszerzel egy negatív ion generátort. Egy rejtélyes iskolához csatlakozol. Titkos kézfogást tanulsz. Kipróbálod az alakformálást és a színterápiát. Szubliminális hanganyagokat hallgatsz.

 

Agyi enzimeket, antidepresszánsokat és virágkivonatokat szedsz. Gyógyfürdőkbe jársz. Egzotikus alapanyagokból főzöl. Távoli vidékek ismeretlen erjesztett furcsaságaiba nézel. Tibetbe mész. Szent emberekre vadászol. Kézen fogva körbeállsz, míg megbódulsz. Lemondasz a szexről és a moziról. Sárga köntöst öltesz. Csatlakozol egy szektához.

 

A pszichoterápiák végeláthatatlan variációit próbálgatod. Csodadrogokat szedsz. Számtalan folyóiratra fizetsz elő. Kipróbálod a Pritikin diétát. Kizárólag grapefruitot eszel. Tenyérből jósoltatsz. New Age-es gondolatokat gondolsz. Javítasz környezeteden.

Megmented a bolygót. Auralátásra mész. Kristályt hordasz. Hindu asztrológiai értelmezést készíttetsz. Transzmédiumot látogatsz. Szexterápiára mész. Kipróbálod a tantrikus szexet. Baba Akárkivel megáldatod magad.

 

Csatlakozol egy anonim csoporthoz. Lourdes-be zarándokolsz. Meleg vizes forrásokba merülsz. Csatlakozol Aricához. Gyógyászati szandált viselsz. Leföldeled magad. Több prána energiát lélegzel be, hogy kifújhasd a poshadt fekete negativitást. Kipróbálod az aranytűs akupunktúrát. Beszerzel egy kígyó-epehólyagot. Kipróbálod a csakra légzést. Kitisztítod az aurád. Meditálsz a Kheopszban, a nagy egyiptomi piramisban.

 

ezomaniahuezomania_4-1341579993-ezoterikus-kepek-011

 

 

Azt mondod, hogy te és a barátaid a fentiek mindegyikét kipróbáltátok?

 

Ó, ember! Te csodás teremtés! Tragikus, komikus és mégis mily csodálatra méltó.

Olyan bátor, hogy folytatja a keresést!

 

Mi hajt minket, hogy továbbra is a választ keressük?

A szenvedés? Ó, igen. A remény? Bizonyosan. De van valami több ennél.

 

Intuitívan tudjuk, hogy valahol van egy végső válasz. Sötét zsákutcába érő mellékutakon botladozunk;

kihasználnak és megvezetnek, kiábrándítanak, és belefárasztanak, és mégis tovább próbálkozunk.

 

  • Hol van a vakfoltunk?
  • Miért nem találjuk a válaszokat?
  • Nem értjük a problémát, ezért nem találjuk a választ sem.
  • Lehet, hogy ultra egyszerű, ezért nem látjuk.
  • Lehet, hogy a válasz “odakinn” van, és ezért nem találjuk.
  • Lehet, hogy olyan sok hitrendszerünk van, hogy nem látjuk a nyilvánvalót.

 

next

 

Tömegek követnek spirituális utakat, azonban alig vannak olyanok, akik végül sikerrel járnak, és ráébrednek a végső valóságra. Miért van ez? Rituálékat és dogmákat követünk, buzgón gyakorlunk spirituális diszciplínákat – és

mégis újra összeomlunk!

 

Még ha működik is, az ego gyorsan belép a képbe, és magával ragad minket a büszkeség, az önelégültség, és az, hogy azt hisszük, tudjuk a válaszokat.

Ó Uram, ments meg azoktól, akik tudják a válaszokat! Ments meg az „igazságért kiáltóktól”!

Ments meg a jótét lelkektől!

 

Az összezavarodottság a megváltásunk. Az összezavarodottnak van reménye.

Tarts ki zavarodottságod mellett. A végén ő lesz a legjobb barátod, legjobb védelmed mások halálosan komoly mivolta ellen, és kezeskedik azért, hogy eszmék, ideáik ne erőszakolhassanak meg.

Ne feledd!

Ha össze vagy zavarodva, akkor még szabad vagy!

 

 

Az ihletet dr. David R. Hawkins gondolatai adták.

Forrás: http://www.filosz.hu/