Érzékeink börtönében

Érzékeink börtönében

Mindenkinek vannak függőségei.

 

 

Még nekem is. Jók és rosszak egyaránt. A jókat megtartom, a rosszaktól igyekszem megválni….

Az érzékek kultúrája csábít.  Beburkol bennünket a popkultúra.

A huszonnégy órán át futó hírek információfüggővé teszi az embereket. Elég csak a fészre gondolni, ha valaki nem néz tv-t.

A helyi híradások kipécézik a legvéresebb balesetet, a legszaftosabb botrányt, a politikai életre leselkedő legparanoiásabb veszélyeket, amelyeket aztán felszolgálnak reggelire, ebédre, vacsorára, hogy aztán csak vergődjünk álmunkban.

 

Tiszavirágéletű senkikből hírességeket kreálnak, hétköznapi életük minden percét kamerákkal követik, és a tudatlanul élt élet feltupírozott banalitásával népszerűsítik őket.  A szerelmi afférok, a túlélésért folytatott harc, a betegségekről szóló, zaftos beszámolók, a vállalatok kielégíthetetlen étvágya mind-mind az egyre nagyobb szenzációhajhászás kellékei.
Magától értetődik, hogy ahol nincs személyes élete az embernek, nincs saját élete, és hiányoznak jellemének mélységei, ott mesterséges életre van szükség, amely mások értékein alapul.

Az érzékekre alapozott életnek vagy kultúrának nincs más választása, mint folyton fokozni a szenzációkat, mivel nagyon gyorsan hozzászokunk az állandó dobpergéshez.

Mivel szemmel láthatóan ennyire az érzékeink börtönébe vagyunk zárva, és nincs kapcsolatunk a saját valóságunkkal, nincs más hátra, mint feltaláljuk az elmés “valóságshow”-kat. Lehet-e még ennél is neurotikusabb az a kultúra, amely teljesen mesterséges életet épít fel?

Nem beszélve arról, hogy egy generáció nő fel ezeken az értékeken.

Ha lemondunk az emberi kapcsolat, a mélység, az értelem reményéről, akkor csak az érzékek birodalmát találjuk.

 

Ezért még többre van szükségünk belőle, még gyakrabban.  Jó példa erre a Facebook jelenlét. Van erre a jelenségre egy ismerős, de csúnya szavunk: függőség.

Az érzékek kultúrája mást sem tud produkálni, mint a függőséget és megtört reményeket, mint ahogyan a fundamentalizmus sem tud mást, mint merevséget és óriási árnyékot vetni ránk.

Ha tudatosan megvizsgáljuk, nagyon kevesen mentesek a függőségtől, ha vannak ilyenek egyáltalán.

Nincs olyan ember, akinek ne lennének megtört reményei és szorongáskeltő helyzetei. Minél jobban próbáljuk irányítani emberi létünk ilyen vonatkozásait, annál messzebb toljuk a tudatosságot attól a lényegi misztériumtól, amelyben élünk.

Ha megvizsgáljuk mindennapi életünk pszichopatológiáját, azt tapasztaljuk, két személyes és kulturális forma uralkodik benne: a függőségek és a parafíliák.

 

A függőségek megtalálhatók a reflexszerű, gyakran tudattalan szorongáskezelő viselkedések mögött. Azonban túlságosan egyszerű az ilyen szorongáskezelő stratégiákat szimplán függőségnek bélyegezni, aztán nem törődni vele.

Mindannyiunknak vannak mindennapi rituáléink. Ott vannak a tv programok, az internet, a technikai kütyük, a Facebook és társai, hogy reflexszerűen bebiztosítsuk magunkat: a kikapcsolódás világa megbízhatóan csak egy karnyújtásnyira van, és csupán rá kell kapcsolódnunk.

Menekülünk az egyedülléttől a magány egyetlen komoly ellenszerétől.

Elkerüljük az önmagunkkal folytatott párbeszédet, pedig mi magunk vagyunk az egyetlen olyan ember, aki jelen van minden személyes drámánknál.

 

Figyelmen kívül hagyjuk álmainkat, “mély-énünk”folyamatos kommentárját arról, hogyan mennek a dolgaink, és hogyan mehetnének még jobban. Nem veszünk tudomást a múltról, pedig tele van azokkal az utalásokkal, amikor mi állítottunk fel saját magunknak a csapdát.

 

A függőségek – bármi legyen is az – eltereli a figyelmet a lélek dolgairól.

Mindannyiunknak az a feladata, hogy figyelemelterelés nélkül viseljük el az életünket, és mindaddig szenvedjünk lelkünk kínjaitól, – elsőre rosszul hangzik ugye? – amíg nem hagyjuk, hogy oda vezessenek, ahová szeretnének.

 

 

Tudatosabb “szenvedés” nélkül soha nem leljük meg a mélységet és az értelmet, soha nem növekedünk igazán, és soha nem változtatjuk meg igazán az életünket.

Ám vajon mennyire tud vonzó lenni egy olyan filozófia, pszichológia, amely a keblére öleli a szenvedést ahelyett, hogy gyors menekvést kínálna tőle?

Nem csoda, hogy kultúránk olyannyira a függőségekbe merült, és óriási iparágak nőttek ki, hogy segítsenek kezelni a kapcsolat nélküli létezés szorongását.

És mégis csak annak van reménye a növekedésre, aki hajlandó szembenézni a függőségekben rejlő figyelemelterelés mintájával.

 

A lélektan alapvető igazsága – ami elől az énünk újra és újra megfutamodik -, hogy legtöbbször csupán kínok, keservek révén jutunk el oda, hogy lelkileg növekedni, fejlődni, érni tudjunk.

A réges-régi dolgok ismétlésének csapdájában vergődünk vég nélkül, reménytelenül.

 

A parafíliák hasonló módon tartanak bennünket a markukban. A görög szeretet szóból származó kifejezés arra utal, hogy együtt kell élnünk a vágy sokféle megjelenésével és változatával.

Az angol desire (vágy) szó egy latin hajózási kifejezésből származik, amely azt jelenti, hogy “csillagi“. Akinek vágya van, annak iránytűje, szándéka, iránya van. A vágy elvesztése azt jelenti, hogy sodródunk a végtelen tengeren.

Az amerikai és európai kultúra gyakran összetéveszti a “vágyat” a “szeretettel”! A jóllakás utáni csillapíthatatlan vágyunk, a küzdelemtől való menekülés vágy, a test, a siker, az édes élet vágya mind-mind a lelkünkhöz való hűségünk rovására megy. Mindegyik képes a lehető legszűkebb cellába zárni az embert.

 

A lélek egyre nagyobb életet akar, s amire vágyik, annak kevés köze lehet énünk programjához: a szenvedésektől meg összetűzésektől való mentesüléshez.

Korunk parafíliái, zavaros vágyai (szerhasználat, mérgezett fogyasztói világ) azzal kecsegtetnek, hogy kitöltik a lélek ürességét. A függőségekhez hasonlóan az eltorzult vágyak e formáit sem szabad morálisan elítélnünk; annak alapján kell megítélnünk őket, hogy mennyire hatékonyan adják meg a léleknek azt, amire igazán szüksége van.

 

Mindenkinél más a lélek programja, és van, amikor pillanatról pillanatra változik, de ha nem tudatosítjuk, akkor valami külsőre vetül.

Hasonlóan Dante poklában a falánk táplálékhoz, a könyvesboltok szerelmi regényeihez, a Tv sorozatok nézéséhez, a Facebook -on való szörfözéshez.

A céljától eltérített szeretet megjelenik a bennünket elárasztó reklámokban, amelyek lopva megnyugvást, gyógyulást, átalakulást ígérnek.

Megtaláljuk a “tanácsadók” által felszolgált cukormázas katyvaszban, az “érezd jól magad” elvét valló terapeutákban és spirituális sarlatánokban, akik a szenvedés nélküli gyógyulást, az azonnal jobb életet kínáló megoldásokat ígérik.

A szeretet üzletté válása méltatlan ehhez az erőhöz

– a lélek erejéhez – ; ez tartja röghöz kötve az emberiséget már évezredek óta, és biztosan leértékeli azokat a viszontagságokat, amelyek a lélek kér tőlünk.

 

Forrás: James Hollis, Ph.D.
“Finding Meaning ind the Second Half of Life”
műve alapján.

Ugye te is rendben vagy testileg-lelkileg?

Ugye te is rendben vagy testileg-lelkileg?

Köszönöm, jól vagyok!

Néha van egy olyan érzésem, hogy mintha mindenki beteg lenne ebben az országban.
Mintha mindenkinek párkapcsolati, munkai, egészségügyi, anyagi ….stb. problémája lenne.

Számtalan “szakértő” adja a tanácsokat.
De ha ezt így folytatjuk, akkor garantáltan lesznek is problémáink.

Nem akarom elhinni, hogy mi mindenre kapunk “szakértést”.

Természetesen életünk során bizonyos nehézségek, problémák felmerülhetnek, de ezeket meg is tudjuk oldani, ha egészséges gondolkodásmóddal és józan paraszti ésszel rendelkezünk.
Ha visszatekintünk életünk előzményeire, akkor mindez bizonyságot is nyert.

Akkor miért van az, hogy olyan internetes oldalak virágoznak, melyek sokszor a test-lelki egészséges embert is földbe döngölő, ijesztgetős cikkekkel bombázzák és tanácsokkal látják el. Amit a többség el is hisz. Sajnos.

A legszomorúbb azonban az, hogy okos, értelmes emberek is. Legalábbis annak tűnnek.

 

Gondoltam kicsit körbejárom a témát…. mert nem akarom tudomásul venni, hogy ily sok balga ember lenne……természetesen engem is időnként beleértve 🙂 lassan már egy szúnyogcsípést is bőrráknak diagnosztizálok…. jó, jó, ez most csak a vicc kategória volt.

Komolyra fordítva:

 

Nagyon tetszik az a kifejezés,hogy cyberchondria. Ez a korábban megszokott hipochondria online verziója, ahogyan Dr. Aboujaoude standfordi pszichiáter fogalmazta meg.

A statisztikák azt mutatják, hogy elképesztő mennyiségű egészségügyi (testi-lelki) témájú keresést indítunk a neten.
Nyilvánvaló, hogy valamilyen gondunk van, vagy úgy véljük, hogy van, ezért kiguglizzuk.

A szakember szerint minden ilyen kereséssel, olvasással egy olyan útra léphetünk, ahol az eredeti állapotunkhoz képest, még újabb és nagyobb szorongással számolhatunk.

Vegyük például a hipochonder esetét, orvosi szemmel. A beteg orvostól orvosig jár, mivel nem csillapodott a kivizsgálás iránti igénye, miszerint ő nagyon beteg. Még a negatív leletek sem győzik meg.

A kezelőorvosok szerint ez az állapot nehezen oldható, mintha nem akarna megnyugodni a páciens: elégedetlen a leleteivel, és hiába mondják az orvosok, hogy nincs semmi baja, mégsem sikerül a hipochondert megnyugtatni.

A mai, XXI. századi cyberchondria ennek az állapotnak az online megfelelője, mert a Google-keresések sorozatos ismétlése ugyanezt a szorongás-láncolatot indítja el. Valójában egy ördögi kör jöhet létre: a hipochondriás szorongások generálják a Google használatát, ami aztán felerősíti a további hipochondriás érzelmi működést, ami újabb keresőszavak bevetését eredményezi.

Egy kényszeres cselekvéssorral állunk szemben: a szorongásvezérelt ösztönzésnek nehéz ellenállni – ez pedig az újabb adatok miatt még erősebb félelmekhez vezet.

Dr. Aboujaoude szerint leginkább a perfekcionista karakterek esnek áldozatul a cyberchondriának, mert ők azok, akik mindig a tökéletes és részletes választ keresik – az internet pedig olyan felületnek tűnhet, mely rendelkezik ezzel a tökéletes válaszlehetőséggel, hiszen „mindent tud, amit lehet”. Így kezdődnek a vég nélküli keresések a határozott válaszok után…

Számtalan olyan oldallal találkozhatunk, melyeket valójában nem orvosok, vagy komoly alternatív képesítéssel rendelkező tanácsadók készítenek, hanem olyan civilek, akik valamilyen érzelmi indíttatásból szükségét érzik, hogy „tudásukat” közreadják.

Természetesen ezeket az információkat ők is csak beszerzik valahonnan – általában szövegmásolás segítségével. Amikor pedig készen van egy ilyen „összetákolt” adathalmaz, már csak várni kell, és kisvártatva összetalálkozik az amatőr tanácsadó tudattalan agressziója és a keresést indító „páciens” tudattalan szorongása. A tudattalan agresszió persze látszatra másról sem szól, mint az önzetlen segítségnyújtásról.

A ránk ömlő információk halmazában, a „kezdettől a végig” típusú tünetgyűjtés során könnyen eljuthatunk a torokfájástól a gégerák diagnózisáig.
Vagy az egyszerű rosszkedvtől, a depresszióig. A jelenleg nem működő párkapcsolatomtól, a nem kellek senkinek érzetéig.

Ám ami a képernyőn megtörténhet, a valóságban nem fordulhat elő. Amikor orvoshoz megyünk, egy szakember rendezi sorba a tüneteket, s miközben ezt teszi, már megalkotja a differenciáldiagnózisokat is – vagyis végiggondolja, milyen kórképek jöhetnek még szóba, mit lehet elvetni, mi az, ami indokolttá tehet további kivizsgálásokat.
Most itt szándékosan nem ejtek szót a manapság az orvosokról kialakult véleményekről.

Amikor viszont internetes keresés találatait olvassuk, nincs ilyen „sorompó”, senki szaktudása nem állítja le a cikk/oldal olvasását a negyedik sornál, hogy „ hééé ne olvass tovább, ne folytasd, mert az már rég nem rád vonatkozik”, mert már rég nem az eredeti kérdéshez illő válaszokat tartalmazza, hanem annál jóval többet.

A kritikai szűrés hiánya pontosan látszik a „segítségnyújtónál”, aki láthatóan inkább saját „tökéletes tudásának” nárcisztikus élményét akarja átélni, mintsem arra gondolna, hogy mit okozhat ezzel a másik oldalon lévő, már eleve szorongásokkal küzdő olvasónak.

Fontos!

Az információ birtoklása nem azonos a szaktudással – ám a laikus „segítő” oldalak úgy bánnak a halmazba szedett tünetsorokkal, mintha szaktudás birtokában lennének, holott ez távolról sincs így.

Az olvasó pedig mit tehet? Hisz a Google első kör találatainak, mert úgy gondolja: ha ezek a legnépszerűbbek, akkor nyilván igazak is. Ha a Facebook-on lépten-nyomon ilyen oldalakba ütközik ráadásul úgy, hogy többezres lájkolója vagy megosztása van, megint csak elhiszi.

Én már régóta a hitetlenkedők táborába tartozom. Természetesen nem a mindent elutasítókéba, hanem a „mindent megfontolók” táborába.

De ne gondoljuk azt, hogy csak az internetes világban érnek utol a hülyeségek. Áh, dehogy.

Régen az internet helyett voltak a szomszédok, a rokonság, a barátok, “jóakarók”….

Rég megtanultam a leckét….
Kisebbik lányom két éves kora óta diabéteszes. Akkoriban még nem volt internet, csak a „jólértesült” szomszédok, ismerősök osztották a kéretlen és ijesztgetős tanácsaikat. Bevallom, hogy teljesen tanácstalan voltam mit lehet elhinni és mit nem… még az orvostudomány is gyerekcipőben járt a gyerekkori cukorbetegséget illetően.
Természetesen az inzulin beadására, a csöppnyi élet megváltozására irányuló mindenféle instrukciót hetente megkaptam a professzortól.

De hát milyen is egy aggódó szülő…
Akkoriban az internet Magyarországon még a Dunában dominózott….  helyette volt egy szép vastag és nehéz orvosi könyv a házi könyvtáramban.
Ebből próbáltam kihámozni az ismereteket.

Mikor erről említést tettem az orvosnak, háááát…… nem volt finom velem.
Sőt. Kifejezetten felemelte a hangját, hogy ilyet többet ne tegyek. Ne olvassam.
Kérdeztem: miért?
Azóta belém égett a válasza: a féltudás, nem tudás! Ezzel a féltudással csak árthat a lányának.
A orvosi könyvet pedig nem olvastam tovább.

Azóta is megkérdőjelezek mindent, amit olvasok, látok, hallok.
Ezért fogadok fenntartással minden önjelölt guru tanácsát, nagy tudású oldalak cikkeit.
Az élet megtanított rá.
Te is figyelj oda, hogy mit olvasol, de leginkább, hogy mit hiszel el!

 

Forrás: Dr. Aboujaoude a Stanford Egyetem pszichiátere és szerzője többek között : Az e-Személyiség veszélyes hatáskörei (a New York Times szerkesztői választása).
Mindennapi Pszichológia

Képek: itt

 

Nem csak kenyérrel él az ember….

Nem csak kenyérrel él az ember….

Ha lépést akarunk tartani a mai felgyorsult világunkban, akkor szükségünk van különféle tudásanyagra, megközelítési módokra, MÉLY MEGÉRTÉSEKRE!

“Nem csak kenyérrel él az ember”

mondták régen, és ma már valóban nem a kenyér megszerzése a legnagyobb problémánk. Ezt itt most ne értse senki félre!

Nézzünk csak körül a környezetünkben, a Facebook-on. Úgy tűnik, hogy eszementen sok problémára keressük a választ. Számomra sokszor úgy tűnik, hogy nincs egy olyan ember, akinek ne lenne vélt vagy valós problémája.

Sokszor úgy érzem, mintha szándékosan sulykolnák belénk, hogy valami nincs rendben az életünkben.

Nagy tömegekben élünk városainkban, és gyakran szenvedünk a modern élet által kínált környezettől, amely zsúfolt, szennyezett, néha fojtogató. De talán legnehezebb elviselni saját magunkat.

Sokan tanácsolják, hogy képzeljük el az életünket sikeresnek, gazdagnak, vidámsággal teli, teljes életnek, de a fenébe is, valahogy ritkán jön össze. És ami még  legrosszabb, hogy nem tudjuk, hogy miért.

Pedig az ember a miértekre kíváncsi.

Szeretne sokkal többet megtudni önmagáról, a saját személyes etológiája érdekli.

Az emberi viselkedés tudománya, a humánetológia valamennyire mindenkit hozzásegít, hogy megértsük önmagunkat. Megértsük a környezetünk viselkedését.

A saját életünk élvezete is sokkal nagyobb lesz, ha tudjuk, hogy hogyan is jön létre ez a különös teremtmény, amik mi vagyunk.

Ha ezt értjük, akkor az életben adódó kellemetlenségeket is sokkal könnyebb elviselni.

Ahhoz, hogy egy szép kerek kép alakuljon ki magunkról, félre kell tenni néhány hiedelmünket.

A legelső talán az, hogy korlátlan urai vagyunk a sorsunknak.

Ez tévedés.

Életünket, sorsunkat nemcsak a szorgos munkálkodásunk vagy a szerencsénk, hanem a génjeink is jelentősen befolyásolják.

A lecke az, hogy fogadjunk el a génjeink által ránk szabott adottságainkat és támaszkodjunk azokra, amikor valamilyen kedvezőbb életet, munkát szeretnénk magunknak. Vagy egyszerűen azt a fránya sikert, amire oly régen vágyakozunk.

Paradox módon a második elvetendő hiedelem, hogy ki vagyunk szolgáltatva génjeinknek, hogy sorsunk eleve elrendeltetett és képtelenség változtatni rajta.

Ez sem igaz.

Az ember hihetetlenül alkalmazkodóképes, mindig változtathat meglévő állapotán, ha tudja a módját.

Különleges vagy?

Hát persze. A genetikai változatosság az egyik tényezője a különlegességüknek.

Minden ember különleges!

Lehet, hogy ezt még maga sem tudja, lehet, hogy elkeseredett, nem találja helyét a világban. Úgy érzi , neki mindenből kevesebb jutott.

Ez azonban téves hiedelem!

Minden ember élettörténete más és más, és történetének lényeges pontjain saját maga dönti el a folytatását.

Az ember azonos a történetével!

Ez hozza létre azt az elképesztő változatosságot, ami csak az emberi fajt jellemzi, és azt a különlegességet, amely mindannyiunkat jellemez.

Az ember soha nincsen kiszolgáltatva sorsának, ha aktívan irányítja azt.  (ezt milyen egyszerű így leírni, de sokszor milyen nehéz megvalósítani)

Előfordul, hogy valami nem sikerül, komoly kár és sérülés ér minket. Akár anyagi, akár lelki.
Ez változtathat ugyan a történetünkön, de a folytatás is rajtunk múlik. Az emberek nagy része minden helyzetből talál kiutat.

Különlegesség ez is, de tanulható és elnyerhető.

Különlegesség továbbá az is, hogy mi kerül a fejünkbe.

Milyen személyes kultúrát építünk fel magunknak. Választhatunk a korábbi ismeretünk függvényében, egy általunk tisztelt személy véleménye alapján, vagy akár jó könyvek, filmek hatására is.

Minden ismeretet fel lehet csipegetni. Magam is ezt teszem.

Az ember először azt hiszi, hogy mérhetetlen távolság választja el a “szakértőtől”, aki valamit magas színvonalon művel.

De ez is csak egy rossz hiedelem.

Ha naponta csak néhány új dologgal ismerkedem meg, szép lassan kiderül, hogy ez a távolság már nem is olyan nagy, és egy idő után már nem létezik.

Csak éppen el kell hinnem, hogy minden tudás, minden ismeret, minden kultúra apró napi ismeretadagokból építhető fel.

Aki ezt elhiszi, és képes ezt gyakorolni, az fel tudja építeni saját különlegességét.

 

 

Inspiráció:
Csányi Vilmos ( biológus, biokémikus, etológus)
” Az emberi viselkedés” c. könyve alapján.

Mikor nevettél utoljára “Istenigazából” úgy, hogy közben a hasadat fogtad?

Mikor nevettél utoljára “Istenigazából” úgy, hogy közben a hasadat fogtad?

Eléggé morbid ez a kérdés.

Egy vallomással kezdem.

Azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok nagyon komoly típus, arcomon általában mosoly, időnként széles vigyor ül. Bármi történik is velem….

Mostanában észrevettem, hogy némileg nyomott vagyok. Frusztrál, hogy időnként túlvállalom magam, stresszel, hogy nem tudok az anyagaimmal időre elkészülni. Gyomorgörcs, ha valami technikai dolgot nem tudok elsőre megérteni és pikk-pakk alkalmazni, utálom, hogy sajnos perfekcionista vagyok (vagyis sokat tökölök, bocs a kifejezésért)….. és sorolhatnám.

Rájöttem, hogy mostanában a mosoly már eltűnt a képemről, savanyú képpel, némi önsajnálattal vegyítve szomorúan bámulom a laptopot, vagy az iPadet, miközben gőzerővel kellene tennem a dolgom.

Kifogásokat kerestem, hogy miért nem haladok. Pl. köhögök és így nagyon nem megy a hangfájl elkészítése, nem tudom beindítani a soundcloudot. Mentségemre szolgál, hogy egyébként igaz is ….

Fáradtnak éreztem magamat és nyűgösnek. Betudtam a koromnak és a tavaszi fáradtságnak.

 

Aztán történt valami.

Akadt egy segítőm – tudtán kívül –  aki nevezetesen a lányom volt.  Akkor már három hete szenvedtem a megfázásos tünetekkel, és ő, a galád vette a merészséget és kifigurázta a saját anyját.

Mármint engem. Mindezt telefonon keresztül. Ami egyébként érdekes beszélgetés volt, mivel nekem egyáltalán nem volt hangom, ezért az általa feltett kérdéseket, ő rögtön meg is válaszolta.

Tette mindezt olyan “egetverő” jó humorral, hogy elkezdtem először mosolyogni, aztán nevetni és a végén a térdemet csapkodva hangtalanul hahotázni. Azóta is fáj a rekeszizmom.

És mi lett ennek a féktelen röhögésnek az eredménye?

Jobban érzem magam.

Energikusabb lettem.

Az agyam penge …. na jól van, némi túlzással…

Nem bosszankodom bizonyos dolgokon.

Talán még jobban alszom is….

 

Gondoltam, hogy utánajárok, -ha nálam ilyen hihetetlen jó eredményt ért el egy féktelen hahotázás, –  vajon ennek mi lehet az oka?

A nevetés gyógyítási, mentálhigiéniés eszköz.

Évente 6205-ször nevetünk: egy felnőtt egy nap alatt átlagosan 17-szer nevet.

 

Ez persze semmi a gyerekek napi 40-es átlagához képest. Így tudtunkon kívül naponta igazodunk Nicolas de Chamfort, a 18. századi moralista híres mondásához: „azt a napot vesztegettük el leginkább, amelyen nem nevettünk”.

Rabelais, majd Kant ismerték fel elsők közt, hogy a nevetés pharmakon. A nevetést e hatása alapján a testedzéssel lehet összehasonlítani. A nevetés „belső kocogás”, mely minden szervünket megmozgatja. Ha sokat nevetünk egy nap, az még egy maratoni futásnál is többet ér.

 

Figyelem! Nagyon fontos!

Szív- és érrendszeri szempontból húsz másodperc intenzív nevetés megfelelhet akár három perc evezésnek vagy sebes gyaloglásnak!

Nevetéskor megemelkedik a pulzus és a vérnyomás, felgyorsul a vérkeringés – majd a nevetést követően a pulzus megnyugszik és a vérnyomás lecsökken.

Miként az edzésnek, a nevetésnek is két fázisát különböztethetjük meg: az arousal-fázist, amikor a szívritmus nő, és az ellazulási fázist, amikor a szív megnyugszik. Nevetés közben pulzusunk 120 BpM-et is elérhet. Tehát a nevetés megdolgoztatja a szívizmokat, fokozza a vérkeringést, így több oxigén jut el szerveinkhez.
A nevetés éppúgy eustressz (jó stressz), mint a mozgás, tehát szimpatikus idegrendszeri aktivációt vált ki, s ezt mindkét esetben pozitív érzések, esetleg eufória kísérik. Ilyenkor a stressz negatív összetevője hiányzik. A distressznél (rossz stressz) a kortizol nevű hormon szintje nő meg, méghozzá elég tartósan, és elnyomja az immunrendszert: ezért hosszú távú negatív stressznek kitéve könnyebben leszünk betegek.

Úgy tűnik, hogy a nevetés és a mozgás épp fordított hatással vannak az immunrendszerre, mint a distresszek. Amikor nevetünk vagy kocogunk, megnő a rákos sejteket és fertőző ágenseket, pl. vírusokat elpusztító természetes ölősejtek száma. Ha szívből nevetünk, ez úgy modulálja az immunrendszer összetevőit, mint egy karmester a zenekart. Ráadásul ezek a változások elég tartósak: egy kiadós nevetés után több óráig is fennmaradnak. A stressz olykor álmatlansághoz vezet – a nevetés ebből is kigyógyíthat.

További egyezés a mozgás és a nevetés közt, hogy mindkettő fájdalomcsillapító, mivel felszabadítják a belső opiátokat, pl. az endorfinokat.

Melyek a nevetés okai?

Nehéz eldönteni, mivel a nevetés eredete jórészt tudattalan.
És a nevetés célja? Van-e egyáltalán – vagy a nevetés öncélú? Az evolúciós pszichológia szerint kellett, hogy legyen valamilyen funkciója, ezért szelektálódhatott – miként sok más magatartás is.

A nevetésben részt vevő ősi agyterületek (pl. jutalmazó központ) valóban evolúciós eredetre utalnak.

Hogyan alakulhatott ki a speciálisan emberi nevetés?

Egy alföld Afrikában, 50 000 évvel ezelőtt. Homók egy csoportja az éj leszálltakor a tűz köré gyűlik. Hirtelen egy reccsenés a fűben: mindenki lemerevedik. Egy homo óvatosan a zaj irányába közelít, majd felfedezi, hogy a zaj oka csupán egy aprócska rágcsáló: ekkor hatalmas nevetésben tör ki. A jelenet az úgynevezett vaklárma elméletet illusztrálja, amelyet 1998-ban tett közzé Vilayanur Ramachandran (San Diego-i Egyetem, USA) idegtudományi professzor.

A nevetést tehát egy váratlan esemény váltja ki, amelynek fényében az összes megelőző tényt újra kell értelmezni. De ez sem elég: hiszen így minden tudományos felfedezés vagy paradigmaváltás vicces volna! Még valami kell: az újraértelmezés, az új modell inkonzekvens kell, hogy legyen: nincs valódi veszély. Vaklárma.

 

Mi ennek az evolúciós haszna?

Mit csinálsz a nevetés e ritmikus sztakkátó-hangjával? Értésére adod a rokonaidnak, akik osztoznak génjeid egy részében, hogy ne vesztegessék rád értékes energiáikat, ne siessenek a segítségedre: nincs valós veszély, minden rendben. Tehát ez a természet OK-jele. Ily módon két alkotóelem szükséges a nevetéshez.

Először az agy egyik része – az amygdala – lehetséges veszélyt jelez: „Úristen, mi ez? Csak nem egy ragadozó?”, de mindjárt a következő pillanatban válaszol az anterior cingulum: „Nincs is itt semmi veszélyes, csak egy apró állatka”. Ez a kis jelenet lehetne a „sok hűhó semmiért” őse.

Mindezt megerősíti, hogy a humor gyakran maga is egyfajta agresszió: a kinevetést szinte támadásként is fel lehet fogni. Egyes vadászó-gyűjtögető társadalmakban a humor kifejezetten szadisztikus-kárörvendő jelleget ölthet: azon nevetnek, ha a másikat baleset vagy szerencsétlenség éri.

 

Raymond Hames antropológusról mesélik például a következőt. Mikor az Amazonas őserdejében a ye’kwanák körében élt, egyszer egy kunyhóba érve beverte a fejét a keresztrúdba, a földre zuhant és erősen vérzett, miközben vonaglott fájdalmában. Meglepve észlelte, hogy a körülötte álló ye’kwanák kétrét görnyedtek a röhögéstől.

Ám saját kultúrkörünkben is találkozunk a durva káröröm jelenségéve.

Például nevetünk egy férfin, aki mechanikusan követ a tekintetével egy csinos nőt, és közben beveri a fejét egy oszlopba; vagy A modern idők Chaplinjén, aki továbbra is meghúzza a csavarokat, pedig már nem dolgozik a futószalag mellett. Az ember mindkét esetben mechanikusan, robotként viselkedik.

Homloklebeny és nevetés, avagy ami igazán emberi a nevetésünkben.

A nevetés képessége “előhúrozott”, tehát az ehhez szükséges idegpályák velünk születetten jelen vannak. E pályákat amerikai és német neurológusok azonosították agyi képalkotó eljárással. Megállapították, hogy nevetéskor nem egyetlen agyi zóna aktiválódik, hanem egy teljes neurális kör, amely sok agyterületen fut át. Ha viccet hallunk, mintha csak megcsiklandozták volna idegsejtjeinket.

 

 

Vajon sokan miért nem értik meg a viccet?

 

A nevetés neurális köre a jobb félteke ventromediális prefrontális (VMPF) részéből indul (szem fölötti rész a homloklebenyben): ennek segítségével a komikus helyzeteket, a pár vonással ábrázolt karikatúrákat „egészekként” fogjuk fel – ha viszont elkezdjük kihámozni, miért viccesek ezek, a komikus hatás eltűnik, és vele együtt a nevetés is. Neurológusok észrevették, hogy akiknél a jobb oldali VMPF sérült, nem értik a viccet, a szójátékot, sőt némelyiküknél a nevetés teljesen eltűnik. A VMPF csak akkor aktiválódik, ha a viccet valóban humorosnak találjuk: segít tehát a vicc viccként való felfogásában.

A VMPF közvetlen összeköttetésben áll az örömérzésért felelős ősi agyi rendszerrel, a „jutalmazási körrel”. Ez utóbbi szerepét bizonyították kaliforniai kutatók: a kísérleti alanyoknak vicclapokból válogatott karikatúrákat mutattak, miközben fMRI-vel (funkcionális mágneses rezonancia készülék; agyi képalkotó eljárás) vizsgálták az agyukban bekövetkező változásokat.
Kiderült, hogy ugyanazok a jutalmazó pályák aktiválódtak, mint a kokain, a pénz hatására, vagy egy szeretett személy megpillantásakor. Az egyik legfőbb jutalmazó központot, a nucleus accumbenst valósággal elárasztotta az euforizáló hatású dopamin.

Később az is kiderült, hogy a nevetés szó szerint megváltoztatja világlátásunkat. Jack Pettigrew (Queensland Egyetem, Ausztrália) és csoportja azt mutatta ki, hogy a nevetés módosítja a vizuális észlelést.

Pettigrew szerint ilyenkor egyszerre látunk mindkét féltekénkkel: a jókedv e pillanataira tehát egy különleges agyi állapot jellemző. 

A nevetés felszabadít.

Hirtelen kitörhetnek belőlünk visszatartott feszültségek, akár olyan oda nem illő helyzetekben is, mint az esküvő vagy a temetés. Charles Dickenst például gyakran elvezették a temetésekről. A Monsieur Dick című könyvben olvashatjuk, hogy Thackeray temetésén is röhögőgörcsöt kapott Dickens: milyen groteszk, hogy az csak ott fekszik kiterítve!… Majd összecsuklott a nevetéstől, és – legalábbis a regény szerint – rá 48 órára már ő is halott volt.

De nevethetünk veszély-, krízis-, sőt katasztrófahelyzetekben is. Túlélők mesélik, hogy a második világháború alatt, amikor óvóhelyeken bújtak meg, miközben körülöttük hullottak a bombák, váratlanul kitört belőlük a nevetés.

 

A nevetés nemcsak a mi egészségünket szolgálja, hanem csoportokét, egész társadalmakét is. Sőt, a nevetés alapvetően és eredendően társas: sokkal inkább nevetünk egymásnak, mint magunknak.

Végül az én egyedi és kiváltságos gyógymódom: mindennap jön egy hahotázást kiváltó telefonhívás az egészségem érdekében.

 

Mit gondolsz?

Fogsz-e nevetni harsányan, felszabadultan, ahogy csak egy kisgyerek tud úgy “istenigazából”?

Mindezek tükrében remélem, hogy igen!

 

 

Forrás: Tudomány/Sience

 

 

 

 

 

Lehet-e a siker egy értékmérő fogalom?

Lehet-e a siker egy értékmérő fogalom?

Nehéz kérdés.  Kinek mit jelent a siker?

Úgy vélem, hogy a siker az értékeinknek, értékességünknek csak egy kis szelete.

 

Az előző bejegyzésben azt az okos kis másfél kilós szervünket, az agyunkat vettem górcső alá…és befejezésként a baby-boomerek és az Y-Z generáció bezárkózásával fejeztem be.

Innen folytatom…

Az internet-adta lehetőségek robbanásszerűen kitágították a nyitottság lehetséges mértékének a technikai hátterét. A fiatalabb generációk sokkal jobban tudnak alkalmazkodni ehhez, mint a régebbiek.

Ugyanakkor az értékes információk felhígulnak az információ özönben, azaz a megnövekedett lehetőségek igen sokszor látszat-tudást, és nem bölcsességet adnak.

Az adott oktatási rendszernek óriási szerepe lehet abban, hogy felnőtté válva mennyire gondolkodunk logikusan, problémaközpontúan.

A jó tanár vitatkozni tanít. És itt nagyon fontos, hogy az igazi vita nem arról szól, hogy kinek van igaza, hanem arról, hogy mi az igazság.

Az a vélemény járja, hogy az internet korában már nem kell tanulni, hiszen minden információ és tudás fenn van a világhálón.
A vélemény részben igaz.

Végtelenül elkeserítő, hogy nagyon sok egyetemi előadás lényege még ma is az információ átadás. Természetesen igaz, hogy alapvető információkra szükség van a véleményalkotáshoz. Az is nyilvánvaló, hogy egy sor olyan szakma van , amely óriási felelősségű, sok esetben azonnali döntéseket kíván, ahol nem lehet kiguglizni, hogy pl. a beteg vajon éppen haldoklik-e, avagy mégsem.

De.

Az igazán jó egyetem gondolati mintákat ad. Eltérő „mindset”-eket mutat meg, és ezzel segíti azt, hogy az internetről és máshonnan ránk zúduló információkat keretbe, gondolatmenetekbe tudjuk elhelyezni. Azaz a jó egyetem messze nemcsak tudást ad, hanem bölcsességre is tanít. (Ez a kijelentés persze az oktatás egészére is igaz.)

Közhelyesen szólva, két dolog biztos:

az állandó bizonytalanság és a folyamatos, egyre gyorsabbnak tűnő változás. E két tényező milyen kihívások elé állítja az egyént és a társadalmakat?
Az állandó, felgyorsult változást a szervezetünk stressznek éli meg. A stresszről kimutatták, hogy gátolja az idegsejtek regenerációját az agyunk központi információ feldolgozó egységében, a hippocampusban. A túlzott gyorsítás kiégéshez vezet.

Azaz: meg kell adnunk magunknak és egymásnak a feltöltődés esélyét.

Nem véletlen, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező Angliában, ha valaki a munkájával kapcsolatos email-t küld a kollégáinak a hét végén, az nem dicséret tárgya, hanem megbélyegzéshez vezet, mert a kolléga nem tudja jól beosztani az idejét…
A változások közepette hogyan hozzunk úgy döntéseket, ha nem tudjuk, hogy az meddig maradhat érvényben?
Ezzel a helyzettel meg kell tudnunk békélni.

Olyan világot élünk, amelyben nincsenek csalhatatlan vezetők, amelyben senki sem lehet egymaga biztos abban, hogy igaza van.

Ezért kell a fokozott nyitottság, és a fokozott érzékenység azokra a véleményekre, amelyek pontosan az ellenkezőjét mondják annak, mint amit mi hiszünk.

Ha magát a döntéshozatali mechanizmus nézzük: vajon egyénileg, vagy közösségileg lehettünk sikeresebbek?
Helyzetfüggő.

Ha olyan döntést kell meghozni, amely a számunkra már korábban sokszor megismert, bejárt döntési lehetőségeket ad, akkor bőven elég az, ha az egyén dönt. Ha azonban a helyzet új, az egyéni döntések adott esetben katasztrofálisan rosszak is lehetnek. Ilyenkor kell igazán nyitottnak lenni a kollektív bölcsesség által sugallt megoldásokra.

Ehhez viszont érzelmileg érettnek, és kifinomult érzelmi intelligenciával kell rendelkeznünk.

Egy példa, ennek az igen széles fogalomkörnek az érzékeltetésére: a döntéseink érzelemfüggőek. A negatív érzelmekre sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint a pozitívakra.

Sóvárogjuk a pozitív helyzeteket, de még ennél is sokkal inkább menekülünk a negatív helyzetektől. A múltbeli emlékek által kódolt érzelmek emiatt igen erősen befolyásolják a döntéseinket. Ezért is nagyon fontos az, hogy kellő időt és energiát fordítsunk arra, hogy a benső énünkben feldolgozzuk a múltban minket ért hatásokat, és ne engedjük azt, hogy egy szélsőséges negatív (avagy pozitív) múltbeli hatás kizárja azt, hogy egy adott helyzetben egy adott, igen ésszerű, és helyes megoldást válasszunk.

Az érzelmi intelligenciának hihetetlen ereje van a mindennapi életben. Ennek értéke hat akár a szociális életünkre, vagy az üzleti világban meghozott döntéseinkre és végső soron a sikereinkre.

Vajon a siker értékmérő fogalom?

Prof. Dr. Csermely Péter szerint:

” A sikert nem tartom értékmérő fogalomnak. Számomra az öröm és a szeretet sokkal fontosabb mércék a sikernél. A kiegyensúlyozott élet egyik nagyon fontos alapja az öröm és a szeretet adásának (és elfogadásának) a képessége. Az igazán bölcs emberek arcára idős korukban kiül a benső béke. Ez annak a szeretet-tengernek a hozadéka, amelyet egész életük során oda ajándékoztak a környezetüknek. Az ilyen embereknek még a ráncaik is mosolyognak, mert életük alapvető árama a mosoly. A szeretet a mindenség olyan áramlata, amely körbejár, és sokasodik. Nagyon szerencsétlen ember tehát az, aki kizárja magát belőle.”

 

Forrás: Prof. Dr. Csermely Péter

Jajj, csak nehogy lemaradjak róla….. rohanása….

Jajj, csak nehogy lemaradjak róla….. rohanása….

 

Ma a tökéletesen működő másfél kilós szervünket veszem górcső alá….aminek működését időnként figyelmen kívül hagyunk….

Ami nem más, mint az agyunk és annak hihetetlen gyors működése.

 

Vajon meddig gyorsulhat az agy?

Hogyan definiálhatjuk az „ agy sebességét” illetve vannak-e az agyi működésnek határai?

 

Az agyunk sebességét végső soron az egyes idegsejtekben végbemenő molekuláris folyamatok limitálják. Azonban attól még messze vagyunk, hogy ezt a határt ostromoljuk a mindennapi gondolatainkban. Bizonyos agyi válaszok (ilyenek például a reflexszerű gondolataink, cselekvéseink) szinte maximális sebességgel „jutnak eszünkbe”, de a gondolatok többsége egymással ütköző elemi gondolatmorzsák százaiból, ezreiből alakul ki.

Minél újabb, váratlanabb, szokatlanabb egy helyzet, annál több ilyen, egymással akár konfliktusban lévő gondolatáram ütközik bennünk. Az agyunknak ezt a fajta működését bizony jócskán lehet még optimalizálni.

 

Az internet megjelenése óta a világ elképesztően elkezdett felgyorsulni. Hűen követik ezt a filmek. Érdemes megnézni egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli „akciófilmet”. Ma elalszunk rajta. Ugyanakkor az egy igen jó kérdés, hogy meddig lehet még a látványsűrűséget (és gyorsaságot) fokozni. A legtöbb moziban ma már a hangerő is a sokszorosa annak, ami akár csak 1-2 éve volt. A moziból kijövő emberek kiabálnak egymással, mert enyhe halláskárosodást szenvedtek a filmnézés közben.

A csendnek lassan már a fogalma is eltűnik az életünkből.

 

Érdemes elgondolkodni azon, hogyha a „jaj, csak le ne maradjak róla” rohanása, és az egymást túlkiabáló zaj állandósul, akkor hova lesz a benső béke.

 

Túl sok ingert nem tudnak feldolgozni a sejtjeink sem. Zavarodottá válnak, nagyobb lesz a sejtekben a belső zaj, azaz a molekuláris folyamatok tervezhetetlensége.

Ez mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy egyre több ember „ok nélkül” is ideges, és nem találja a helyét. Itt lenne elkezdeni nyugalom és csendreceptet osztogatni nagyon sokaknak.

 

Viszont a posztmodern embernek lényegesen bonyolultabb problémákat kell először is megértenie, majd megoldania, mint akár csak néhány száz évvel korábban.

Vajon napjaink polgárai okosabbak lettek?

Bizony, ez így van.

Már a változások sebességének a növekedése is növeli az alkalmazkodás igényét és jelentőségét. A túlnépesedés egy csomó olyan emberi konfliktushoz vezet, amelyek új megoldásokat igényelnek. A világban megnövekedett mobilitás az új helyzetek számát önmagában is megsokszorozza. Erre is visszavezethető (sok minden más, így az iskolázottság, a jobb táplálkozás, stb. mellett) a Flynn-effektus néven elhíresült hatás, nevezetesen az, hogy az átlagos intelligencia hányados (IQ) az elmúlt csaknem száz évben folyamatosan nőtt. (Az IQ értékeket mindig az aktuális populációval hasonlítják össze, így ez a növekedés a nominális IQ értékekben nem látszik.)

Hogy ez az „okosodás” vajon bölcsebbé válást is jelentene-e, az egy igen jó kérdés.

Európában több mint 70 éve nem volt kontinens méretű háború. Milyen nagyszerű lenne, ha sikerülne észnél lennünk, és megőriznünk legalább ezt az állapotot.

 

Nagyon fontos, hogy tanuljunk a múltunkból. Hibát sajnos vét az ember.

De a múltban elkövetett nyilvánvaló hibákat sorozatosan megismételni már nagyon nagy butaság, úgy is mondhatni, hogy bűn. Amióta az emberiség feltalálta az írásbeliséget, és így robbanásszerűen megnövelte a múltról átadható ismeretek számát, és különösen az óta, amióta az emberiség tudása az internet révén közkinccsé vált, nincsen már mentség arra, ha újra és újra belegyalogolunk a múlt csapdáiba.

No persze a sok információ rengeteg értéktelen info-zajt is ránk zúdít. Azaz az egész oktatási rendszer egyik legfontosabb feladata, hogy segítse a felnövekvő generációkat megkülönböztetni az értékes információt a szeméttől.

Nyitottak vagyunk-e a világra és mit is jelent ez a valójában?

 

 

Örömöt.

Örömöt akkor, amikor valami olyant tapasztal meg az ember, ami izgalmas, ami érdekes, ami új. Annak a folyamatos várását, hogy az élet tartogat még tanulságokat a számunkra, és vannak még felfedezetlen örömök azon kívül is, amelyet már ismerünk.

Ennek ellentéte a rettegés. Azoknak az embereknek az élet rettegés, akik szoronganak mindentől, ami új, ami más, ami a megszokott, kicsike világukból kilóg. Az ilyen emberek általában „levágják” (megbélyegzik, elítélik, kizárják, megsemmisítik és a sor sajnos folytatható…) a világ azon részét, ami már nem fér bele az idillikus és zárt kis világukba, és ezzel nagyon sok kárt tudnak okozni maguknak és másoknak is.

 

Az ember, amikor változással találkozik, reflexszerűen „bezárkózik”, miközben éppen az ellenkezőjét kellene tennie.
A nyitottságunk mértéke nagymértékben a rendelkezésre álló forrásaink által meghatározott.

És itt a forrás alatt messze nemcsak pénz dominál (bár nyilvánvalóan az is), hanem lelkierőt, nyugodtságot, szeretetet is.

Ha minket gyökeresen megrázó változásba kerülünk, akkor a forrásaink (lelkierőnk, nyugodtságunk, szeretetünk, de pénzünk is) elhasználódnak ennek a változásnak a kezelésére.

 

Emiatt törvényszerű, hogy ilyenkor a viselkedés bezárul.

Ugyanakkor soha nem szabad elfelejteni azt, hogy éppen a legnagyobb bajunkban szorulunk rá a legeredetibb megoldásokra, amelyeket igen sokszor éppen a korábban soha nem látott, távoli emberek viselkedésmintái és információi adhatnak nekünk.

 

Számos területen figyelhető meg eltérő reakció és gondolkodásmód a generációk között.

 

Felmerül a kérdés, hogy az említett „ bezárkózás” mértéke mennyire tér el akár a baby-boomerek és mondjuk az Y-Z generációk kapcsán?

 

Folytatás a következő bejegyzésben.

 

Forrás: Prof. Dr. Csermely Péter