Büszke vagy magadra avagy az egód dolgozik?

Büszke vagy magadra avagy az egód dolgozik?

Büszkeség és balítélet.

Ne ijedj meg,  nem fogom most Jane Austen “Büszkeség és balítélet” című könyvében szereplő Mr. Darcy gőgjét és dölyfösségét  elemezni.

Egészen más oldalról közelítem meg a büszkeséget, mint érzést, ami életünk mindennapjaiban kihagyhatatlan erőnek kellene lennie.

A büszkeséget sokan sokféleképpen értelmezik.

Legtöbben leginkább negatív értelmet adnak ennek az érzésnek. Keverik az egóval, az önelégültséggel, a gőggel, a kevélységgel.

Pedig a büszkeség érzése egyfajta megelégedettség, öröm, azért amit tettünk, vagy amit egy másik személy tett. Egy szülőt büszkeség tölti el, ha gyermeke sikeres, ha jól tanul, ha jól szerepel valamilyen általa választott sportban, zenében… bármiben. Vagy egyszerűen csak büszke arra, hogy van egy kis szeretni való kisember, aki az életének más tartalmat ad, aki boldoggá teszi.

 

father-1633655_960_720

 

Ettől még a legtöbb szülő nem lesz gőgös és önelégült. Még az egója sem fog az égig emelkedni.

A büszkeséget érzünk, amikor rájövünk önmagunk értékességére.

Egyfajta bizonyosság abban, hogy magunk vagy társainkkal együtt képesek vagyunk jó hatásokat okozni, célokat elérni.

Gondoljunk csak a sikeres vállalkozókra. Vajon a fal mellett kúszva folytatják tovább tevékenységüket, vagy masszív büszkeség tölti el őket, hogy jó irányba haladnak. Ennek az érzésnek a mentén tudnak további sikereket elérni.

Vagy említhetnék bárkit, aki élete során rengeteg kudarcot élt át, padlóra került, de bármilyen mély gödörbe is került mégis talpra állt.

 

Vajon milyen érzéseket élt át? Gyanítom, hogy a megkönnyebbülés mellett időnként a büszkeség érzése is elöntötte.

Diadalmas érzés, amit az ember önmagába vetett hite, bizonyossága és a saját, magas szintű jóra törekvése váltott ki.

Ez olyan önbecsülés, amit az eredmény igazol vissza.

Megalapozott a büszkeség.

Az élet bármely területéről lehet példát venni.

Bárki, aki nehézséggel küzd, de érzi magában az erőt, hogy képes legyőzni azt.

Büszke lehet magára bárki, aki olyan dolgot tett, ami megelégedettséggel töltötte el. Nem kell nagy dologra gondolni.

Egy olimpiai bajnok is ezt érzi. Az olimpia győzelme láttán elönti a büszkeség… és lehetne számtalan példát felsorolni a legapróbbaktól, a legnagyobbakig.

Ez tart minket életben, ez visz előre minket.

A büszkeség a boldog élet egyik alappillére.

De az alattomos rágalmak és egyéb divatos tanok megpróbálják aláásni a jóra törekvő emberek büszkeségét.

Ne hagyjuk!

 

Tevékenységem során azt tapasztalom, hogy a hozzám fordulók nagy többsége hihetetlen mértékű önbizalom hiánnyal küzd.

Az önbizalom hiánya leginkább abból az érzésből fakad, hogy kevesebbnek érzik magukat, mint az általuk sikeresebbnek vélt emberek.

Kevesebbnek érzik magukat mivel – tévesen –  úgy gondolják, hogy nem tettek le az asztalra semmit, amitől nőne az önbecsülésük, amire büszkék lehetnének.

Pedig ha hátranéznének az életükben, bizonyára számos kisebb-nagyobb büszkeségre adó okot találnának. De az emberek gyarlók. Nagyon sokszor nem veszik észre, hogy mennyi mindent tettek meg már életük során, amire büszkék lehetnének.

Csak a padlót látják, ami jóval mélyebben égett bele az agyi idegpályákba, mint az a sok erőfeszítés, aminek révén felálltak arról az ominózus padlóról.

Vajon éreztek büszkeséget? Szerintem a legtöbben nem érezték. Éreztek valamiféle megkönnyebbülést, hogy „na végre túl vagyok ezen is”, de nem voltak saját magukra büszkék. Pedig kellett volna.

 

Én is csak nagy sokára értettem meg ennek a jelentőségét.

Én, az örök elégedetlen.

Hiába győzködtek, hogy nézzek már hátrafelé is, hogy milyen sikereket értem el…. nem számított. Mindig csak az aktuális „nem jó ez így, nem elég ez, nem sikerül…” érzés volt bennem.

Elfelejtettem, hogy ha visszatekintenék a korábbi sikerekre, az akkori érzelmeimre, az akkor felbukkanó büszkeség érzésemre, bizonyára több erőt kaptam volna a folytatáshoz.

 

Miért is jutottak eszembe ezek a gondolatok ahhoz, hogy egy bejegyzést írjak ebből a témából?

Pont nekem, aki egy mély érzelmi beállítottságú ember lévén nem igazán szereti magát fényezni. Pedig a personal brandingemnek lehet, hogy szüksége volna rá. 🙂

Aki egyáltalán nem érezte azt, hogy büszke lehet magára, noha élete során hihetetlen magasságokat és mélységeket élt át.

Aki a többszöri talpra állás művészetének nagymestere.

Akiről a könyve sajtótájékoztatóján az egyik újságíró a cikkében úgy jellemezte, hogy az örök „keljfeljancsi”? Természetesen pozitív értelemben.

Éreztem én valaha is a büszkeség érzését?

Nem.

 

De az elmúlt évek bebizonyították, hogy erre szükség van. Erőt nyújt.

Most már nem szégyellem kimondani, hogy igenis büszke vagyok bizonyos tetteimre, a gondolkodásmódomra, a tevékenységemre, hogy időnként szembemegyek a megszokott nyájszellemmel.

Miért? Mert a történések, a munkám sikere ezt visszaigazolta.

 

Többek között íme, egy példa a sok közül, amire felhívták a figyelmemet. Ezért publikálom is amúgy szerényen 🙂

Mert büszke vagyok rá. Már ki merem mondani, hogy igenis büszke vagyok arra, hogy egy félórás rádióinterjúm 11 ezer fb megosztást kapott. Nem, nem lájkot. Megosztást, akik továbbajánlottak.

Köszönöm mind a 11 ezer embernek, akikre én is büszke vagyok, akik hittek nekem, akiknek tetszett az én sajátos stílusom és nézőpontom. Akik egyetlen félóra miatt megjutalmaztak a figyelmükkel.

 

kepkivagas

 

Ez ad további erőt (többek között), hogy igenis van értelme a munkámnak, van értelme a tudásomnak, van értelme ezt a tudást megosztani másokkal. Van értelme sok-sok szeretet adni az embereknek.

 

Te mire vagy büszke? Kérlek, gondold végig alaposan.

Ha nem tartozol a magabiztos, önmagát jól ismerő és elismerő  büszkeséggel rendelkező társaid közé, eleinte nehezen fogsz találni olyan dolgot, amire büszke leszel. De azután egymás után szép sorban bukkannak fel majd az emlékezetedben a büszkeséged forrásai és érzései.

Táplálkozz belőlük….

Egy barátság margójára…..Vajon kinek vagy fontos?

Egy barátság margójára…..Vajon kinek vagy fontos?

 amber-1623059__340

Az élet bebizonyítja számodra!

Ki az, akinek feltűnik, hogy eltűntél?

Kinek hiányzol?

Ki az, aki odafigyel rád?

Ki az, aki észreveszi, hogy bajban vagy úgy, hogy sosem panaszkodsz?

Ki az, akinek barátsága sokkal erősebb, mint a többieké?

Ki az, aki csak felszínesen közeledik feléd?

Ki az, aki gondol rád akkor is, ha nem lát és hall felőled?

Digitális diétát tartottam.

Nem volt szinkronizálva a telefonom a közösségi oldalakkal.  Hogy egy ideig ne tudjak senkiről és semmiről. (Persze bevallom, hogy a kíváncsiság azért néha előbújt nálam)

Ennek a diétának most véget vetettem.

Teszteltem, hogy vajon kinek és mikor tűnik fel, hogy nem találkozik velem a fészen és egyéb helyeken. Hogy nem vagyok már aktív. Hogy nem írok blogbejegyzést, sem facebook posztot.

Az eredmény tanulságos volt számomra, bár sejtettem, hogy mi lesz az eredmény, de most bizonyosságot is nyertem.

Azt halljuk, olvassuk naponta, hogy saját magad vagy a legfontosabb személy, csak te számítasz, csak te tudod megoldani a dolgokat, hogy te vagy a legjobb…. sorolhatnám.

Igen, van benne igazság, nem vitatom.

De ezeknek a gondolatoknak nem szabadna teljesen eluralkodni az életünkben.

Miközben saját életünk gondjaival, kihívásaival foglalkozunk, közben figyelünk-e a másikra?

Legyen ez családtag, rokon, ismerős, barát…

Tudom, hogy mindenkinek a saját élete a legfontosabb. Ez nagyjából rendben is lenne. Mindenki a saját életét éli. A saját problémája foglalkoztatja. Elméjét a saját gondolatai kötik le.

A saját szíve fáj vagy örül. A saját lelke sajog.  Ilyenkor ritkán jut eszébe, és kevésbé enged lelkébe másokat is.

Figyelme csak maga körül forog. Csak magát látja, hallja és érzi mindig.

És lassanként lelke elmagányosodik.

Már nem számít senki. Csak ő, saját maga, élete minden kínjával és örömével.

Vajon jól van ez így? Hová vezet mindez? Mi lesz az út végén?

 

luggage-1645229__340

Szomorú vagyok.  Egy dobozba zárt érzelem.

Az elmúlt rövid időszakban egy ismerősömet és egy barátot veszítettem el. Ráadásul mindezt a facebookon keresztül tudtam meg. Eltávoztak az élők sorából.

Egy nagyon régi barátom, még az időszámítás előttről. Egy barátomat, aki mindig segített, ha bajban voltam. Igaz, az élet már nagyon régóta elsodort mellőle. Őt munkája Brüsszelbe hívta, én maradtam itthon. A hosszú évek alatt mindenki élte a saját életét, egyre kevesebbet beszélgettünk. Kapcsolatunk az utolsó években már csak a facebookra hagyatkozott.

Azonban már ott is egyre ritkábban láttam.

 

Aztán néma csend.

Időnként átsuhant a gondolataimban, hogy vajon mi lehet vele? Miért nincs jelen? Miért nem ír?  De a gondolat, mint egy felhő, tovatűnt. Ezt a furcsa érzést már a további gondolataim sodorták tovább.

Nem kerestem az eltűnés okát, nem írtam neki. Időnként eszembe jutott, de nem tettem semmit. El voltam foglalva a saját életemmel.

Hibás voltam ebben az egyre ritkább kapcsolatban? Egyértelműen igen.

Végül megtudtam eltűnésének okát is. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Bűntudatom volt. Szomorú lettem.

A szomorúságom oka saját magam voltam.

Tehettem volna bármit is gyógyulása érdekében?

Igen. De csak a lelkének. Hogy itt vagyok. Hogy érdeklődöm. Hogy vele vagyok gondolatban, hogy nincs földrajzi távolság.

Miközben ezt a bejegyzést írom, háttérzeneként Chopin No.1 zongoraszonátáját hallgatom és végtelen szomorúság van bennem. Így búcsúzom el tőle.

 

 

Vajon mi van a facebook barátokkal, ismerősökkel?

Digitális diétám végére a tesztem is bizonyította, hogy bizony ez fészbukosdi ugyancsak felszínes.

Bár sokaknak feltűnt a hallgatásom. Valószínűnek tartom, hogy ugyanúgy átsuhant rajtuk a gondolat, hogy hol lehetek, mint nálam. Elképzelhető, hogy ez történt az ő esetükben is, mint az enyémben. Mindenki ment a maga útján tovább.

Ez a bejegyzés most egy kissé keserédesre sikeredett. Szándékosan.

Hogy gondolkodásra bírjalak. Hogy érezzél.

Hogy tedd fel a kérdést, amit lehet, hogy később már nem tudsz megtenni. Egyszerűen csak annyit: “hogy vagy?”

Ez sem kerül többe, mint egy cuki kis megosztás.

 

Hidd el, a saját lelkednek is jól fog esni, a másik pedig szárnyalni fog örömében. Akár bajban van, akár nincs. Egyszerűen attól a puszta gondolattól, hogy gondoltál rá, hogy odafigyeltél.

Nos, még mielőtt elsiratnám itt magam  :-),  esetemben azért nem olyan rossz a helyzet. Digitális diétám végére rengetegen hiányoltak és kérdezték hol és hogy vagyok, és miért nem hallanak felőlem.

Nem tagadom, jól esett. Számomra egyvalamit bizonyított. Vannak még olyan ismerősök, akik odafigyelnek rám. Köszönet érte.

Csak egyet sajnálok. Azt, hogy én ezt nem tettem meg az eltávozott barátom esetében.

Maradt a szomorúság, a bűntudat. És a tanulság.

A tanulságom

photographer-1262797__340

Egy történet, aminek nem lesz ilyen szomorú vége. Tudom, mert nem ezt akarom, ahogyan ő sem.

Nagyon régi, őszinte és mély barátság ez, szintén az időszámítás előttről datálódik.

Úgy tűnik az én sorsom az, hogy legjobb barátaim mind a világ másik végén élték életüket.

Ő Dél-Afrikában élt sok- sok hosszú évet. Akkor még nem volt facebook, ezért minden héten kaptam egy e-mailt tőle. Részletesen beszámolt napjairól, a beilleszkedéséről, a rengeteg élményről. Leveleit, élményeiről készített képeit a mai napig őrzöm. Ugyanolyan szoros kapcsolat fűzött hozzá, mint mikor még itthon volt. Amikor azonos hullámhosszon voltunk. Amikor torkaszakadtából énekeltünk régi mozgalmi dalokat az autóban. Ne nevess…. kicsit lököttek voltunk.

Amikor még együtt utazgattunk a világban. Amikor egymás mellett álltunk jóban-rosszban.

Azután hazajött, és kialakította és élte saját életét. Mint ahogy az enyém is megvolt. Ez így volt rendjén. A találkozások, a telefonbeszélgetések egyre ritkábbá váltak. (sajnos ez nekem köszönhető, köztudottan ritkán veszem kézbe a telefont).

Az utóbbi időben már csak a fészen vagy messengeren beszélgetünk.

Az eltávozott barátom közös ismerősünk volt. A halálhír őt is megdöbbentette, mint ahogy engem is.

Üzent nekem.

Idézem:

egyszer igazán találkozhatnánk megint, pár évente egyszer-egyszer bele kell, hogy férjen. Látod milyen gyorsan szaladnak az évek, aztán egyszer csak meghalunk. Ahogy öregszem, egyre fontosabbnak tartom, hogy fenntartsam kapcsolatokat azokkal, akiket az életem során szívből megszerettem.”

Nem tagadom: meghatódtam…..

És mit válaszoltam erre?  “Majd megbeszélünk egy időpontot a találkozásra.” Szégyen. Mintha egy üzleti tárgyalás időpontját egyeztettem volna.

Ő pedig: Rendben. De a majd-okból nem lesz semmi. És megbeszéltük a  találkozást. Már két éve nem találkoztunk.

Igen, ő már megértette, átérezte, hogy milyen múlandó is az életünk.

Nincs majd. Most van.

Én is megértettem. Jó lesz átölelni, magamhoz szorítani, mélyen a szemébe nézve azt mondani, hogy de jó, hogy vagy nekem. Felvenni a beszélgetés folyamát, mintha csak tegnap váltunk volna el. Ez az igazi barátság.

Úgy vélem, hogy ezt a tanulságot csak úgy lehet megérteni, ha már leéltük életünk felét vagy már az utolsó harmadban járunk. Ja és egyébként hiába írta, hogy öregszik……. egy ötvenéves még nem öreg 🙂 csak tapasztalt…..

Kérlek, gondolkodj el, hogy ki fontos a számodra. Kinek vagy fontos te? Mit fogsz tenni?

Akarsz-e szomorúságot vagy bűntudatot érezni?

 

 

 

Mi a fene nem stimmel velünk?

Mi a fene nem stimmel velünk?

Ma ismét a kedélyeket borzolgatom…

 

 

silhouettes-302358_640

 

 

Egy nap, míg szemlélődtem, az elme így szólt:

„Mi a fene nem stimmel velünk?”

„Miért nem marad velünk a boldogság?”

„Hol vannak a válaszok?”

„Hogyan fogjunk hozzá az emberi dilemmához?”

„Megbolondultam, vagy a világ őrült meg?”

Úgy tűnik, a megoldás bármely problémára csak röpke megkönnyebbülést hoz, mivel éppen ugyanaz a következő probléma alapja is.

„Az emberi elme egy kilátástalan mókuskerék?”

„Mindenki össze van zavarodva?”

„Vajon Isten tudja mit csinál?”

„Isten meghalt?”

Az elme csak csacsogott tovább:

„Vajon tudja valaki a titkot?”

 

Ne aggódj – mindenki elkeseredett. Néhányan nyugodtnak tűnnek ezzel kapcsolatban. „Nem értem mit kell annyit problémázni rajta” – mondják. „Az élet nekem egyszerűnek tűnik.” Pedig annyira félnek, hogy még csak rá sem mernek pillantani!

 

Mi a helyzet a szakemberekkel?

Az ő zavarodottságuk még kifinomultabb, lenyűgöző zsargonokba és kimunkált mentális tákolmányokba csomagolt. Előre meghatározott hitrendszereik vannak, melybe megpróbálják belepréselni az embert. Egy darabig úgy tűnik, hogy működik, majd visszatér eredeti állapotunk.

 

„Nos,” azt mondod, „kell lennie néhány szakavatottnak, aki tudja a választ.”

 

feng

 

Mikor elveszíted lelki egyensúlyodat,

orvoshoz fordulsz, elmész az orvoshoz, vagy a pszichiáterhez, a pszichoanalitikushoz, a szociális munkáshoz vagy az asztrológushoz.

 

Felveszel egy vallást, magadévá teszel egy filozófiát, elvégzed az EST-tréninget (Erhard Seminars Training) és kopogtatsz az EFT-vel.

 

Egyensúlyba hozatod a csakráidat, kipróbálsz egy kis reflexológiát, fül-akupunktúrára mész,  íriszdiagnosztikát csináltatsz, fénnyel és kristályokkal gyógyíttatod magad.

 

Meditálsz, mantrát kántálsz, zöld teát iszol, kipróbálod a pünkösdözést, tűzön jársz, nyelveken szólsz .

 

Egyensúlyba hozatod magad, NLP-t tanulsz, kipróbálod az aktualizálást, vizualizációkkal ügyködsz, pszichológiát tanulsz, csatlakozol egy Jungiánus csoporthoz.

 

Rolfingelést kapsz, kipróbálod a pszichedelikumokat, médiumi közvetítést hallgatsz, kocogsz, jazz-aerobic-ra mész, beöntést kapsz, belemerülsz a tápanyagok és az aerobic rejtelmeibe, fejjel lefelé lógsz, médiumi ékszereket viselsz. Egyre jobban megérted a világ dolgait, bio-feedback, Gestalt terápia.

 

Homeopatához, csontkovácshoz és természetgyógyászhoz mész. Kipróbálod a kineziológiát, megtalálod az Enneagram típusodat, egyensúlyba hozatod a meridiánokat, csatlakozol egy tudatosság növelő csoporthoz, nyugtatókat szedsz.

Beadatsz néhány hormon injekciót, kipróbálod a sóterápiát, az ásványianyag-háztartásodat egyensúlyba hozod, imádkozol, esdekelsz és könyörögsz. Megtanulod az asztrális projekciót.

 

Vegetáriánus leszel. Csak káposztát eszel. Kipróbálod a makrobiotikus- és a bioétrendet, nem eszel genetikailag módosított élelmiszert. Felkeresel egy amerikai bennszülött gyógyítót, inipi szaunázol. Kínai gyógynövényeket, moxa-terápiát, shiatsut, akupresszúrát, feng-shuit próbálgatsz. Elmész Indiába. Találsz egy új gurut. Leveted ruháidat. Úszol egyet a Gangeszben. A Napba bámulsz. Leborotválod a fejed. Kézzel eszel, ápolatlan leszel, hideg vízben zuhanyozol.

Törzsi éneket énekelsz. Átélsz előző életeket. Kipróbálod a regresszív hipnózist. Őséneket üvöltesz. Ütöd a párnát. Kipróbálod a Feldenkrais-módszert. Csatlakozol egy házas hétvége csoporthoz. Elmész a Unity egyházhoz.

 

Megerősítéseket írsz. Kívánság táblát készítesz. Újjászületsz. Ji-csinget vetsz. Tarot kártyát olvasol. Tanulmányozod a zent. További kurzusokat és workshopokat végzel el. Rengeteg könyvet olvasol. Tranzakcióanalízist készítesz. Jóga leckéket veszel. Belemerülsz az okkultba. Mágiát tanulsz. Kahunával dolgozol. Sámáni utazáson veszel részt. A piramis tövében ülsz. Nostradamust olvasol. Felkészülsz a legrosszabbra.

 

Elvonulásra mégy. Kipróbálod a böjtöt. Aminosavakat szedsz. Beszerzel egy negatív ion generátort. Egy rejtélyes iskolához csatlakozol. Titkos kézfogást tanulsz. Kipróbálod az alakformálást és a színterápiát. Szubliminális hanganyagokat hallgatsz.

 

Agyi enzimeket, antidepresszánsokat és virágkivonatokat szedsz. Gyógyfürdőkbe jársz. Egzotikus alapanyagokból főzöl. Távoli vidékek ismeretlen erjesztett furcsaságaiba nézel. Tibetbe mész. Szent emberekre vadászol. Kézen fogva körbeállsz, míg megbódulsz. Lemondasz a szexről és a moziról. Sárga köntöst öltesz. Csatlakozol egy szektához.

 

A pszichoterápiák végeláthatatlan variációit próbálgatod. Csodadrogokat szedsz. Számtalan folyóiratra fizetsz elő. Kipróbálod a Pritikin diétát. Kizárólag grapefruitot eszel. Tenyérből jósoltatsz. New Age-es gondolatokat gondolsz. Javítasz környezeteden.

Megmented a bolygót. Auralátásra mész. Kristályt hordasz. Hindu asztrológiai értelmezést készíttetsz. Transzmédiumot látogatsz. Szexterápiára mész. Kipróbálod a tantrikus szexet. Baba Akárkivel megáldatod magad.

 

Csatlakozol egy anonim csoporthoz. Lourdes-be zarándokolsz. Meleg vizes forrásokba merülsz. Csatlakozol Aricához. Gyógyászati szandált viselsz. Leföldeled magad. Több prána energiát lélegzel be, hogy kifújhasd a poshadt fekete negativitást. Kipróbálod az aranytűs akupunktúrát. Beszerzel egy kígyó-epehólyagot. Kipróbálod a csakra légzést. Kitisztítod az aurád. Meditálsz a Kheopszban, a nagy egyiptomi piramisban.

 

ezomaniahuezomania_4-1341579993-ezoterikus-kepek-011

 

 

Azt mondod, hogy te és a barátaid a fentiek mindegyikét kipróbáltátok?

 

Ó, ember! Te csodás teremtés! Tragikus, komikus és mégis mily csodálatra méltó.

Olyan bátor, hogy folytatja a keresést!

 

Mi hajt minket, hogy továbbra is a választ keressük?

A szenvedés? Ó, igen. A remény? Bizonyosan. De van valami több ennél.

 

Intuitívan tudjuk, hogy valahol van egy végső válasz. Sötét zsákutcába érő mellékutakon botladozunk;

kihasználnak és megvezetnek, kiábrándítanak, és belefárasztanak, és mégis tovább próbálkozunk.

 

  • Hol van a vakfoltunk?
  • Miért nem találjuk a válaszokat?
  • Nem értjük a problémát, ezért nem találjuk a választ sem.
  • Lehet, hogy ultra egyszerű, ezért nem látjuk.
  • Lehet, hogy a válasz “odakinn” van, és ezért nem találjuk.
  • Lehet, hogy olyan sok hitrendszerünk van, hogy nem látjuk a nyilvánvalót.

 

next

 

Tömegek követnek spirituális utakat, azonban alig vannak olyanok, akik végül sikerrel járnak, és ráébrednek a végső valóságra. Miért van ez? Rituálékat és dogmákat követünk, buzgón gyakorlunk spirituális diszciplínákat – és

mégis újra összeomlunk!

 

Még ha működik is, az ego gyorsan belép a képbe, és magával ragad minket a büszkeség, az önelégültség, és az, hogy azt hisszük, tudjuk a válaszokat.

Ó Uram, ments meg azoktól, akik tudják a válaszokat! Ments meg az „igazságért kiáltóktól”!

Ments meg a jótét lelkektől!

 

Az összezavarodottság a megváltásunk. Az összezavarodottnak van reménye.

Tarts ki zavarodottságod mellett. A végén ő lesz a legjobb barátod, legjobb védelmed mások halálosan komoly mivolta ellen, és kezeskedik azért, hogy eszmék, ideáik ne erőszakolhassanak meg.

Ne feledd!

Ha össze vagy zavarodva, akkor még szabad vagy!

 

 

Az ihletet dr. David R. Hawkins gondolatai adták.

Forrás: http://www.filosz.hu/

 

Nárcizmus,  ohh el ne hagyj

Nárcizmus, ohh el ne hagyj

narcisztikus_1

 

Régóta töprengek azon, hogy vajon mi készteti az embereket arra, hogy szüntelenül önmaguk ilyen-olyan pózban való megmutatásával reklámozzák magukat.

Jó, jó… tudom, hogy kell az én márkaépítés meg egyebek…

De azt is tudom (bizonyított tény, kutatások támasztják alá), hogy akinek fizimiskáját naponta többször látjuk, az előbb-utóbb elértéktelenedik  mások szemében.

 

Több olyan embert ismerek, akinek teljesítményét elismerem,  nagyra értékelem,  és mégsem azért, mert percenként szembejön velem a facebookon,  hanem azért, mert hiteles. Persze tudom, hogy néz ki és sohasem hiányolom az önmagáról készített pózolt képeit. Meg különben is, úgy vélem, meg se tenné.

 

Elgondolkodtam azon, hogy

vajon miért van ekkora különbség az emberi magamutogatás terén.

 

Gondoltam, utánajárok a dolognak tudományos szinten is.

Vajon milyen a lelkiviláguk azoknak, akik kivételesen ennyire jóban vannak magukkal, akik ennyire szeretik önmagukat?

 

A nárcisztikusak körül semmi sem átlagos, sem egyszerű és még csak nem is normális.

Az emberek többsége elítéli ezeket a fazonokat, mégis egyre inkább belemerül a nézésükbe. Rajtuk keresztül belép egy másik világba.

De min is alapul a narcisztikus világ kábító hatása? Miért szippant be oly sokakat?

 

 

Lamborghini-Aventador-Main

 

Talán a luxus sportkocsik, az aranyrúd, a 10 milliós óra? Vagy a folyamatos kihívások, a jeges Dunától a bikaviadalon át az erdélyi pásztorkodásig? Hiszen a legtöbb ember nem túlzottan vágyik ezekre, sokkal inkább tartalmas kapcsolatokra, amilyeneket a nárcisztikus világban nemigen lát.

 

luxus órák iwc-classic-22051-1

 

Viszont ott lát valakit, akinek vágyai kifejezetten nagyratörők. A nárcisztikus karakter mindenből a legjobbat akarja, mindenkinél több akar lenni, semmi rutin, csak látványos teljesítmények. Elvégre a mesék vagy filmek hősszerelmesei sem azzal tündökölnek, hogy milyen szorgalmasan viszik le a szemetet.

 

 

Úgy vélem, hogy az emberek nem kezdenek el automatikusan sóvárogni a luxus tartozékai iránt. De ha valaki állandóan a fülükbe duruzsol, aki tud nagyra vágyni – méghozzá erősen és állandóan, ez felülírhatja az „átlagemberek” eredeti, jóval mértékletesebb vágyéletét.

 

 

A nárcisztikus karakter és környezete persze többé-kevésbé fikció. És nincs ez másként a való élet nárcisztikusánál sem, akinek történeteiből szintén gyököt vonhatunk. A verda, amelyben virít, a haverjáé. Tevékenységét felértékeli… „ szuperokos és szuperszakértő”.  Hogy éppen hol járt, mit csinált, mit evett  …Szelfihegyek.

A fele hazugság?

Vajon miért hazudik ilyen könnyedén? Sokszor a puszta figyelemért, csodálatért.  Kutatások igazolják, hogy a nárcisztikusok ilyen esetben semmi lelkifurdalást nem éreznek hazugságaik, csalásaik miatt.

 

Az önimádó agy

 

Szerepjáték, kordivatnak való megfelelés a nárcizmus, vagy ennél több? Utóbbira utal, ha az agyműködésben is tetten érhető. S valóban ez a helyzet.

Az agy félelmetes pontossággal tükrözi az önközpontúságot és a mások iránti közömbösséget.

Az egyik érintett terület az agykéreg ún. poszteromediális része, amelyen Lisa Aziz-Zadeh (Dél-Kaliforniai Egyetem) eredményei szerint állandó, felfokozott aktivitás mutatkozik. Ezt tartják többek között az önmagunkról való gondolkodás székhelyének.

Nárcisztikusoknál akkor is erőteljesen dolgozik, amikor minden feladat nélkül, nyugalomban fekszenek. Vagyis azon kívül, amit mindannyian tudunk róluk, hogy legszívesebben mindig magukról beszélnének, odabent, csendben is ezt teszik. Önmagukról morfondíroznak. Például elmélyülten elemzik saját lelküket, sikereik emlékképeit hívják elő, vagy ábrándokat szőnek. Maguk iránt sajátos érzelmeket táplálnak.

Szomjazzák a figyelmet, ráadásul egy belső folyamat automatikusan az oké, remek, vagy tökéletes címkével lát el mindent, amit csak kimondanak, kiénekelnek, vagy ami kikerül a kezük közül. Íme, igen jó.

És ami rosszabb: mindig lesznek, akik elhiszik nekik, hogy tényleg jó. Akik meggyőzéséhez elegendő a puszta magabiztosság. E szuggesztióra fogékony emberekből alakul ki a narcisztikusok kisebb-nagyobb közönsége;  pl. a fészen a rajongók, lájkolók hada… Ha pedig egyszer divatba jönnek, s átlépik a hírnév vagy a hatalom küszöbét, egyre kevesebben kérdőjelezik meg különlegességüket. A világ kezdi azt hinni, amit ők hisznek magukról.

 

Nárcisztikus rombolás

 

Tényleg ilyen “birkák” az emberek a narcisztikusok körül?

A tudósok szerint igen!

Hajlandóbbak például vásárolni tőlük, mint másoktól. Hajlandóak elhinni okos tanácsaikat. Felületes ismeretség után pedig őket választják meg gurunak…

A titkuk egyrészt, hogy megszerelmesednek saját képük láttán, saját hangjukat hallván, saját okosságuk tudatán. Mindent tudnak és mindenhez értenek, főleg ahhoz, hogy mások tudatlannak és hozzá nem értőnek tűnjenek körülöttük.

 

Micsoda károkat okozva….

 

Az áldozat, ha besétál a csapdába, próbál változtatni. Néha még fizet is a narcisztikusnak tanácsokért, továbbképzésért, elismerésért.

Sokszor úgy tűnik, hogy a nárcisztikus emberek érzéketlenek. Mintha minden leperegne róluk.

 

Valójában a nárcisztikus nagyon jól lát és hall, remekül érzékeli az érzelmeket. De agya nem úgy reagál ezekre, mint az átlagos embereké, emberszabású majmoké és más, együttérzésre képes állatoké.

Stefan Röpke (Charité Pszichiátriai Osztály, Berlin) agyi képalkotó eljárással készült vizsgálata igazolta, hogy az empátiáért felelős agyterület, a bal oldali elülső insula kóros narcisztikusok esetében kevesebb szürkeállományt tartalmaz a szokásosnál: ez lehet az oka a spontán érzelmi ráhangolódás hiányának.

A sírást hisztinek, önsajnálatnak címkézik, ha nem éppen nárcizmusnak. Ugyanis a nárcisztikusok előszeretettel leplezik le másokban azt, ami valójában őket jellemzi.

 

Tanítható-e az együttérzés?

A nárcizmusban és a pszichopátiában közös a hideg empátia: átlagon felüli érzelemolvasás, együttérzés nélkül. De az is közös, hogy valójában képesek az együttérzésre, feltéve, hogy megfelelő felszólítást kapnak rá.

 

Tipikus erre irányuló kísérletben az alanyok egy nő bántalmazásáról szóló filmet néznek. Az átlagemberek átérzik a szenvedést, a pszichopaták, illetve narcisztikusok nem. De ha azt az utasítást kapják, hogy éljék bele magukat a nő helyzetébe, akkor egy varázsütésre megjelenik agyukban az érzelmi válasz. Vagyis esetükben az empátia szunnyadó képesség, amelyet teljesen háttérbe szorít a túltengő egoizmus. Nincs idejük a fájdalomra, főleg nem a másokéra.

Richard Davidson híres neurobiológus szerző (Wisconsin-Madison Egyetem) különös utakon jutott el ahhoz, hogy az együttérzést kutassa. Először arra volt kíváncsi, milyen hatással lehet a meditáció az agyműködésre. Egyenesen Dharamszalába, a Dalai Lámához zarándokolt el. Alig mert elébe járulni kérésével, de a Láma lelkesedése, tudomány iránti érdeklődése gyorsan eloszlatta kételyeit. A meditáló szerzeteseknél már nem aratott ekkora sikert: tartottak attól, hogy agyukat vizsgálják, vagy nem látták értelmét. Az elkeseredett tudós visszatért a Dalai Lámához, aki búcsúzóul azt kérdezte: miért nem foglalkozik a tudomány az együttérzéssel?

Davidson elhatározta: változtat ezen. De kitartott amellett is, hogy meditáló szerzetesek agyát kutassa. Első alanya a francia származású Matthieu Ricard lett, aki több évtizedig élt a Himalájában buddhista szerzetesként, de mint korábbi mikrobiológus, támogatta a tudományos kutatásokat. A többi meditáló hosszú évek alatt gyűlt össze.

A buddhista meditáció egyik típusa az együttérzésre irányul. A meditáló először egy szeretett lény képét vetíti maga elé, majd arra összpontosít, hogy a legjobbat kívánja neki, vagy épp megszüntesse a szenvedését. Amint átjárja az együttérzés, a meditáló fokozatosan kiterjeszti azt minden érző lényre. Évtizedes gyakorlás után a meditáció áthangolja az agyhullámokat: fokozódik a gamma-aktivitás, a rendkívül magas fokú éberség jeleként. Az empátiáért felelős insulán kívül a mások érzelmi állapotának észleléséért és a célvezérelt viselkedésért felelős számos agyterület is aktívabbá válik, ennek megfelelően a meditáló hamar felismeri a szenvedést és kész habozás nélkül segíteni. Kevésbé aktiválódik viszont az amygdala, miáltal mások szenvedése már nem okoz akkora stresszt, mint korábban. Ez főként azoknál érdekes, akik eredendően túl empatikusak, s annyira a bőrükön érzik mások kínjait, hogy inkább menekülnek, mint hogy segítséget nyújtsanak.

 

Az empátia-skála másik végén lévő narcisztikusok és pszichopaták viszont nagyon is képesek lennének erre, de őket meg nem érdekli. Ha gyakorolnák a mások szemszögéből nézést, vagy az együttérzés-meditációt, talán az empátia szokásukká válhatna. Csakhogy ők nemigen gyakorolnak olyasmit, aminek ilyen kevés a látszata, s szinte semmi jutalma nincs. Hacsak nem divatból.

 

Bármit megtesznek, felvállalnak, ha a figyelem ettől rájuk irányul. Látva lássák, ismerjék el, építsenek neki zarándokhelyet, templomot, mauzóleumot, csak soha ne merüljön feledésbe a nevük.

 

Kultúránkban a jelen trend szerint, amely oly nagyra értékeli az önbecsülést és magabiztosságot, különösen hangzik, hogy e tulajdonságok vissza is üthetnek.

Ha egyszer valaki rátermettebb, intelligensebb, életrevalóbb másoknál, miért kellene szerénykednie?

Így gondolkodnak a nárcisztikusok.

Akik olyannyira büszkék magukra, hogy még saját nárcizmusukkal is elégedettek. Ha megkérdezik tőlük, hogy ők mennyire tartják magukat nárcisztikusnak, kivételes őszinteséggel válaszolnak.

Egy meglepő kutatási eredmény alapján kiderült, hogy a nárcisztikus ember egyáltalán nem tartja magát annak.

A kutatás és a tanulmány egyik szerzője, Brad Bushman (Ohio Állami Egyetem) azt is megválaszolja, szerinte

mi a baj a túlzott önbecsüléssel: aki úgy érzi, eleve kiváló, azt semmi nem sarkallja a fejlődésre!

 

Forrás: tudomány/science

Boldogság gyere gyorsan……

Boldogság gyere gyorsan……

 

Ma van a boldogság világnapja…..

Boldogság gyere....

Boldogság gyere….

 

Nem érzem magam feljogosítva arra, hogy a boldogságról papoljak…. megteszik helyettem a boldogság szakértők….. hogyan is kell boldognak lenni.

Évek óta oly sok könyv ír róla, oly sokan tanítják…..

Mégis úgy tűnik számomra, hogy nem sokat érnek ezek a tanok. Ennyi év és ennyi könyv, tanfolyam után már mindenkinek boldognak kellene lennie. Nem?

Ennek ellenére mégis:  széles e bolygónkon nagyon sok ember boldogtalan.

Miért gondolom így?

Azért, mert ha nem is mindenki, csak egy bizonyos része az embereknek boldogok lennének, akkor talán nem kellene erre egy napot kinyilvánítani. Akkor minden napnak erről kellene szólnia.

Teljesen természetesen. Hogy boldogok vagyunk. Hisz megtanultuk, hogyan kell boldognak lenni. Megtanultuk. Vannak rá módszerek. Tanítják ezerrel. Faljuk a különféle könyveket….

 

Akkor miért nem boldog mindenki? Legalább csak egy kicsit, részben…

Persze akkor nem lenne szükség ennyi lelki tanácsadóra, szakértőre, íróra.  Jó, persze tudom….. ez is egy klassz iparág….és remekül meg lehet élni belőle. Mármint az okos tanácsokból és írásokból.

 

Én fel merem vállalni, hogy nem tudom hogyan kell boldognak lenni.

 

Olvasok, olvastam e témában már mindenféle megnyilvánulást, kért és kéretlen tanácsokat. Okos gondolatokat. Különféle technikákat. Rengeteg jó és félrevezető, buta könyvet….

 

Boldogabb lettem? Ez egy hatalmas kérdés a fejemben. És ez a téma annál sokkal összetettebb.

Más elméletben tudni, más tanulni a technikákat, és megint más boldognak érezni magunkat.  Meg egyébként is…. minden embernek mást és mást jelent a boldogság érzete.

 

A boldogság hullámzó. A boldogság háborgó. A boldogság megnyugvás. A boldogság vihar. A boldogság illékony. Megfoghatatlan.

Figyelem az embereket, a megnyilvánulásaikat. Figyelem, hogy mennyire habzsolják a boldogságról szóló témákat, tanításokat. Olvassák az erről szóló könyveket. Különféle tanfolyamokra járnak. Hajszolják a boldogságot, önmagában.

Hisznek abban, hogy a boldogságot bárki is megtaníthatja nekik oldalirányból vagy hátszéllel.

 

Nem tudom. Nekem még senkinek sem sikerült megtanítania, hogyan legyek boldog. Sem könyvekből, sem facebook posztból, sem semmilyen szívbemarkoló idézetből.  Semmilyen megható történetből. Semmilyen frázistól. Nem lettem tőle boldogabb……Pedig Isten bizony mindent kipróbáltam 🙂

 

Egyet viszont tudok. És erre leteszem a nagy esküt. A boldogság szempontjából sem utolsó…..

 

Az emberek vágynak a szeretetre.

Vágynak egy jó szóra.

Vágynak egy kedves, szívből jövő mosolyra.

Vágynak egy kis odafigyelésre.

Vágynak arra, hogy fontosnak érezzék őket.

Vágynak arra, hogy elismerjék őket.

Vágynak arra, hogy emberszámba vegyék őket.

Vágynak arra, hogy időnként gondoskodjanak róluk.

Vágynak arra, hogy szeretetet tudjanak adni.

Vágynak arra, hogy megértsék őket.

Vágynak a lelki békére.

Vágynak időnként egy kis megnyugvásra.

Vágynak arra, hogy legyen mellettük valaki.

Vágynak a hűségre.

Vágynak arra, hogy sose felejtsék el őket.

 

Keresem a boldogságom
Folytathatod, hisz a felsorolás korántsem véges…..ezek csak a lelki dolgok voltak.

Mindenki definiálja saját magának. Úgyis mindenki maga tudja, önmaga érzi, hogy számára mit jelent a boldogság.

Vagy legalábbis a boldogság parányi szelete….

Nos, akkor mosolygós boldogságnapot kívánok mindenkinek szeretettel 🙂