Életünk derekán, vagy inkább alkonyán….. Devalválódjunk vagy írjunk egy új fejezetet az életünkben?

Életünk derekán, vagy inkább alkonyán….. Devalválódjunk vagy írjunk egy új fejezetet az életünkben?

Durr bele keményen…..   Vajon meddig élünk?

A jelenlegi felmérések szerint manapság általában 34 évvel tovább élünk, mint 100 évvel ezelőtt. Ezt az élettartam növekedést a biztosító társaságok tudják a legjobban, és használják ki mindenekelőtt.

Mi is kihasználjuk?

Gondoljuk csak el. Ez a különbség kitesz egy egész második felnőttkort, amennyivel hosszabb lett az. Viszont ami nagyon fontos, hogy kultúránk még nem barátkozott meg azzal, hogy ez valójában mit is jelent.

Még mindig abban a régi paradigmában élünk, miszerint a kor boltíves formát vesz fel.

 

Életgörbénk a szemléletünk függvényében

 

A régi metafora erre:

megszületünk, életünk közepén vagyunk a csúcson, és szép lassan hanyatlunk az elhülyülés irányába.

Ez a patológia szerinti életkor. Ám a filozófusok, orvosok, tudósok kezdik újszerűen látni, és egyben cáfolni is a régi paradigmát.

Arra jönnek rá, hogy valójában van az életünknek egy olyan fejlődési szakasza, amelynek megvan a maga jelentősége. Az a kérdés merül fel bennük, és bennünk is fel kellene, hogy merüljön – hogy hogyan használjuk ki ezt az időszakot:

Hogyan éljük meg sikeresen?

Belevágjunk valami újba, másba?

Kezdjük el élni azt az életet, amit talán mindig is szerettünk volna, de az élet vagy leginkább mi saját magunk – meggátoltuk?

Mi az ideillő új metafora a korosodásra?

Képzeljünk el egy lépcsőt, amit életünk során megmászunk. Lehet, hogy fizikailag már kevésbé bírunk el egy lépcsőmászással, de az emberi szellem…

 

Photo by Dominic Liam/ Art Artiede

 

Az emberi szellem fel tud menni ezen a lépcsőn. Az emberi szellem felfelé emelkedése, amely a bölcsesség, a teljesség és a hitelesség felé vezet bennünket.

Ezért a kort ne patológiai szemmel nézzük, hanem potenciálként.

Ez a potenciál nemcsak a szerencsés keveseké. Az amerikai kutatásokból az derült ki, hogy az 50 feletti ember egyre jobban érzi magát, kevésbé stresszes, kevésbé ellenséges, kevésbé aggódó. Egyre inkább az azonosságokat vesszük észre, a különbségek helyett. Néhány tanulmány meg egyenesen azt állítja, hogy boldogabbak vagyunk.

 

És vajon mi a helyzet nálunk, Magyarországon?

Nem tudom. Csak feltételezéseim vannak….

Feltételezem, hogy csak kevés 50 feletti ember érzi ezt…. bevallom én sem ezt éreztem. Tele voltam félelmekkel, kételyekkel, bizonytalansággal.

De most, hogy életem harmadik felvonását élem, azt veszem észre, hogy soha nem voltam ennyire kiegyensúlyozott, félelemmentes. Erőteljes érzések. Amikor már az életünk derekán járunk, – szemben azzal, amikor még kívülről tekintettünk rá, minden félelmünk elmúlik.

Észrevesszük, hogy még mindig ugyanazok vagyunk, sőt még inkább azok vagyunk.

Picasso mondta egyszer: „Sok időbe telik megfiatalodni.”

 

De tényleg nem akarok romantikázni az öregedésről……Nyilvánvaló, hogy semmi garancia nincs arra, hogy életünk második fele gyümölcsöző és növekedéssel teljes legyen.

 

Néhányak számára ez szerencse kérdése. Nyilvánvaló, hogy néhányak számára ez genetikus. Valójában egyharmad arányban genetikus. És ezzel kapcsolatban semmit sem tehetünk. Azonban ebből következik, hogy 2/3-arányban befolyásolhatjuk, hogy mennyire érezzük jól magunkat ebben a felvonásban.

Mit tehetünk annak érdekében, hogy ezeket az éveket tényleg sikeressé tehessük, és arra használjuk, hogy valami kiugrót vigyünk végbe.

Visszatérve a lépcsőhöz….

 

 

ez nagyon fura lehet az idősebbek számára, azt a tényt véve alapul, hogy bizony a lépcsőzés fizikailag nagyon sok idősebb embert állít kihívás elé… magamat is beleértve ….

 

Mint tudjuk, az egész világra kihat egy bizonyos univerzális törvény: az entrópia, a termodinamika 2. főtétele. Az entrópia azt jelenti, hogy a világon minden, de minden hanyatló állapotban van, hanyatlik, a rendezett rendezetlenné válik… ebbe a témába most nem megyek bele, hisz nem értek hozzá.

 

 

Azonban a kutatók többsége is egyetért abban, hogy egy kivétel van, nevezetesen: az evolúció, az emberi szellem, amely képes továbbra is felfelé fejlődni….. nos ez az a bizonyos lépcső, ami elvezet bennünket a kiteljesedés felé, a hitelességhez, a bölcsességhez.

 

Ez a felfelé emelkedő lépcső bekövetkezhet egészen extrém fizikai kihívások esetén is. A New York Times lehozott egy cikket egy Neil Selinger nevű férfiról, aki 57 éves nyugdíjas ügyvéd volt. Tehát élete második felét élte már…. Ez az ügyvéd aki csatlakozott a Sarah Lawrence írócsoporthoz, ahol végül megtalálta írói hangját.

 

 

Miért érdekes ez a történet?

Mert ő egy végzetes betegségben szenvedett, nevezetesen: Lou Gehring betegségben. Ez a betegség felemészti a testet, az elme azonban épp marad. Ebben a cikkben Sellinger úgy nyilatkozott mindenki számára érthetően, hogy mi is történik vele: „Ahogy az izmaim gyengültek, az írói vénám erősödött. Ahogy lassan elhagyott a beszédkészségem, úgy fedeztem fel a hangomat. Az elmúlás közepette növekedtem. Rengeteget vesztettem ugyan, de végül rátaláltam önmagamra”

Ő tényleg megtalálta azt a bizonyos lépcsőt…

 

Nos, mi mindannyian rendelkezünk szellemmel születésünknél fogva, néha azonban teljesen maguk alá temetik ezt a szellemet az élet kihívásai, az erőszak, a visszaélések,csalódások, elhanyagolások… és még hosszan lehetne sorolni.  Lehet, hogy még mindig szenvedünk ilyenfajta pszichés fájdalom, seb miatt. Lehet, hogy azt látjuk, hogy sok kapcsolatunk nem lett lezárva. Így aztán befejezetlenül érezzük magunkat.

 

Lehet, hogy a harmadik felvonás feladata az, hogy befejezzük önmagunkat?

 

Én is, mint ahogy szerintem a többség is átélte már, mikor közeledett élete második –harmadik felvonásához, hogy mi az, amit véghez kell vinnem ebben az időszakban.

Hogyan éljem meg?

De ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjak, tudnom kellett azt is, hogy honnan jövök.

Így hát visszanéztem és tanulmányoztam az életem előző felvonásait, és próbáltam megérteni, hogy ki is voltam akkoriban. Aki tényleg akkor voltam és nem az, amit mások mondtak rólam, hogy ki vagyok, vagy akit ekként kezeltek. Idővel felfedeztem, hogy ez a folyamat, amin keresztülmentem, a pszichológusok elnevezése szerint: „az életösszegzés”.

 

Ez az életösszegzés képes új jelentőséget, tisztánlátást és egészen más értelmet adni az ember életének.

 

Mindenki felfedezheti, mint ahogy én is tettem, hogy van egy csomó dolog, ami miatt magunkat hibáztatjuk. Sok olyan dolognak, amit akkor magunkról gondoltunk, és valójában semmi, de semmi köze nem volt hozzánk.

Nem a mi hibánk volt: mi rendben vagyunk.

Ennek tükrében képesek vagyunk visszamenni az időben és megbocsátani mindenkinek, de leginkább saját magunknak. Képesek vagyunk felszabadítani magunkat a múltunk alól. Dolgozhatunk azon, hogy megváltoztathassuk a múlttal való kapcsolatunkat.

Lehet, hogy ez a jelen felvonásunk központi célja?

 

Az derül ki a kognitív kísérletekből, hogy amennyiben képesek vagyunk ezt megtenni, az neurológiai szinten is megnyilvánul. Idegi kapcsolódások jönnek létre az agyban.

Tudjuk, ha az idők során negatívan reagálunk a múlt egyes eseményeire és szereplőire, az idegpályákban ez rögzül a vegyi és elektromos jeleknek köszönhetően, amik áthaladnak az agyon. Az évek során ezek a rögzült idegpályák lesznek a „normális” érzetünk, még akkor is, ha ez nekünk rossz, hiszen stresszt, szorongást, aggódást….. eredményeznek.

Ez magyarázza azt is, hogy sokan miért szeretnek ebben a létállapotban maradni…. ebben a szenvedő állapotban érzik jól magukat.

 

Ha azonban vissza tudunk tekinteni, új szemszögből nézve a kapcsolatunkat a múlt eseményeivel és szereplőivel, az idegpályák megváltozhatnak! És amennyiben fenn tudjuk tartani a múltunkkal kapcsolatos pozitívabb érzéseinket, akkor az válik új normává. Olyan ez, mint amikor a termosztátot átállítjuk.

Fontos, hogy tudatában legyünk!

Nem maguk a tapasztalatok azok, amiktől bölcsek leszünk, hanem a megtapasztalt eseményeken való elmélkedéstől leszünk bölcsek — és ezek segítenek egésszé válni, ezek hozzák meg a bölcsességet és önazonosságot. Segít, hogy azzá váljunk, akik lehettünk volna!

 

Még nem késő…. sohasem késő elkezdeni, belevágni valami új, számunkra kedvező, bennünket kiteljesítő dologba…. legyen bármi is az.

Ebben a bizonyos korban…..életünk második felében, vagy az utolsó harmadában.

 

Inspiráció:
J.Fonda TEDx előadása

Meg kellene tenni. Mindösszesen hat lépés és túl vagyok rajta.

Meg kellene tenni. Mindösszesen hat lépés és túl vagyok rajta.

Hat méter

Nevezzük csak Emberünknek a hősünket.

smoke-316496_640

 

Ül. Épp egy cigarettát szív. Elmélyülten tanulmányozza a kékesszürke füstöt, de gondolatai távolabb járnak. Nem túl távol… mégis Emberünk számára ennél nagyobb távolság nem létezik. Talán, ha hat méterről beszélünk mindösszesen…

Ránéz a kezében tartott csikkre, mely az utolsó füstkígyót leheli a tiszta reggeli levegőbe. „Leégett…” Nem emlékszik, mikor is gyújtotta meg. Azt tudja csak, hogy beleszívott, mert a Virginia dohány hamisíthatatlan ízét érzi a szájában.

Jóleső érzés. Életszerű.

Lassan feláll, és megpróbálja leporolni magát, nem túl nagy eredménnyel. Ujjai fekete csíkokat rajzolnak az indigókék jeans anyagára. „A harmat az oka.” Ki tudja (Ő nem), hogy mióta üldögélt a fűben ezen a gyönyörű reggelen. Észlelte a környezete szépségeit, a madárdalt, a felkelő napot, de semmi nem tudatosult igazán mindezekből. Mindegyre csak ez a hat méter járt az eszében. „Meg kéne tenni. Mindösszesen hat lépés és túl vagyok rajta.” Lehetetlen megmondani, mióta halogatja már ezt a döntést.

Végül elindul. Óvatosan, de határozottan. Egy örökkévalóság múlva megérkezik rövid útja végére… és ott áll a peremen. A szakadék lustán nyújtózik előtte, szinte egykedvűen tárja fel letűnt földtörténeti korok rétegeit Emberünk kutató szeme előtt.

„Sehol egy út, amin lejuthatnék az aljára. Megkerülni sem tudom. Mit csináljak?”

Áll a peremen és behunyja a szemét. Reggel ide, vagy oda, Emberünk holtfáradt. Belül fáradt el. Ezt a fáradtságot nem csillapíthatja semmilyen alvás. Lehunyt szemmel áll tovább a peremen. A szakadék csendben tátong a cipője orra előtt néhány centivel, mint egy nagy fogatlan száj.

shoes-1638873_640

 

Hirtelen taszítást érez hátulról. Nem túl nagyot, semmi esetre sem erőset. Picit kileng, meginog. Előre, majd hátra. A szakadék peremén a kőzetanyag épp ebben a pillanatban úgy döntött, hogy bizony az elsőkből lesznek az utolsók alapon peregni kezd… apró kavicsok indulnak görögve öngyilkos lemmingek módjára a szakadék kitárt ölének mélyére. Emberünk hüllőagya önkéntelenül hátramenetbe kapcsol, de mindhiába. A cipők orra tehetetlenül csúszik mind közelebb és közelebb a szakadékhoz. „Lezuhanok!”

Emberünk egyszer csak rég nem hallott hangot hall:

a szíve szólalt meg, az ezerszer megtagadott. „Lépj előre!”

A döntés hirtelen és Emberünk számára is érthetetlen módon született meg benne: egyik lábával valóban előrelépett. Egyenesen a szakadékba. Mégsem lepődött meg igazán, amikor tétován kereső lába szilárd anyagot ért…, mert egy híd vitt át a túlsó oldalra. Nem is igazán híd, inkább hidacska. Vagy még inkább gyilokjáró.

Eszébe jutott a régi tanítás: az igazak útja keskeny és rögös. Nem térhet ki jobbra sem, balra sem… egyenesen kell haladnia. Ez az ára annak, hogy maga mögött hagyhatta a régi, oly nagyon ismert, unalmas partot.

Várja a másik oldal, felfedezetlenül, teli lehetőséggel.

Csak annyit kell tennie, hogy mindig egyenesen megy tovább előre…

 

Forrás:
Carlos Castaneda
The Active Side of Infinity

Egy barátság margójára…..Vajon kinek vagy fontos?

Egy barátság margójára…..Vajon kinek vagy fontos?

 amber-1623059__340

Az élet bebizonyítja számodra!

Ki az, akinek feltűnik, hogy eltűntél?

Kinek hiányzol?

Ki az, aki odafigyel rád?

Ki az, aki észreveszi, hogy bajban vagy úgy, hogy sosem panaszkodsz?

Ki az, akinek barátsága sokkal erősebb, mint a többieké?

Ki az, aki csak felszínesen közeledik feléd?

Ki az, aki gondol rád akkor is, ha nem lát és hall felőled?

Digitális diétát tartottam.

Nem volt szinkronizálva a telefonom a közösségi oldalakkal.  Hogy egy ideig ne tudjak senkiről és semmiről. (Persze bevallom, hogy a kíváncsiság azért néha előbújt nálam)

Ennek a diétának most véget vetettem.

Teszteltem, hogy vajon kinek és mikor tűnik fel, hogy nem találkozik velem a fészen és egyéb helyeken. Hogy nem vagyok már aktív. Hogy nem írok blogbejegyzést, sem facebook posztot.

Az eredmény tanulságos volt számomra, bár sejtettem, hogy mi lesz az eredmény, de most bizonyosságot is nyertem.

Azt halljuk, olvassuk naponta, hogy saját magad vagy a legfontosabb személy, csak te számítasz, csak te tudod megoldani a dolgokat, hogy te vagy a legjobb…. sorolhatnám.

Igen, van benne igazság, nem vitatom.

De ezeknek a gondolatoknak nem szabadna teljesen eluralkodni az életünkben.

Miközben saját életünk gondjaival, kihívásaival foglalkozunk, közben figyelünk-e a másikra?

Legyen ez családtag, rokon, ismerős, barát…

Tudom, hogy mindenkinek a saját élete a legfontosabb. Ez nagyjából rendben is lenne. Mindenki a saját életét éli. A saját problémája foglalkoztatja. Elméjét a saját gondolatai kötik le.

A saját szíve fáj vagy örül. A saját lelke sajog.  Ilyenkor ritkán jut eszébe, és kevésbé enged lelkébe másokat is.

Figyelme csak maga körül forog. Csak magát látja, hallja és érzi mindig.

És lassanként lelke elmagányosodik.

Már nem számít senki. Csak ő, saját maga, élete minden kínjával és örömével.

Vajon jól van ez így? Hová vezet mindez? Mi lesz az út végén?

 

luggage-1645229__340

Szomorú vagyok.  Egy dobozba zárt érzelem.

Az elmúlt rövid időszakban egy ismerősömet és egy barátot veszítettem el. Ráadásul mindezt a facebookon keresztül tudtam meg. Eltávoztak az élők sorából.

Egy nagyon régi barátom, még az időszámítás előttről. Egy barátomat, aki mindig segített, ha bajban voltam. Igaz, az élet már nagyon régóta elsodort mellőle. Őt munkája Brüsszelbe hívta, én maradtam itthon. A hosszú évek alatt mindenki élte a saját életét, egyre kevesebbet beszélgettünk. Kapcsolatunk az utolsó években már csak a facebookra hagyatkozott.

Azonban már ott is egyre ritkábban láttam.

 

Aztán néma csend.

Időnként átsuhant a gondolataimban, hogy vajon mi lehet vele? Miért nincs jelen? Miért nem ír?  De a gondolat, mint egy felhő, tovatűnt. Ezt a furcsa érzést már a további gondolataim sodorták tovább.

Nem kerestem az eltűnés okát, nem írtam neki. Időnként eszembe jutott, de nem tettem semmit. El voltam foglalva a saját életemmel.

Hibás voltam ebben az egyre ritkább kapcsolatban? Egyértelműen igen.

Végül megtudtam eltűnésének okát is. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Bűntudatom volt. Szomorú lettem.

A szomorúságom oka saját magam voltam.

Tehettem volna bármit is gyógyulása érdekében?

Igen. De csak a lelkének. Hogy itt vagyok. Hogy érdeklődöm. Hogy vele vagyok gondolatban, hogy nincs földrajzi távolság.

Miközben ezt a bejegyzést írom, háttérzeneként Chopin No.1 zongoraszonátáját hallgatom és végtelen szomorúság van bennem. Így búcsúzom el tőle.

 

 

Vajon mi van a facebook barátokkal, ismerősökkel?

Digitális diétám végére a tesztem is bizonyította, hogy bizony ez fészbukosdi ugyancsak felszínes.

Bár sokaknak feltűnt a hallgatásom. Valószínűnek tartom, hogy ugyanúgy átsuhant rajtuk a gondolat, hogy hol lehetek, mint nálam. Elképzelhető, hogy ez történt az ő esetükben is, mint az enyémben. Mindenki ment a maga útján tovább.

Ez a bejegyzés most egy kissé keserédesre sikeredett. Szándékosan.

Hogy gondolkodásra bírjalak. Hogy érezzél.

Hogy tedd fel a kérdést, amit lehet, hogy később már nem tudsz megtenni. Egyszerűen csak annyit: “hogy vagy?”

Ez sem kerül többe, mint egy cuki kis megosztás.

 

Hidd el, a saját lelkednek is jól fog esni, a másik pedig szárnyalni fog örömében. Akár bajban van, akár nincs. Egyszerűen attól a puszta gondolattól, hogy gondoltál rá, hogy odafigyeltél.

Nos, még mielőtt elsiratnám itt magam  :-),  esetemben azért nem olyan rossz a helyzet. Digitális diétám végére rengetegen hiányoltak és kérdezték hol és hogy vagyok, és miért nem hallanak felőlem.

Nem tagadom, jól esett. Számomra egyvalamit bizonyított. Vannak még olyan ismerősök, akik odafigyelnek rám. Köszönet érte.

Csak egyet sajnálok. Azt, hogy én ezt nem tettem meg az eltávozott barátom esetében.

Maradt a szomorúság, a bűntudat. És a tanulság.

A tanulságom

photographer-1262797__340

Egy történet, aminek nem lesz ilyen szomorú vége. Tudom, mert nem ezt akarom, ahogyan ő sem.

Nagyon régi, őszinte és mély barátság ez, szintén az időszámítás előttről datálódik.

Úgy tűnik az én sorsom az, hogy legjobb barátaim mind a világ másik végén élték életüket.

Ő Dél-Afrikában élt sok- sok hosszú évet. Akkor még nem volt facebook, ezért minden héten kaptam egy e-mailt tőle. Részletesen beszámolt napjairól, a beilleszkedéséről, a rengeteg élményről. Leveleit, élményeiről készített képeit a mai napig őrzöm. Ugyanolyan szoros kapcsolat fűzött hozzá, mint mikor még itthon volt. Amikor azonos hullámhosszon voltunk. Amikor torkaszakadtából énekeltünk régi mozgalmi dalokat az autóban. Ne nevess…. kicsit lököttek voltunk.

Amikor még együtt utazgattunk a világban. Amikor egymás mellett álltunk jóban-rosszban.

Azután hazajött, és kialakította és élte saját életét. Mint ahogy az enyém is megvolt. Ez így volt rendjén. A találkozások, a telefonbeszélgetések egyre ritkábbá váltak. (sajnos ez nekem köszönhető, köztudottan ritkán veszem kézbe a telefont).

Az utóbbi időben már csak a fészen vagy messengeren beszélgetünk.

Az eltávozott barátom közös ismerősünk volt. A halálhír őt is megdöbbentette, mint ahogy engem is.

Üzent nekem.

Idézem:

egyszer igazán találkozhatnánk megint, pár évente egyszer-egyszer bele kell, hogy férjen. Látod milyen gyorsan szaladnak az évek, aztán egyszer csak meghalunk. Ahogy öregszem, egyre fontosabbnak tartom, hogy fenntartsam kapcsolatokat azokkal, akiket az életem során szívből megszerettem.”

Nem tagadom: meghatódtam…..

És mit válaszoltam erre?  “Majd megbeszélünk egy időpontot a találkozásra.” Szégyen. Mintha egy üzleti tárgyalás időpontját egyeztettem volna.

Ő pedig: Rendben. De a majd-okból nem lesz semmi. És megbeszéltük a  találkozást. Már két éve nem találkoztunk.

Igen, ő már megértette, átérezte, hogy milyen múlandó is az életünk.

Nincs majd. Most van.

Én is megértettem. Jó lesz átölelni, magamhoz szorítani, mélyen a szemébe nézve azt mondani, hogy de jó, hogy vagy nekem. Felvenni a beszélgetés folyamát, mintha csak tegnap váltunk volna el. Ez az igazi barátság.

Úgy vélem, hogy ezt a tanulságot csak úgy lehet megérteni, ha már leéltük életünk felét vagy már az utolsó harmadban járunk. Ja és egyébként hiába írta, hogy öregszik……. egy ötvenéves még nem öreg 🙂 csak tapasztalt…..

Kérlek, gondolkodj el, hogy ki fontos a számodra. Kinek vagy fontos te? Mit fogsz tenni?

Akarsz-e szomorúságot vagy bűntudatot érezni?

 

 

 

Boldogság gyere gyorsan……

Boldogság gyere gyorsan……

 

Ma van a boldogság világnapja…..

Boldogság gyere....

Boldogság gyere….

 

Nem érzem magam feljogosítva arra, hogy a boldogságról papoljak…. megteszik helyettem a boldogság szakértők….. hogyan is kell boldognak lenni.

Évek óta oly sok könyv ír róla, oly sokan tanítják…..

Mégis úgy tűnik számomra, hogy nem sokat érnek ezek a tanok. Ennyi év és ennyi könyv, tanfolyam után már mindenkinek boldognak kellene lennie. Nem?

Ennek ellenére mégis:  széles e bolygónkon nagyon sok ember boldogtalan.

Miért gondolom így?

Azért, mert ha nem is mindenki, csak egy bizonyos része az embereknek boldogok lennének, akkor talán nem kellene erre egy napot kinyilvánítani. Akkor minden napnak erről kellene szólnia.

Teljesen természetesen. Hogy boldogok vagyunk. Hisz megtanultuk, hogyan kell boldognak lenni. Megtanultuk. Vannak rá módszerek. Tanítják ezerrel. Faljuk a különféle könyveket….

 

Akkor miért nem boldog mindenki? Legalább csak egy kicsit, részben…

Persze akkor nem lenne szükség ennyi lelki tanácsadóra, szakértőre, íróra.  Jó, persze tudom….. ez is egy klassz iparág….és remekül meg lehet élni belőle. Mármint az okos tanácsokból és írásokból.

 

Én fel merem vállalni, hogy nem tudom hogyan kell boldognak lenni.

 

Olvasok, olvastam e témában már mindenféle megnyilvánulást, kért és kéretlen tanácsokat. Okos gondolatokat. Különféle technikákat. Rengeteg jó és félrevezető, buta könyvet….

 

Boldogabb lettem? Ez egy hatalmas kérdés a fejemben. És ez a téma annál sokkal összetettebb.

Más elméletben tudni, más tanulni a technikákat, és megint más boldognak érezni magunkat.  Meg egyébként is…. minden embernek mást és mást jelent a boldogság érzete.

 

A boldogság hullámzó. A boldogság háborgó. A boldogság megnyugvás. A boldogság vihar. A boldogság illékony. Megfoghatatlan.

Figyelem az embereket, a megnyilvánulásaikat. Figyelem, hogy mennyire habzsolják a boldogságról szóló témákat, tanításokat. Olvassák az erről szóló könyveket. Különféle tanfolyamokra járnak. Hajszolják a boldogságot, önmagában.

Hisznek abban, hogy a boldogságot bárki is megtaníthatja nekik oldalirányból vagy hátszéllel.

 

Nem tudom. Nekem még senkinek sem sikerült megtanítania, hogyan legyek boldog. Sem könyvekből, sem facebook posztból, sem semmilyen szívbemarkoló idézetből.  Semmilyen megható történetből. Semmilyen frázistól. Nem lettem tőle boldogabb……Pedig Isten bizony mindent kipróbáltam 🙂

 

Egyet viszont tudok. És erre leteszem a nagy esküt. A boldogság szempontjából sem utolsó…..

 

Az emberek vágynak a szeretetre.

Vágynak egy jó szóra.

Vágynak egy kedves, szívből jövő mosolyra.

Vágynak egy kis odafigyelésre.

Vágynak arra, hogy fontosnak érezzék őket.

Vágynak arra, hogy elismerjék őket.

Vágynak arra, hogy emberszámba vegyék őket.

Vágynak arra, hogy időnként gondoskodjanak róluk.

Vágynak arra, hogy szeretetet tudjanak adni.

Vágynak arra, hogy megértsék őket.

Vágynak a lelki békére.

Vágynak időnként egy kis megnyugvásra.

Vágynak arra, hogy legyen mellettük valaki.

Vágynak a hűségre.

Vágynak arra, hogy sose felejtsék el őket.

 

Keresem a boldogságom
Folytathatod, hisz a felsorolás korántsem véges…..ezek csak a lelki dolgok voltak.

Mindenki definiálja saját magának. Úgyis mindenki maga tudja, önmaga érzi, hogy számára mit jelent a boldogság.

Vagy legalábbis a boldogság parányi szelete….

Nos, akkor mosolygós boldogságnapot kívánok mindenkinek szeretettel 🙂

A kérges szív….

A kérges szív….

A szív és az értelem hadakozása

 

 

Most egy kicsit kényes és megosztó témát feszegetek….annak ellenére, hogy mindenki olyan véleményt alakíthat ki, amiben hisz, és én ezt tiszteletben tartom. Tehát az én véleményem is csak egy a sok közül.

 

Minden ember szeret szeretni és szeret szeretve lenni.
Ezt a mondatot épp azért fogalmaztam megy így, hogy lásd hányszor szerepel benne a “szeret” szó.

Félre ne értsd! Nem a párkapcsolati szeretetről beszélek, ennek nem én vagyok a szakavatott képviselője.

Azt viszont tudom, hogy én egy végtelenül “szívbeállítottságú” és erős érzelmekkel rendelkező valaki vagyok, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Nos, ennyit a saját önismeretemről. Volt elég időm és tapasztalatom arra, hogy erre rájöjjek. 🙂

 

Most azonban a szeretetről, a szívről és az értelemről általánosságban fejtem ki sajátos nézeteimet.

 

Sokat és sokszor olvasom, hogy a szeretet az egyedüli, amivel minden gond megoldható.

Igen, elismerem a szeretet rendkívüli erővel bír, és sok mindenben hitet ad.

A valódi szeretet tényleg a szívből jön. A lelkünkből.

Egy velünk született Istenadta adottság.

Ugyanakkor a szeretet egyben tanulható képességünk is.

 

Érdemes élni vele és szeretetet sugározni akár saját magunk felé, akár mások felé is. Ez nagyon fontos, ettől érezzük jobban magunkat, és ettől érzi jobban magát az is, aki kapja.

A szeretetünkből táplálkozik a hitünk és a bizalmunk is. Sokan vallják azt, hogy mindig a szívünkből cselekedjünk. Ez eddig nagyjából rendben is lenne.

 

Mint tudjuk; a szeretet nem más, mint egy érzés!

 

És itt kezdődnek a gondok.

A szeretet, mint érzés elvihet akár rossz irányba is. A szeretetből keletkező hitünk egy másik ember felé, ügyfeleink felé, barátaink felé, döntéseinket meghatározóan… stb.  azonban zsákutcába is torkollhat.

Mert hiszünk. Mert megbízunk.

Aztán netán pofára esünk.

 

Sokan tanítják, hogy a szeretet mellett nem fér meg az egónk, és kapcsoljuk ki azt a fránya egót. Tökéletesen egyetértek igen, az egót kapcsoljuk ki. Mivel az egónk nem egyenlő az értelmünkkel, a józan ítélőképességünkkel. Sokan félreértelmezik az egó jelentését.

 

De amikor fontos döntés előtt állunk, Isten ments csak, és kizárólag a szívünkre hallgatni. Ezt biztosan meg tudják erősíteni azok, akik a szívükre hallgattak és rossz döntéseket hoztak. Köztük én is, nemegyszer. Aminek meg is lett a súlyos következménye.

 

Ezért aztán a sok csalódás miatt megkérgesedik az ember szíve?

Á, dehogy.

Pedig sokszor hallom, hogy most aztán “bekeményítek”.

 

Ha valaki mélyen érzelmi beállítottságú, annak sohasem fog megkérgesedni a szíve. Sőt…

 

Viszont van helyette csalódás, düh, harag, bosszúállás és jó esetben a tanulság. De a szív az ugyanúgy működik továbbra is.

Maximum szegény szívünk levonja a tanulságot és mellé veszi egyenlő társnak az értelmet is. A józan gondolkodásra való képességet, amit csak az agyunk tud számunkra biztosítani.

Konklúzió?

Nem lehet úgy élni, hogy csak és kizárólag a szívünkre hallgatunk.

 

Hallgassunk inkább a megérzéseinkre, az intuíciónkra.

 

people-979483_640

 

Sokkal jobb tanácsadónk. Mivel igénybe veszi az értelmünket és az érzelmeinket is. Nevezetesen a szívünket és az értelmünket.

Jó társ. Sohasem csap be.

 

 

 

 

Időnként megdöbbenek….

Időnként megdöbbenek….

Cant-do

Időnként megdöbbenek, hogy milyen gyorsan repül az idő.

Időnként megdöbbenek, hogy annyit bírok, mint egy fiatal.

Időnként megdöbbenek, hogy mit érzek.

Időnként megdöbbenek, hogy miket gondolok.

Időnként megdöbbenek, hogy nem érzem a koromat.

Időnként megdöbbenek, hogy semmihez sincs kedvem.

Időnként megdöbbenek, hogy félelmetes tudásvágy lakozik bennem.

Időnként megdöbbenek, hogy ki tudja meddig és mi vár rám…..

 

Nos, ha nem is tudjuk, hogy mi vár ránk, akkor nézzük csak mit ajánl Jane Fonda, aki szintén megette már a kenyere javát…. és példaértékűen aktív!

A fiatalabb korosztály valószínű nem is tudja, hogy ő az amerikai filmek híres sztárja volt, és emellett az aerobik kitalálója.

Az amerikai emberek egészségesebb életmódra való áttérítésének szorgalmazója, no meg a dohányzás elleni kampány papnője  volt kb. 40 évvel ezelőtt. 🙂