Jajj, csak nehogy lemaradjak róla….. rohanása….

Jajj, csak nehogy lemaradjak róla….. rohanása….

 

Ma a tökéletesen működő másfél kilós szervünket veszem górcső alá….aminek működését időnként figyelmen kívül hagyunk….

Ami nem más, mint az agyunk és annak hihetetlen gyors működése.

 

Vajon meddig gyorsulhat az agy?

Hogyan definiálhatjuk az „ agy sebességét” illetve vannak-e az agyi működésnek határai?

 

Az agyunk sebességét végső soron az egyes idegsejtekben végbemenő molekuláris folyamatok limitálják. Azonban attól még messze vagyunk, hogy ezt a határt ostromoljuk a mindennapi gondolatainkban. Bizonyos agyi válaszok (ilyenek például a reflexszerű gondolataink, cselekvéseink) szinte maximális sebességgel „jutnak eszünkbe”, de a gondolatok többsége egymással ütköző elemi gondolatmorzsák százaiból, ezreiből alakul ki.

Minél újabb, váratlanabb, szokatlanabb egy helyzet, annál több ilyen, egymással akár konfliktusban lévő gondolatáram ütközik bennünk. Az agyunknak ezt a fajta működését bizony jócskán lehet még optimalizálni.

 

Az internet megjelenése óta a világ elképesztően elkezdett felgyorsulni. Hűen követik ezt a filmek. Érdemes megnézni egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli „akciófilmet”. Ma elalszunk rajta. Ugyanakkor az egy igen jó kérdés, hogy meddig lehet még a látványsűrűséget (és gyorsaságot) fokozni. A legtöbb moziban ma már a hangerő is a sokszorosa annak, ami akár csak 1-2 éve volt. A moziból kijövő emberek kiabálnak egymással, mert enyhe halláskárosodást szenvedtek a filmnézés közben.

A csendnek lassan már a fogalma is eltűnik az életünkből.

 

Érdemes elgondolkodni azon, hogyha a „jaj, csak le ne maradjak róla” rohanása, és az egymást túlkiabáló zaj állandósul, akkor hova lesz a benső béke.

 

Túl sok ingert nem tudnak feldolgozni a sejtjeink sem. Zavarodottá válnak, nagyobb lesz a sejtekben a belső zaj, azaz a molekuláris folyamatok tervezhetetlensége.

Ez mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy egyre több ember „ok nélkül” is ideges, és nem találja a helyét. Itt lenne elkezdeni nyugalom és csendreceptet osztogatni nagyon sokaknak.

 

Viszont a posztmodern embernek lényegesen bonyolultabb problémákat kell először is megértenie, majd megoldania, mint akár csak néhány száz évvel korábban.

Vajon napjaink polgárai okosabbak lettek?

Bizony, ez így van.

Már a változások sebességének a növekedése is növeli az alkalmazkodás igényét és jelentőségét. A túlnépesedés egy csomó olyan emberi konfliktushoz vezet, amelyek új megoldásokat igényelnek. A világban megnövekedett mobilitás az új helyzetek számát önmagában is megsokszorozza. Erre is visszavezethető (sok minden más, így az iskolázottság, a jobb táplálkozás, stb. mellett) a Flynn-effektus néven elhíresült hatás, nevezetesen az, hogy az átlagos intelligencia hányados (IQ) az elmúlt csaknem száz évben folyamatosan nőtt. (Az IQ értékeket mindig az aktuális populációval hasonlítják össze, így ez a növekedés a nominális IQ értékekben nem látszik.)

Hogy ez az „okosodás” vajon bölcsebbé válást is jelentene-e, az egy igen jó kérdés.

Európában több mint 70 éve nem volt kontinens méretű háború. Milyen nagyszerű lenne, ha sikerülne észnél lennünk, és megőriznünk legalább ezt az állapotot.

 

Nagyon fontos, hogy tanuljunk a múltunkból. Hibát sajnos vét az ember.

De a múltban elkövetett nyilvánvaló hibákat sorozatosan megismételni már nagyon nagy butaság, úgy is mondhatni, hogy bűn. Amióta az emberiség feltalálta az írásbeliséget, és így robbanásszerűen megnövelte a múltról átadható ismeretek számát, és különösen az óta, amióta az emberiség tudása az internet révén közkinccsé vált, nincsen már mentség arra, ha újra és újra belegyalogolunk a múlt csapdáiba.

No persze a sok információ rengeteg értéktelen info-zajt is ránk zúdít. Azaz az egész oktatási rendszer egyik legfontosabb feladata, hogy segítse a felnövekvő generációkat megkülönböztetni az értékes információt a szeméttől.

Nyitottak vagyunk-e a világra és mit is jelent ez a valójában?

 

 

Örömöt.

Örömöt akkor, amikor valami olyant tapasztal meg az ember, ami izgalmas, ami érdekes, ami új. Annak a folyamatos várását, hogy az élet tartogat még tanulságokat a számunkra, és vannak még felfedezetlen örömök azon kívül is, amelyet már ismerünk.

Ennek ellentéte a rettegés. Azoknak az embereknek az élet rettegés, akik szoronganak mindentől, ami új, ami más, ami a megszokott, kicsike világukból kilóg. Az ilyen emberek általában „levágják” (megbélyegzik, elítélik, kizárják, megsemmisítik és a sor sajnos folytatható…) a világ azon részét, ami már nem fér bele az idillikus és zárt kis világukba, és ezzel nagyon sok kárt tudnak okozni maguknak és másoknak is.

 

Az ember, amikor változással találkozik, reflexszerűen „bezárkózik”, miközben éppen az ellenkezőjét kellene tennie.
A nyitottságunk mértéke nagymértékben a rendelkezésre álló forrásaink által meghatározott.

És itt a forrás alatt messze nemcsak pénz dominál (bár nyilvánvalóan az is), hanem lelkierőt, nyugodtságot, szeretetet is.

Ha minket gyökeresen megrázó változásba kerülünk, akkor a forrásaink (lelkierőnk, nyugodtságunk, szeretetünk, de pénzünk is) elhasználódnak ennek a változásnak a kezelésére.

 

Emiatt törvényszerű, hogy ilyenkor a viselkedés bezárul.

Ugyanakkor soha nem szabad elfelejteni azt, hogy éppen a legnagyobb bajunkban szorulunk rá a legeredetibb megoldásokra, amelyeket igen sokszor éppen a korábban soha nem látott, távoli emberek viselkedésmintái és információi adhatnak nekünk.

 

Számos területen figyelhető meg eltérő reakció és gondolkodásmód a generációk között.

 

Felmerül a kérdés, hogy az említett „ bezárkózás” mértéke mennyire tér el akár a baby-boomerek és mondjuk az Y-Z generációk kapcsán?

 

Folytatás a következő bejegyzésben.

 

Forrás: Prof. Dr. Csermely Péter

Vajon hol húzódik meg a határ a personal branding és a digitális nárcizmus között … avagy a siker könnyen a fejünkbe szállhat?

Vajon hol húzódik meg a határ a personal branding és a digitális nárcizmus között … avagy a siker könnyen a fejünkbe szállhat?

Egy gondolat régóta motoszkál már bennem és nem hagy nyugodni.  Sőt! Kifejezetten idegesít. Gondoltam, körbejárom a témát.

Rendben. Tudom, hogy szükséges a személyes márka építése. No, de ennyire és ilyen módon?

Vajon mi késztet egyes embereket, vállalkozókat,  hogy posztjaikat szinte állandó jelleggel, a saját képeikkel jelentetik meg?

Amikor túlbuzgón mutogatják a márkás autókat, az exkluzív helyeket, ahol előfordulnak és még sorolhatnám.
Tegnap egy állati klassz yachton voltam, jelenleg épp kászálódok be egy mercibe széles vigyorral, de holnap már ott leszek és ülök a helikopteren……Amikor hirtelen jön a siker és nem tudják hogyan kezelni. Vagy nemes egyszerűséggel a siker a fejükbe szállt?

Akkor még nem ejtettem szót a szakmai alázatról…..

Tévedés ne essék. Tudom, hogy odatették magukat, megdolgoztak ezért a sikerért. Bármi módon, akár némi segítő hátszéllel.

Mi okozza ezt a kényszert, hogy állandó jelleggel mutogassák magukat különféle pózokban?

A határtalan önbizalom?
A narcizmus?
Az egoizmus?
Az exhibicionizmus?

Hol van az a tűrési pont,  amikor már túl sok van belőlük. Amikor már a fásultság, rosszabb esetben a megcsömörlés küszöbén vagyunk.

Pengeél.

Nem ártana végiggondolni: lehet, hogy néha a kevesebb több lenne?
A népszerűség, a siker azonban könnyen felcsúszhat a fejbe, ha nem tudjuk hol a határ.

A közösségi médiának és az internetnek köszönhetően az „én” egyre fontosabb szerepet kap a társadalomban.

A 2013-as év egyik legdivatosabb kifejezése, a „selfie” mára a közösségi média, az önimádat és az egoizmus szinonimájává vált.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy manapság a digitális narcizmus korát éljük, mely korlátlan lehetőségeket kínál az önreklámozásra.

Egészen a 90-es évekig a média egyfajta kiutat kínált a valóságból azzal, hogy fiktív univerzumot teremtett a sorozatok, szappanoperák és filmek segítségével. Majd megjelentek a valóságshow-k, amelyek a figyelmet ismét a valóságra, a hétköznapi emberre irányították. Az elmúlt évtizedben a közösségi média ezt a jelenséget csak még inkább felerősítette. Lehetővé tette, hogy saját életünk eseményeit vagy vállalkozásunk sikereit is megoszthassuk másokkal, így saját 24 órás műsorunk sztárjai lehetünk. Fogyasztókból végül szereplőkké váltunk.

Digitális nárcizmus

Szakértők szerint valójában a digitális exhibicionizmus és önimádat áll minden sikeres mobilapplikáció és honlap hátterében.

A különböző közösségi oldalaknak köszönhetően saját videocsatornánk lehet, leírhatjuk gondolatainkat, követőket szerezhetünk, önjelölt celebekké, márkákká válhatunk. Azt mutatunk meg magunkból, amit csak akarunk, a hibáinkat pedig néhány kattintással törölhetjük. Tudnék rá egy-két példát hozni….

Természetesen nem minden közösségimédia-felhasználó narcisztikus, de a közösségi média olyan a narcisztikus személyiségzavarral küzdő embernek, mint a drog. Ők tehát az igazán komoly felhasználók, akik képtelenek elszakadni ezektől az oldalaktól és elképesztő mennyiségű bejegyzést gyártanak.

Tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a selfie-k, státuszmódosítások, követők, bejegyzések és barátok száma pozitívan korrelál a nárcizmussal.

A nárcisztikus emberek ugyanis nagyobb valószínűséggel használják a közösségi médiát arra, hogy kívánatos – bár sokszor kevésbé valóságos – képet mutassanak be önmagukról a világnak.

Ezt a témát már bővebben kifejtettem ebben a bejegyzésben.

 

Természetesen az még nem probléma, ha elismerésre vágyunk, az egészséges identitás valójában nagyban függ attól, hogy törődünk azzal, amit mások gondolnak rólunk. Ez a civilizált világ alapja, emellett szellemi jólétünkhöz is elengedhetetlen.
Nem szabad bevenni a most oly divatosan csengő és sokszor emlegetett ”lesz@rom” tablettát.

A probléma ott kezdődik, amikor már a lájkok számától függ az önbecsülésünk, és az állandó elfogadás iránti vágyunk megakadályoz abban, hogy egészséges, boldog kapcsolatokat alakítsunk ki. Vagy netán a vállalkozásunkat is ettől tegyük függővé.

A digitális nárcizmus hatalmas nyomás alá helyezi az embereket.

 

Selfie-mánia

 

A „selfiezés” manapság kulturális függőségnek tekinthető. Gyakorlatilag mindenki csinálja. Mostanra számtalan elmélet látott napvilágot a jelenség sikerét illetően, a vélemények pedig erősen megoszlanak.

A New York Times egyik cikke szerint a selfie valójában önkifejezési mód, kommunikációs eszköz, amely összeköt másokkal. Selfie-ket már évtizedekkel ezelőtt is készítettek emberek, mielőtt a kifejezés megszületett volna. Mindez pedig az ember örökös vágyát mutatja arra, hogy megörökítse magát a boldog pillanatokban.

Marketingesektől gyakran kapunk olyan tanácsokat, hogy mutassuk be a cégünket, azokat a bizonyos boldog pillanatokat. Persze ez fontos, de ne csináljuk hetente, havonta. És ne hasson dicsekvésnek….Véleményem szerint itt is van egy tűrési pont. Legalábbis nálam. De úgy gondolom ezzel nem vagyok egyedül.

Nem szabad elfeledkeznünk azonban a „selfiezés” negatív oldaláról sem.

Az ellentábor a kifejezést az önimádattal hozza kapcsolatba. Sokan egyfajta segélykiáltásként tekintenek rá.

A Teen Vogue egy cikke szerint a selfie az emberek értékét képekhez és az alattuk megjelenő kommentekhez köti. Egy kutatás szerint a túlzásba vitt selfie-zés károsítja kapcsolatainkat is, elidegenítheti tőlünk barátainkat.

Bármi legyen is az igazság, valószínűleg a közösségi média és az ezzel kapcsolatos trendek népszerűsége még sokáig töretlen marad. Talán egyszerűen csak egy apró figyelmeztetésre van szükségünk, hogyan használjuk bölcsen és okosan ezeket az önmagunkról készített felvételeket és posztokat akár magánszemélyként, akár vállalkozóként.

És mindeközben ne feledkezzünk meg a valós életről sem….

Életünk derekán, vagy inkább alkonyán….. Devalválódjunk vagy írjunk egy új fejezetet az életünkben?

Életünk derekán, vagy inkább alkonyán….. Devalválódjunk vagy írjunk egy új fejezetet az életünkben?

Durr bele keményen…..   Vajon meddig élünk?

A jelenlegi felmérések szerint manapság általában 34 évvel tovább élünk, mint 100 évvel ezelőtt. Ezt az élettartam növekedést a biztosító társaságok tudják a legjobban, és használják ki mindenekelőtt.

Mi is kihasználjuk?

Gondoljuk csak el. Ez a különbség kitesz egy egész második felnőttkort, amennyivel hosszabb lett az. Viszont ami nagyon fontos, hogy kultúránk még nem barátkozott meg azzal, hogy ez valójában mit is jelent.

Még mindig abban a régi paradigmában élünk, miszerint a kor boltíves formát vesz fel.

 

Életgörbénk a szemléletünk függvényében

 

A régi metafora erre:

megszületünk, életünk közepén vagyunk a csúcson, és szép lassan hanyatlunk az elhülyülés irányába.

Ez a patológia szerinti életkor. Ám a filozófusok, orvosok, tudósok kezdik újszerűen látni, és egyben cáfolni is a régi paradigmát.

Arra jönnek rá, hogy valójában van az életünknek egy olyan fejlődési szakasza, amelynek megvan a maga jelentősége. Az a kérdés merül fel bennük, és bennünk is fel kellene, hogy merüljön – hogy hogyan használjuk ki ezt az időszakot:

Hogyan éljük meg sikeresen?

Belevágjunk valami újba, másba?

Kezdjük el élni azt az életet, amit talán mindig is szerettünk volna, de az élet vagy leginkább mi saját magunk – meggátoltuk?

Mi az ideillő új metafora a korosodásra?

Képzeljünk el egy lépcsőt, amit életünk során megmászunk. Lehet, hogy fizikailag már kevésbé bírunk el egy lépcsőmászással, de az emberi szellem…

 

Photo by Dominic Liam/ Art Artiede

 

Az emberi szellem fel tud menni ezen a lépcsőn. Az emberi szellem felfelé emelkedése, amely a bölcsesség, a teljesség és a hitelesség felé vezet bennünket.

Ezért a kort ne patológiai szemmel nézzük, hanem potenciálként.

Ez a potenciál nemcsak a szerencsés keveseké. Az amerikai kutatásokból az derült ki, hogy az 50 feletti ember egyre jobban érzi magát, kevésbé stresszes, kevésbé ellenséges, kevésbé aggódó. Egyre inkább az azonosságokat vesszük észre, a különbségek helyett. Néhány tanulmány meg egyenesen azt állítja, hogy boldogabbak vagyunk.

 

És vajon mi a helyzet nálunk, Magyarországon?

Nem tudom. Csak feltételezéseim vannak….

Feltételezem, hogy csak kevés 50 feletti ember érzi ezt…. bevallom én sem ezt éreztem. Tele voltam félelmekkel, kételyekkel, bizonytalansággal.

De most, hogy életem harmadik felvonását élem, azt veszem észre, hogy soha nem voltam ennyire kiegyensúlyozott, félelemmentes. Erőteljes érzések. Amikor már az életünk derekán járunk, – szemben azzal, amikor még kívülről tekintettünk rá, minden félelmünk elmúlik.

Észrevesszük, hogy még mindig ugyanazok vagyunk, sőt még inkább azok vagyunk.

Picasso mondta egyszer: „Sok időbe telik megfiatalodni.”

 

De tényleg nem akarok romantikázni az öregedésről……Nyilvánvaló, hogy semmi garancia nincs arra, hogy életünk második fele gyümölcsöző és növekedéssel teljes legyen.

 

Néhányak számára ez szerencse kérdése. Nyilvánvaló, hogy néhányak számára ez genetikus. Valójában egyharmad arányban genetikus. És ezzel kapcsolatban semmit sem tehetünk. Azonban ebből következik, hogy 2/3-arányban befolyásolhatjuk, hogy mennyire érezzük jól magunkat ebben a felvonásban.

Mit tehetünk annak érdekében, hogy ezeket az éveket tényleg sikeressé tehessük, és arra használjuk, hogy valami kiugrót vigyünk végbe.

Visszatérve a lépcsőhöz….

 

 

ez nagyon fura lehet az idősebbek számára, azt a tényt véve alapul, hogy bizony a lépcsőzés fizikailag nagyon sok idősebb embert állít kihívás elé… magamat is beleértve ….

 

Mint tudjuk, az egész világra kihat egy bizonyos univerzális törvény: az entrópia, a termodinamika 2. főtétele. Az entrópia azt jelenti, hogy a világon minden, de minden hanyatló állapotban van, hanyatlik, a rendezett rendezetlenné válik… ebbe a témába most nem megyek bele, hisz nem értek hozzá.

 

 

Azonban a kutatók többsége is egyetért abban, hogy egy kivétel van, nevezetesen: az evolúció, az emberi szellem, amely képes továbbra is felfelé fejlődni….. nos ez az a bizonyos lépcső, ami elvezet bennünket a kiteljesedés felé, a hitelességhez, a bölcsességhez.

 

Ez a felfelé emelkedő lépcső bekövetkezhet egészen extrém fizikai kihívások esetén is. A New York Times lehozott egy cikket egy Neil Selinger nevű férfiról, aki 57 éves nyugdíjas ügyvéd volt. Tehát élete második felét élte már…. Ez az ügyvéd aki csatlakozott a Sarah Lawrence írócsoporthoz, ahol végül megtalálta írói hangját.

 

 

Miért érdekes ez a történet?

Mert ő egy végzetes betegségben szenvedett, nevezetesen: Lou Gehring betegségben. Ez a betegség felemészti a testet, az elme azonban épp marad. Ebben a cikkben Sellinger úgy nyilatkozott mindenki számára érthetően, hogy mi is történik vele: „Ahogy az izmaim gyengültek, az írói vénám erősödött. Ahogy lassan elhagyott a beszédkészségem, úgy fedeztem fel a hangomat. Az elmúlás közepette növekedtem. Rengeteget vesztettem ugyan, de végül rátaláltam önmagamra”

Ő tényleg megtalálta azt a bizonyos lépcsőt…

 

Nos, mi mindannyian rendelkezünk szellemmel születésünknél fogva, néha azonban teljesen maguk alá temetik ezt a szellemet az élet kihívásai, az erőszak, a visszaélések,csalódások, elhanyagolások… és még hosszan lehetne sorolni.  Lehet, hogy még mindig szenvedünk ilyenfajta pszichés fájdalom, seb miatt. Lehet, hogy azt látjuk, hogy sok kapcsolatunk nem lett lezárva. Így aztán befejezetlenül érezzük magunkat.

 

Lehet, hogy a harmadik felvonás feladata az, hogy befejezzük önmagunkat?

 

Én is, mint ahogy szerintem a többség is átélte már, mikor közeledett élete második –harmadik felvonásához, hogy mi az, amit véghez kell vinnem ebben az időszakban.

Hogyan éljem meg?

De ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjak, tudnom kellett azt is, hogy honnan jövök.

Így hát visszanéztem és tanulmányoztam az életem előző felvonásait, és próbáltam megérteni, hogy ki is voltam akkoriban. Aki tényleg akkor voltam és nem az, amit mások mondtak rólam, hogy ki vagyok, vagy akit ekként kezeltek. Idővel felfedeztem, hogy ez a folyamat, amin keresztülmentem, a pszichológusok elnevezése szerint: „az életösszegzés”.

 

Ez az életösszegzés képes új jelentőséget, tisztánlátást és egészen más értelmet adni az ember életének.

 

Mindenki felfedezheti, mint ahogy én is tettem, hogy van egy csomó dolog, ami miatt magunkat hibáztatjuk. Sok olyan dolognak, amit akkor magunkról gondoltunk, és valójában semmi, de semmi köze nem volt hozzánk.

Nem a mi hibánk volt: mi rendben vagyunk.

Ennek tükrében képesek vagyunk visszamenni az időben és megbocsátani mindenkinek, de leginkább saját magunknak. Képesek vagyunk felszabadítani magunkat a múltunk alól. Dolgozhatunk azon, hogy megváltoztathassuk a múlttal való kapcsolatunkat.

Lehet, hogy ez a jelen felvonásunk központi célja?

 

Az derül ki a kognitív kísérletekből, hogy amennyiben képesek vagyunk ezt megtenni, az neurológiai szinten is megnyilvánul. Idegi kapcsolódások jönnek létre az agyban.

Tudjuk, ha az idők során negatívan reagálunk a múlt egyes eseményeire és szereplőire, az idegpályákban ez rögzül a vegyi és elektromos jeleknek köszönhetően, amik áthaladnak az agyon. Az évek során ezek a rögzült idegpályák lesznek a „normális” érzetünk, még akkor is, ha ez nekünk rossz, hiszen stresszt, szorongást, aggódást….. eredményeznek.

Ez magyarázza azt is, hogy sokan miért szeretnek ebben a létállapotban maradni…. ebben a szenvedő állapotban érzik jól magukat.

 

Ha azonban vissza tudunk tekinteni, új szemszögből nézve a kapcsolatunkat a múlt eseményeivel és szereplőivel, az idegpályák megváltozhatnak! És amennyiben fenn tudjuk tartani a múltunkkal kapcsolatos pozitívabb érzéseinket, akkor az válik új normává. Olyan ez, mint amikor a termosztátot átállítjuk.

Fontos, hogy tudatában legyünk!

Nem maguk a tapasztalatok azok, amiktől bölcsek leszünk, hanem a megtapasztalt eseményeken való elmélkedéstől leszünk bölcsek — és ezek segítenek egésszé válni, ezek hozzák meg a bölcsességet és önazonosságot. Segít, hogy azzá váljunk, akik lehettünk volna!

 

Még nem késő…. sohasem késő elkezdeni, belevágni valami új, számunkra kedvező, bennünket kiteljesítő dologba…. legyen bármi is az.

Ebben a bizonyos korban…..életünk második felében, vagy az utolsó harmadában.

 

Inspiráció:
J.Fonda TEDx előadása

Meg kellene tenni. Mindösszesen hat lépés és túl vagyok rajta.

Meg kellene tenni. Mindösszesen hat lépés és túl vagyok rajta.

Hat méter

Nevezzük csak Emberünknek a hősünket.

smoke-316496_640

 

Ül. Épp egy cigarettát szív. Elmélyülten tanulmányozza a kékesszürke füstöt, de gondolatai távolabb járnak. Nem túl távol… mégis Emberünk számára ennél nagyobb távolság nem létezik. Talán, ha hat méterről beszélünk mindösszesen…

Ránéz a kezében tartott csikkre, mely az utolsó füstkígyót leheli a tiszta reggeli levegőbe. „Leégett…” Nem emlékszik, mikor is gyújtotta meg. Azt tudja csak, hogy beleszívott, mert a Virginia dohány hamisíthatatlan ízét érzi a szájában.

Jóleső érzés. Életszerű.

Lassan feláll, és megpróbálja leporolni magát, nem túl nagy eredménnyel. Ujjai fekete csíkokat rajzolnak az indigókék jeans anyagára. „A harmat az oka.” Ki tudja (Ő nem), hogy mióta üldögélt a fűben ezen a gyönyörű reggelen. Észlelte a környezete szépségeit, a madárdalt, a felkelő napot, de semmi nem tudatosult igazán mindezekből. Mindegyre csak ez a hat méter járt az eszében. „Meg kéne tenni. Mindösszesen hat lépés és túl vagyok rajta.” Lehetetlen megmondani, mióta halogatja már ezt a döntést.

Végül elindul. Óvatosan, de határozottan. Egy örökkévalóság múlva megérkezik rövid útja végére… és ott áll a peremen. A szakadék lustán nyújtózik előtte, szinte egykedvűen tárja fel letűnt földtörténeti korok rétegeit Emberünk kutató szeme előtt.

„Sehol egy út, amin lejuthatnék az aljára. Megkerülni sem tudom. Mit csináljak?”

Áll a peremen és behunyja a szemét. Reggel ide, vagy oda, Emberünk holtfáradt. Belül fáradt el. Ezt a fáradtságot nem csillapíthatja semmilyen alvás. Lehunyt szemmel áll tovább a peremen. A szakadék csendben tátong a cipője orra előtt néhány centivel, mint egy nagy fogatlan száj.

shoes-1638873_640

 

Hirtelen taszítást érez hátulról. Nem túl nagyot, semmi esetre sem erőset. Picit kileng, meginog. Előre, majd hátra. A szakadék peremén a kőzetanyag épp ebben a pillanatban úgy döntött, hogy bizony az elsőkből lesznek az utolsók alapon peregni kezd… apró kavicsok indulnak görögve öngyilkos lemmingek módjára a szakadék kitárt ölének mélyére. Emberünk hüllőagya önkéntelenül hátramenetbe kapcsol, de mindhiába. A cipők orra tehetetlenül csúszik mind közelebb és közelebb a szakadékhoz. „Lezuhanok!”

Emberünk egyszer csak rég nem hallott hangot hall:

a szíve szólalt meg, az ezerszer megtagadott. „Lépj előre!”

A döntés hirtelen és Emberünk számára is érthetetlen módon született meg benne: egyik lábával valóban előrelépett. Egyenesen a szakadékba. Mégsem lepődött meg igazán, amikor tétován kereső lába szilárd anyagot ért…, mert egy híd vitt át a túlsó oldalra. Nem is igazán híd, inkább hidacska. Vagy még inkább gyilokjáró.

Eszébe jutott a régi tanítás: az igazak útja keskeny és rögös. Nem térhet ki jobbra sem, balra sem… egyenesen kell haladnia. Ez az ára annak, hogy maga mögött hagyhatta a régi, oly nagyon ismert, unalmas partot.

Várja a másik oldal, felfedezetlenül, teli lehetőséggel.

Csak annyit kell tennie, hogy mindig egyenesen megy tovább előre…

 

Forrás:
Carlos Castaneda
The Active Side of Infinity

Segítőkész vagy? Jól esik, ha segítenek neked?

Segítőkész vagy? Jól esik, ha segítenek neked?

Az elmúlt időszakban rengeteg segítséget kaptam. Akár kértem, akár nem. Végtelenül hálás vagyok érte.

 

Add a kezed, segítek!

Add a kezed, segítek!

A legutóbbi történetem előzménye:

saját magam kezelem a weboldalaimat. Szerkesztem, dizájnolom… egyebek. Nem azért, mert nem volna lehetőségem felkérni egy weboldal készítőt, hanem egyszerűen azért, mert élvezem, hogy újat tanulhatok, ami szöges ellentétben áll a jelenlegi tevékenységemmel.

Ezért annak rendje módja szerint régebben megvettem egy online tanfolyamot, amin keresztül elsajátíthatom e számomra nehéz, de kihívásokkal teli tudást. A weboldal összeállításához beleástam magam a css, a php szerkesztés tanulásába, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel….. Az online tanfolyamon lépésről-lépésre egy videóban nagyon profi módon megmutatták, hogyan kell mindezt csinálni. Legalábbis az alapfogalmakat, alapdolgokat, amivel már egy wp sablonnal elboldogulok. Persze azt is tudom, hogy ezt egy tanfolyamon nem lehet megtanulni, a profik ezt több évig tanulják az egyetemen/főiskolán.

De amire nekem szükségem volt, azt megtanultam… majdnem 🙂

De elmeroggyant tudásom tiszavirág életű volt…. mindig mindent elfelejtettem a következő alkalomra 🙂

Megfutamodtam. Tudom, hogy nagy divat mostanság szajkózni a ” soha ne add fel” című szlogent, de mégis jobbnak láttam, ha egy már elkészített sablonnal bütykölgetem az oldalaimat. (Remélem ezt a honlapkészítők most nem olvassák) Időt és energiát takarítok meg saját magamnak és a tevékenységemnek.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy az előre elkészített sablonnal már nincs gondom, és nagyon profi vagyok. Egy frászt….. Sokszor beleesem a hozzá nem értésem gödrébe. De mindezek ellenére, ha fáradt vagyok még mindig felüdít, ha újat tanulhatok ebben a témakörben is, ami oly távol áll tőlem és számomra igazi kihívás.

A minap azt kérdezte tőlem a fész, hogy írjam le, mit gondolok.

Nem, nem gondoltam. Éreztem. Pánikot, kétségbeesést. Ezt egy hirtelen felindulásból meg is osztottam a közösségi oldalon. A megnyilvánulásom költői volt, mint sem kérés, nem vártam semmit. Már megint a weboldalam és butaságom története volt…

Aztán rögtön jött a segítség, több helyről is. Nyilvánosan a bejegyzésre reagálva és privát megkeresés útján is. Bevallom töredelmesen, hogy nagyon jól esett. Teljesen elérzékenyültem, meghatódtam. Nem először fordult elő ez velem, hogy kérés nélkül is segítséget kaptam. Nem is akármilyent.

Erről a hozzáállásról, a nem mindennapi segítségnyújtásról régebben és bővebben már írtam ebben a bejegyzésben a magam sajátos stílusában.

Gondolkodóba estem.

Vajon mi készteti az ismerősöket, ismeretleneket arra, hogy rögtön segítséget nyújtsanak?

Honnan táplálkozik bennünk ez a késztetés? Mi a gyökere? Egy velünk született ősi ösztön? A személyiségünkből fakad? Én szentül meg vagyok győződve arról, hogy minden tettünk, minden érzésünk, minden gondolatunk magán viseli a személyiségünk jegyeit.

Érzelmekkel dolgozunk.

Ezek az érzelmek mire irányulnak?

Ezek az érzelmek erkölcsi, morális érzelmek?

Az altruizmus? Azaz az önzetlen viselkedés? A jótékony, emberszerető tett, amely helyzeti kontingencián alapul, amelyek spontán, reflexesen, impulzív módon történnek?

Vagy az a személyiség típus, akit a másik jóléte, jó érzése motiválja, és az emberbaráti szeretet (a filantrópia), amely nem vár viszonzást?

 

A bizonyosság kedvéért körbejártam a témát, a különféle kutatásokat is beleértve.

A kutatások alapján alábbi jellemvonások jellemzik segítőkész embereket: ( a teljesség igénye nélkül)

A jóindulat:

alapvetően hozott személyiségi vonás. A képzések erősíthetik, de elnyomhatják, torzíthatják is. A jóindulatnak alapvető elemei a meleg törődés, barátságosság a másikkal, annak elfogadása, nyitottság és ráhangolódás a másik valós érzelmeire (empátia), annak érzékelése, hogy másiknak mire van szüksége. Szintén fontos a segítő hiteles jelenléte, érdeklődése, megnyilatkozása.

Jellem és kultúra:

az adott kor uralkodó értékrendszereit, viselkedési követelményeit képviseli, megjeleníti. Az egyén képességeinek, a kultúra elvárásainak, jegyeinek ötvözete a jellem, amely e kettő interakciójából jött létre. Bizonyos helyzetekben más- más kulturális elvárások jelennek meg, így a különböző kulturáltsággal rendelkező egyének másképpen hatékonyak a segítségnyújtásban.

Érzelmi kompetencia:

önismeret, belső történések megértése, tudatosulása, érzelmeinek, indulatainak uralása, mások befolyásolásának képessége, a segítségnyújtás indítékainak tiszta érzékelése, ill. tudatos kezelése. Érzelmi intelligencia fontos eleme még az optimizmus, a kompetenciaérzet.

Igen, létezik valódi altruizmus.  Amikor a másik iránti aggodalom motiválja az embereket arra, hogy segítsenek, még akkor is, ha ezért nem várhatnak jutalmat.

A végére pedig egy tantörténet:

Tedd félre a személyes érzéseidet, ne gátoljanak a segítésben az esetleg rád nézve hátrányos következmények, tedd, amit a “szív bölcsessége” diktál, tégy úgy, ahogy a lelkiismereted biztat, önzetlenül állj a másik szolgálatára!